Tizennyolcadik döbbenet

Látogatók száma: 56

Nagyon örültem az értesítésnek, melyben tudatták velem a felvételi helyét és időpontját...

Nagyon örültem az értesítésnek, melyben tudatták velem a felvételi helyét és időpontját. Végül is beadtam a derekamat, a szakosítót választottam. A vizsga szombati napra esett, nem kellett szabadságot kivennem, vagy magyarázkodnom a kollégáim előtt. Reggel nyolckor megjelentem, szépen felöltözve a Villányi úton, a Párt Oktatási Központjában. Fél óra állt rendelkezésemre, hogy megkeressem a termet, ahol a felvételi vizsgák zajlanak, és jelentkezzem az adminisztrációnál.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a nevemet hiába kerestem a hirdetőtáblára kifüggesztett névsorban. Bementem a dékáni hivatalba, ahol kis keresgélés után megállapították, hogy nem érkezett hozzájuk a vállalattól felvételi kérelem, lehet, félretájékoztattak vagy félreértettem valamit. Megmutattam az értesítést, amelyben a felvételi vizsgán való megjelenés feltételeit, helyét és időpontját közölték velem. Kétségkívül beazonosíthatónak tűnt a levél, az intézmény adminisztrációja adta fel, de a nyilvántartásukban a nevem nem szerepelt, igaz, egyik kollégámé viszont igen.

Ismertem őt, egy évfolyamra jártunk, együtt végeztük az általános tagozatot. Már az első találkozásunkkor megörült nekem, mert a csoportban én voltam a legfiatalabb. Szinte azonnal észrevette rajtam az érdeklődést a tárgyak iránt, az aktivitást a gyakorlatokon, beszélgetéseken. Imponált nekem, hogy nő létére kezdeményezett, nem szégyellt randevúra hívni, később vonzódásának is hangot adni. Sokat beszélgettünk, együtt kávéztunk a szünetekben.

— Unom ezt a sok vén faszt — mondta egyik alkalommal. — Te nem csak jóval fiatalabb vagy náluk, de te vagy az egyetlen értelmes közöttük.

Szókimondása nem lepett meg, barátaim figyelmeztettek is, vigyázzak Erzsivel, mert szabadszájú, nagyon rámenős, és ha meg akar szerezni valakit magának, azt meg is szerzi. Erzsi párttag volt, egyedülálló, nálam tíz évvel idősebb. Megfogadtam a tanácsot, és nem mentem bele vele semmilyen kapcsolatba. Szerettem volna megtudni, milyen az ágyban, de ágyról szó sem lehetett, a városliget padjairól vagy a Feneketlen tó bokrairól legfeljebb. És most az ő neve szerepel a névsorban, az enyém helyett. Dühöt éreztem, amiért feleslegesen idejöttem, és senki nem vette a fáradságot, hogy értesítsen a változásról. Nem Erzsire haragudtam.

Hétfőn bementem a pártbizottságra és szóvá tettem a dolgot, kifejezve felháborodásomat. Némi kuncogás és cinizmus fogadta kis előadásomat.

— Megértelek Horváth elvtárs, de ne dúld fel magad! Az oktatási felelőst kérdezd! Hogy mi történhetett, arról fogalmam sincs. Azt tudom, hogy az Üzemi Négyszög egyhangúan elfogadta a kérelmedet, és továbbította az egyetemnek. — mondta a párttitkár, majd hangjában kárörömmel folytatta: — Szóval, elmentél baszd meg, és nem engedtek be a felvételire? Hogy mik vannak? Még nem is hallottam ilyet -, nevetett most már leplezetlenül, teli torokból, és megveregette a vállamat.

Az oktatási felelőst a műhelyben találtam, babrált egy nagyítólencse alatt. Megkérdeztem tőle, miért nem értesített arról, hogy nem kell megjelennem a felvételin, mert mást küldtek helyettem.

— Persze, megértem, hogyne érteném. De a pártérdek azt diktálta, hogy Rozsos elvtársnőt küldjük, ne magát. Maga majd megy jövőre, ennyi az egész.

— Megtudhatnám, mi volt az ok, hogy nem szólt nekem senki erről? — kérdeztem az öreget, aki egyre türelmetlenebb lett, majd emelt hangon folytatta:

— Nem tudhat meg az elvtárs semmit, és kész! Ez párttitok. Erről nem lehet mondani semmit! – ordította.

Nagyon feldühített. Én is ordítottam:

— Mi az, hogy párttitok, miféle titok lehet előttem, ami rólam szól, ami az én ügyem? Hogy lehet ilyen fafejű, hogy nem fogja fel, mit éreztem én ott, szombaton, amikor senkivel nem beszélhettem, és senki nem tudott választ adni a kérdéseimre?

Az öreg feje egyre vörösebb lett, szinte megsajnáltam. Talán ő nem is tehet róla, hogy magasabb szempontok, pártérdekek húzták keresztül számításaimat. Ennek ellenére elindultam az ajtó felé és jól becsaptam magam mögött.

Amikor visszaértem a helyemre, csörgött a telefon. A személyzeti osztályról kerestek, menjek le azonnal, beszélni akarnak velem.

— Ha arról van szó, ami az imént történt, arról nem kívánok beszélni senkivel — mondtam határozottan, már nyugodt hangon.

Magam sem értem, mi történt velem, de úgy döntöttem, nem érdekel az iskola, nem érdekel a pártérdek, és ettől megnyugodtam. Aznap már nem csörgött többet a telefon.

(Folyt. köv.)

Budapest, 2012. május