Útravaló
Látogatók száma: 50
Apa örül, amikor elkérem a ház kulcsait, végre a családból eszébe jut valakinek lemenni a nagyszüleim házába.
Dávidnak reggel tálalom a kávéja mellé az utazásomat, csak néz rám, majd bólint, úgyis benn akar maradni a laborban, mert nagyon érdekes kísérletet indítanak délelőtt tízkor. Egyébként is, Anya finom ebédet főz szombatonként, majd leszalad, megebédel, és úgyis pakol neki vacsorára valót is. Vasárnap pedig úgyis itt leszek. Legkésőbb.
Arra nem is kíváncsi, mi az utazásom oka, hogy mit akarok tenni a két éve üres házban, ahová alig jutunk le, évente egyszer, vagy kétszer.
Ha elkapja a kutatási láz, számára a mikro méretnél nagyobb élőlények nem is léteznek, legfeljebb a megtűrt kategóriában. Mit is várhatnék egy mikrobiológustól, aki éppen most készül élete egyik legnagyobb megmérettetésére, aki mehet Corlich professzorhoz egy évre Londonba. Amióta az egyéves ösztöndíj a zsebében van, szabályosan repked a föld felett, és nagy igyekeztében, hogy befejezze az itthoni kutatását, állandóan rohan, s ha nem készíteném ki a ruháit, képes lenne pizsamában elmenni dolgozni. Rendszeresen elfelejt rendesen étkezni, a szendvicseit is visszahozza és vacsorára elmajszolja a laptopja előtt. Kizárólag anya főztjét szereti, jobban, mint a saját anyjáét.
Az öcsém cukkolja is rendszerint, hogy anyát vegye el, ne engem, mert számomra fontosabb a hivatásom, mintsem a konyhában múlassam az időt.
Igaz, az orvosi diplomám csak egy papír, és a szakvizsgáig számos éjszakai ügyeleten kell helytállnom, miközben csicskáztat és vizsgáztat a főorvos asszony, ha már gyermeksebész akarok lenni. Az eszem tudja, hogy rögös út vezet a célhoz, de ennyi göröngyöt tíz hektár szántóföldön sem látok.
Itt, Budán, biztosan nem, de indulnom kell.
Az autópályáról, másfél óra kellemes zenehallgatás után, lekanyarodok és innen még egy óra az út, számtalan kis alföldi falun keresztül, s a lehúzott ablakon át az orromba kúsznak az illatok, a száradó szénáé, az aszalt gyümölcsé, az erjedő musté, no és az ismerős szagok, az erjedő cefréé, meg a friss trágyáé.
Ha most látna a nagyasszony, szakadt farmerben, kinyúlt pólóban, rögtön megjegyezné, hogy egy orvos nem öltözködhet ilyen topisan, hiszen hogyan legyen tekintélye a betegek előtt, ha koldusra hasonlít. Számára az a természetes, hogy a kórházban minden reggel frissen vasalt, tiszta, hófehér köpenyben legyünk, s a műszak végén, civil ruhánk is, minimum kosztüm legyen. Az eszébe sem jut, hogy mennyibe kerül az öltözködés, a fizetésünkhöz képest, paraszolvenciát pedig tilos elfogadnunk.
A következő településen veszek egy nagy csokor művirágot a nagyszüleim sírjára. A temetőben megállok, ott, a faluszélen, éppen csak bekanyarodok a település felé.
A hideg márvány alatt pihennek, ők, akik egész életükben a meleg családi fészket jelentik számunkra, unokák számára. Mama egyszerű, finom ételeket főz, és olyan süteményeket süt, amelyekről a mestercukrászok legfeljebb álmodoznak, és a lábasjószágaival is kedvesen beszélget, mintha a gyerekei lennének. Papa pedig észrevétlen megtanít a természet csodáira, felismerni a növényeket, amikor éppen csak kibújnak a földből, a madarakat a szőlőskertben, melyik milyen gyümölcsöt szeret, megcsodálni a rovarokat, a hasznosakat és a haszontalanokat egyaránt.
A kocsim csomagtartójában a szokásos káosz, szerencsére, mert a kacatok között megtalálom felbontatlan csomagolásban a puha portörlő kendőket, melyekkel eltüntethetem a port a fekete márványról.
