Tizenötödik döbbenet
Látogatók száma: 47
Cinikus lettem, és bűntudat helyett elégtételt éreztem inkább
Természetesen az esküvő lemondását nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a környezetemben. Mégsem találkoztam elítélő megjegyzésekkel, vagy kioktató hangú intelmekkel. Egyedül főosztályvezetőm neheztelt egy kicsit, mert mindhármunk sorsát a szívén viselte, nem akart megválni egyikünktől sem. Ettől nem is kellett tartania. Szinte semmi nem változott, csak a tízóraimat már nem Gizitől, hanem a volt nejemtől kaptam. Azért ez ebben a formában nem teljesen igaz, a változás bennem következett be, nem látható, nem érzékelhető módon. Cinikus lettem, és bűntudat helyett elégtételt éreztem inkább.
Tanulmányaimat befejeztem és jelentkeztem a szakosítóra. Akkor már csak a továbbtanulás érdekelt. Egyre csak az motoszkált bennem, amit Juli mondott, hogy valami rendes szakmát kellene tanulnom. Ezt a lehetőséget azonban nem szerettem volna kihagyni, ha már így adódott.
Karrierem jól kiszámítható pályán való ívelését azonban egy kis epizód megtörte. Főosztályvezetőm behívatott, és megismételte három évvel ezelőtti kérdését, hogy most már elhárult-e minden akadály leendő párttagságom elől? Talán a kisördög bújt belém, vagy éppen akkor nem voltam a legjobb formában, azt találtam mondani neki, hogy most már ideológiai felkészültségem megfelelő, de nem kívánom alávetni magam semmilyen szervezet szabályzatának, nem lenne erősségem a pártfegyelem betartása. Elvi akadálya tehát nem lenne a dolognak, de alkalmatlanságom nyilvánvaló. Tekintete és egyre vörösödő fejének látványa azt súgta, nem volt kedvére való a válaszom, de fegyelmezett ember lévén csak annyit mondott:
— Ezzel elvágta magát, Horváth elvtárs. Remélem, tudja?
A következő hetekben két esemény is megzavarta nyugalmamat. Valójában fel sem fogtam, mit tettem. Naiv voltam, nem igazán vonzott a politika, nem ismertem azokat a döntési mechanizmusokat, amellyel egy hozzám hasonló, egyszerű polgár sorsáról döntöttek. Azt tudtam, hogy kiestem a kegyeikből, de ennek egyelőre semmi jelét nem érzékeltem.
Egy nyári délelőtt KISZ-titkárunk keresett meg azzal, hogy hallott a főosztályvezetőmmel történt beszélgetésemről, és azt javasolja, gondoljam meg a dolgot. Kapok még egy lehetőséget. Jelentkezzem a pártba, de addig is fogadjam el az agitprop titkári megbízatást a KISZ-ben. A szervezetben végzett munkám kedvező hatással lesz kérelmem elbírálóira, erről meg van győződve. Kétségemnek adtam hangot agitprop titkárnak való megválasztásommal kapcsolatban, de biztosított arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz:
— El van rendezve a dolog, egyhangúan fognak megszavazni, ne izgasd magad! — mondta mély meggyőződéssel a hangjában.
Kitöltöttem a tagsági kérelem formanyomtatványát, és még aznap be is adtam elbírálásra. Néhány nappal később az Üzemi Négyszög egyik tagja, egy ízig-vérig munkásőr kollégám — az ajánlóm — hívott félre, egy kis beszélgetésre.
— Tudok róla, hogy beadtad a tagsági kérelmedet, de én nem fogom megszavazni. Ez azt jelenti, hogy megvétózóm. Elvált ember ne legyen tagja egy feddhetetlen erkölcsiséggel rendelkező kommunista szervezetnek. Megértetted? — mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
— Megértettem — mondtam megkönnyebbülten és reméltem, nem veszi észre rajtam a kitörni készülő nevetést.
(Folyt. köv.)
Budapest, 2012. május
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Egyetértek Bokor úrral, benne voltunk nyakig. A mi főosztályunkon egy párttag volt, az osztályvezetőm, és a főosztályvezetőm szinte utasított, hogy fogadjam el, ha felajánlják a párttagságot, mert neki már kellemetlen, hogy állandóan szórakoztatják, mennyire kevés a területünkön a számuk. Nekem a kiszes fiatalok menedzselése volt a feladatom. Hát, rajta. Amikor odamentem a céghez, a vezérigazgatóval együtt 5-en voltunk diplomások, az 1300 főből. Elkezdtem agitálni a fiatalokat, menjenek továbbtanulni. Három év múlva behívatott a személyzetis, hogy túlteljesítem a feladatom, mert annyian járnak egyetemre és főiskolára, hogy alig tudják kiadni a tanulmányi szabadságokat. Pedig sok kollégám még országos tanulmányi versenyt is nyert.
Közben engem is beiskoláztak közművelődés szakosítóra, így alkalmam volt Poszler Györgytől megtanulni a polgári élet értékeit, és egy teljesen új, izgalmas életszemléletet.
Üdv: Yolla
Szerettem volna is, meg nem is párttag lenni. Azt tudtam, hogy sokan vannak, akik valamilyen érdekből váltak párttaggá, de jó néhányan hittek abban, hogy tehetnek valamit egy "igazságos" társadalom megvalósításáért. Nekik nehéz dolguk volt. Eleinte én is hittem, hogy ez a természetes, hogy az evolúció során az ember eljut a tagságig. Nagyon nehéz volt szembesülni azzal, hogy a hatalom, mennyire erkölcstelen, mennyire képmutató valójában. Nem akartam igazán közéjük tartozni, és ezt vállalni is kellett. Naiv voltam, nem számoltam a következményekkel, de meg kell vallanom, nem is nagyon tapasztaltam kiállásom hátrányait. Legalábbis, nem szembesültem vele.
Tisztelettel,
Janó
A pártról így utólag már látja az ember, de akkoriban nem... benne voltunk, és belülről minden más.
Bokor