Jár a kezem, és gondolatban elmondom, miért is jöttem, mit szeretnék megbeszélni veletek, mert két egyszerű mondattal képesek vagytok helyére tenni a bonyolult és számomra érthetetlen dolgokat.
Dávid házasságot akar, életre szólót, öt gyerekkel. Azt a magas, bohém, örökké tréfálkozó fiatalembert, akinek ismeritek, már nem találjátok meg a mai munkamániás tudósjelöltben. Tudom, hogy így is szeretnétek, ahogyan eddig, mert hozzám tartozik. Az a baj, hogy döntenem kell, pedig nem állok készen hosszú távú elkötelezettségre.
Szakvizsgáznom kell, dolgozom éjjel és nappal, a szüleim nyakán élünk, látszatra külön, a tetőtéri lakásban, ám a rezsinket apuék fizetik, gyakorlatilag Dáviddal három gyerekük lett.
Szeretjük egymást és a szerelem mindent legyőz.
Legyőz? Nem hiszem.
Gyáva lennék?
A barátnőm szerint nem csupán Dávidnak áll a zászló nemzetközi karriert csinálni, hanem nekem is, mert feleségként egy londoni kórházban kapok állást, talán jobb munkakörülmények közé is kerülök, mint itthon.
Mit mondotok, mit tegyek?
A márvány selymesen fénylik az őszi napsütésben.
Hideg a nap fénye, már nem is melegít igazán, csupán illúziót nyújt, hogy a tél még nem jár a kertek alatt. Tudjátok, majdnem olyan, mint Dáviddal a szerelmünk. Érezzük megszokott melegét, ám lobogása alábbhagyott, s nincs, aki szítsa a tüzét.
Természetesnek veszi a párom, hogy ott vagyok mellette, amikor szükségét érzi és számára ennyi elég. Nekem hiányzik az a fiú, aki lesi a gondolataimat, felvidít, ha szomorú vagyok, kinevet, ha palacsintát sütök neki és elszakad a tészta, aki belecsókol a tenyerembe, ha megsimogatom az arcát, aki képes egész délután lábteniszezni az öcsémmel a kertben.
Percek óta magyarázkodom, nektek és magamnak.
Emlékszel, Mama, amikor megkerget a pulykakakas a baromfiudvaron, csak nevetsz és elhessegeted a jószágot, majd lehajolsz hozzám, és a fülembe súgod, hogy Papa ne hallja:
- Ha elfutsz előle, azt hiszi, ő az erősebb. Nézz szembe vele és meghunyászkodik.
Szembe kellene néznem a gondjaimmal, a házassággal, a gyakornoksággal, és ami a lényeg, azzal, hogy valójában mit is akarok.
Szeretném, ha nyolcvanévesen úgy nézne rám a társam, ahogy Papa reád, azzal a gyengéd szeretettel.
- Elmerengtél, kislány? Percek óta figyellek. Csak nincs valami baj?
Ismerős a hang, igaz, az emlékeimhez képest túl férfias. Megfordulok.
- Tóni… Szabó Tóni… szia…
Ösztönösen a gyerekkori barátom nyakába ugrok, csakhogy most másfél fejjel magasabb nálam és érzem erős karjait, ahogyan átölel.
Kapaszkodom, mintha gyerek lennék újra, megnyugtat, mint Papa, beletúr a hajamba:
- Jól van, nyugodj meg. Tedd a dolgod, ismerlek, sohasem vagy tétlen, és várunk ebédre.
Kibontakozik az ölelésemből és köszönés nélkül otthagy. Nézek magam elé, bambán, Jézusom, mit tettem? Hogyan lehetek ilyen gyenge, akinek erősnek kellene lennie, aki nem sírhat akkor sem, ha a legkisebb betege élethalál harcot vív, hanem szembe kell nézni a kaszással és mindenáron elhessegetni onnan, ahol semmi keresni valója nincsen?
Az idegek játéka, tudom én, nem lehet büntetlenül két végén égetni a gyertyát, ahogyan teszem már hónapok óta. Lassan alvajáró leszek, Anya aggódik értem egyedül, minek neked kislányom második szakvizsga, hiszen most tetted le az elsőt, elsőként az egész évfolyamodból, mondd, hová sietsz? Válaszolnék, ha lenne ésszerű érvem, de nincs, csak késztetés, hogy siessek, mert lemaradok, a magam sem tudom miről, szerencsére könnyen tanulok, csak az idő, az bizony kevés. Órákon át állok a műtőasztal mellett, mert ha nem asszisztálok, sohasem kerülhet szike a kezembe.
A kocsi motorja halkan dorombol, Cili macskánk hangján, szinte örül, hogy megérkezünk. A kertben meglepő rend van, a pázsitot nemrég nyírhatták, a négy terebélyes gyümölcsfa is roskadozik a termése alatt. A virágos kertben virítanak a rózsák, mint anno, amikor Mama még beszélget is velük, kapálás közben, mind a húsz tőhöz van egy jó szava.
Vajon ki gondozza?
A szomszéd Józsi bácsi elmúlt nyolcvan, a sajátjára sincs már ereje.
A házban azonnal kinyitom az ablakokat, mert orromba befészkel a finom por illata, amelyet felver az érkezésem. Rend van, ajtót sem nyit itt senki, ha nem jövünk.
Kinyitom a vizet, hallom, mint telítődik a bojler, a gázkart is elfordítom, bár nem kell még fűteni, ám lehet, hogy mégis főzök egy teát.
Főzök egy teát? Ahhoz kellene teafű és minimum két kockacukor is, ám itt bizonyára nem találom egyiket sem, mert Anya nem hagy semminemű élelmiszert, nehogy az egerek találjanak ennivalót. Pedig nincs egér, egy szál sem.
Bekapcsolom a rádiót, persze nem szól, mert áramtalanítva van. A padlásfeljáró melletti előtérben a villanyóra, a dobozban alatta az áramtalanító kar. Átállítom és felharsan a rádióban a hangos zene.
A kisszobában, amely a gyerekek fertálya, ma is ott áll a két szekrény, egyikben az öcsém, másikban az én ruháimmal. Találok is egy égszínkék halásznadrágot, meg hozzávaló csíkos pólót, amely még jó rám, hebehurgyán kirántom a sorból és kiesik mögüle egy faládikó. Hiába kutatok az emlékeimben, nem rémlik, hogy valaha is a szemem elé került volna. Visszateszem, majd később foglalkozom vele.
Vizet melegítek a gáztűzhelyen, egy háztartásban mindig legyen meleg víz, tanítgat a Mama húsz évvel ezelőtt és dob két hasábot a sparhelt tűzterébe, majd komótosan rácsukja a rostélyt.
Ha takarítószerért elmegyek a boltba, az legalább fél óra, ha nem találkozom senki ismerőssel, amely kizárt, s ha elkezdünk beszélgetni, délig sem végzek.
Nézzük csak, mit találunk. Víz, ecet, só, kell ennél több?
Kiszaladok a kocsihoz, a kesztyűtartóban ott egy doboz sebészeti gumikesztyű, kiváló a takarításhoz is.
- Jó napot, Szilvike!
- Csókolom, Józsi bácsi!
- Hallottam, amikor megérkeztél. Hoztam két túrósbuktát, tegnap sütte a menyem. Meddig maradsz?
- Holnap este már otthon kell lennem.
- Akkor nincs sok időd.
- Nincs. Hogy tetszik lenni?
- Fájdogál a derekam. Azt mondják, reuma. De étvágyam, az van.
- Köszönöm a süteményt. Viszonzásként hozok a derekára egy kenőcsöt.
- Megköszönném.
- Józsi bácsi, tetszik tudni, hogy ki tartja rendben a kertet?
- Hát, tudni tudom, de mondhatom meg.
- Miért nem?
- Nem vagyok pletykás. A pletyka asszonydolog. Meg aztán megígértem az illetőnek, hogy nem szólok.
A délelőtt fecskeszárnyon repül, s mire észreveszem, már delet harangoznak.
Éhes vagyok, csak a Józsi bácsi két buktája lesz az ebédem. Elégedett lehetek. Tisztaság van és rend.
És ecetszag.
Tóni ebédmeghívását nem veszem komolyan.
Letusolok a langyos vízben. Felfrissülök, és jóleső fáradtságot érzek, hiába, ilyen intenzív fizikai munka nem része a mindennapjaimnak.
Szerencsés vagyok, hogy megőrzőm az érettségi alakomat, így csak kutakodnom kell és meglelem a hófehér szoknyanadrágomat, meg a sötétkék hosszú ujjú pólómat, ebben elmehetek ebédelni az étterembe, s ha szerencsém lesz, még a gyógyszertárban vásárolhatok Józsi bácsinak kígyóméregből készült kenőcsöt. A szekrényben kezd rendetlenség lenni, ahogyan húzkodom ki a ruháimat, szokásom szerint, pedig most nem jön Mama, hogy rendet csináljon utánam.
Ennek a fa ládikának mindig útban kell lennie?
Írok két sms-t az otthoniaknak, hogy tudják, minden rendben van. Igazán csak Anya érdeklődésére számíthatok, mert családunk férfi tagjai nem aggódós típusok. Beleértve Dávidot is, aki biztosan bennmarad a laborban, kihasználja, hogy nem vagyok otthon és bízik abban, hogy Anya elteszi az ebédjét a hűtőbe, és még csak le sem kell menni érte, ha éjfél körül hazaér.
Szégyellem, de nem tudok főzni, a tojásrántotta a maximum, amit elkészítek, ha nagyon muszáj, ám az sem mindig sikerül. Ellenben szeretem magam körül a tisztaságot és a rendet, s teszek is érte. Belém bújt a kisördög, hogy a szekrényből csak úgy kihúzogatom a ruhákat, ahelyett, hogy kivenném az egész sort és szépen összehajtogatva visszatenném a helyére azt, ami nem kell.
Rendetlenkedni akarok, nem is baj, ha a ruháim nem állnak glédában, a szekrényben, az ajtaját becsukom és nem látni, mi van mögötte.
Halvány smink, némi parfüm, megigazítom a hajam és indulhatok. Kocsival megyek, mert gyalog nem érek a gyógyszertárba nyitvatartási idő alatt.
Hát, nem is érek oda, mert az ügyeletes patika innen tizenöt kilométernyire tartja a frontot, egész hétvégén, már nem kell sietnem.
Az egyetlen nyitva tartó étteremben Pista bácsi, a kocsmáros, azzal fogad, ha Tóninak akarok italt venni, ne fáradjak, mert csak üdítőt iszik.
Meghökkenek, egyáltalán ki nem tudja még a faluban, hogy Tóniék várnak ebédre? Utána csak nevetek, persze, tudhatnám, hogy itt semmi nem marad titokban.
A falu túl felén éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszer boltot reklámoznak a fő téren. Elmegyek, veszek vacsorára és reggelire valót, utána elmegyek Tóniékhoz, kimentem magam az ebéd miatt és otthon csendes magányomban nassolgatok valamit.
Vásárolok egy kosárnyit a fogamra valókból, szalámit, vajat, sajtot, paprikát, paradicsomot, üdítőket, zsemléket, csokoládét és két nagydoboz bonbont, elvégre az édességet Tóni is szeretheti. És a felesége is. Biztosan gyerekei is vannak, ezért megtoldom hat tábla csokoládéval, meg tíz Túró Rudival.
A pénztárosnő szabályosan vigyorog rám:
- Ugye, te vagy az, Szilvike? Szervusz! Régen láttalak.
- Szervusz, én is téged.
- Hanem, ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ne tejcsokoládét vegyél, hanem azt a hetvenszázalékos kakaóst – kipattan a pénztárból és kicseréli a Milkákat. – Tudod, Tóni azt szereti.
- Nagyon kedves vagy. Bizonyára tudod azt is, hogy a gyerekei mit szeretnek?
- Ne viccelj velem, még hogy a gyerekei? Ahhoz előbb feleség kellene!
A kocsiban az anyósülésre dobom a táskáimat, csak úgy csörögnek az üvegek. Szóval Tóninak nincs családja. Mondhatom, szépen átvágott. Vagyis én vágtam át magam.
Hirtelen megeszek két Túró Rudit, mint a nagyobb műtétek előtt teszem, mert az megnyugtat.
Hazamegyek, kipakolok és gondosan összekészítem, amit Tóninak viszek.
Elmúlt egy óra, már éhes sem vagyok, csak szomjas. Limonádét iszom, kár, hogy nincs lehűtve.
Elindulok Tónihoz.
Józsi bácsi integet a szomszédból:
- Már itt volt magáért.
Nyitom a kaput és egy Labrador ugrik a nyakamba, majdnem feldönt.
- Mondtam, Kajla, fontos vendég jön, ne bántsd! És feldönteni sem szabad!
Képen nyal a kutya és otthagy, csaholva rohan a gazdájához.
A többes számban elhangzott meghívás ezek szerint kettőjükre értendő. Tudom, hogy Kajlának nem szabad édességet adni, de a Túró Rudi csak félig édesség.
Tóni nem a legjobb vendéglátó, mert mintha sürgetne, alig eszem meg az utolsó falatot, máris veszi el előlem a tányért, hozza az újat és a következő fogást. Finomak az ételek, nagyon is ízlenek.
Közben félmondatokkal elmeséljük egymásnak, mi történt velünk az utóbbi években. Tóni angol-magyar szakos tanár, egyetemi docens, s most éppen egyéves fizetett szabadságát tölti.
- Tudod, anyáék elmentek a húgomékhoz, az iker unokákat abajgatni, így itt nyugodtan múlathatom az időt. Kizárom a civilizációt, amennyire csak tehetem. Tanulmányokat írogatok, fordítgatok és tanítok is. Kajlával időnként nagy sétákat teszünk. Te következel. Mi van veled?
Szakvizsga, Dávid, a kórház, a család, három mondatba belefér. Kényelmetlenül érzem magam, részben a temetői szituáció, részben a gyorsított menetű ebéd miatt.
Udvariatlan lennék, ha feltartanám, de akkor is, ha étkezés befejeztével felállnék és gyorsan elmennék.
Megoldódik a dilemmám.
- Szilva, terveztél programot délutánra?
- Nem igazán.
- Akkor jó, mert szeretnélek elvinni valahová. Kirándulunk. Ez lesz számodra az én útravalóm. Jövőre kimegyek Londonba, egy könyvbemutatóra, és meglátogatlak, hogy eszedbe juttassam a mai napot. Ha véletlenül elfelejtenéd. Motorral megyünk, kérlek, öltözz át, lapos cipő, hosszú nadrág és kell egy vastagabb pulóver is, hátha este már hűvös lesz. Igaz, felmelegítelek, ha kell… ne, ne szólj semmit, eredj, mert telik az idő.
Húsz perc múlva érted megyek.
Kajlával együtt a kapuig kísérnek.
Otthon jut eszembe, hogy tiltakoznom kellett volna, hiszen úgy engedelmeskedem Tóninak, mint szófogadó gyerek a szülőjének. Aztán rájövök, hogy mozdulni sem tudok, annyira jól laktam, ideje lenne mozogni egy kicsit. Annyira szabályos és rendezett az életem, amilyen csak lehet, ideje lenne kilépni a szabályos körből és lezseren venni az életet. Egyetlen kalandos nap nem a világ. Elvégre azért vagyok itt, hogy gondolkodjak, de az sem baj, ha későbbre halasztom a fontos döntéseket. Hadd érlelődjenek.
Vastag pulóvert egyet találok, amely a sok mosástól és vállfán való szárítástól annyira kinyúlt, hogy akár ruhaként is viselhetném, ha az ujja hossza nem lenne másfél olyan hosszú, mint kellene. Kicsit fakó a színe, de úgy melegít, mint a kemence.
Mivel járjon egy szegény magyar-angol szakos tanár, ha nem egy Harley-Davidsonnal. Bőrkabátban, bőrcsizmában, bukósisakban meg sem ismerném Tónit, az a szerencsém, hogy rajta kívül nem várok mást.
Kezembe nyomja a másik bukósisakot, vedd fel és pattanj fel mögém, mondja, és amint átfogom a derekát, máris elindul.
Száguldunk, ki a faluból, poros mellékutakon kanyargunk az általam nem ismert célunk felé. Szorosan Tóni széles hátához simulok, és élvezem az utazást.
A gabonát már rég learatták, a helyét felszántották, elvégre már a kukoricatörés ideje van.
Közeledünk egy tanyához, ahonnan elénk üget két komondor és kísérnek bennünket egészen a tornácig.
- Szilva, ne nézz rájuk, akkor nem bántanak. Hagyd, hogy szimatoljanak, morogjanak, ez a dolguk.
Alacsony, negyvenes, gömbölyű asszony siet elénk.
- Szervusz, Tóni. Már azt hittem, nem is jössz.
- Szia, Panna, bocsánat a késésért. Mentségemre szolgáljon, hogy vendéget is hozok, elkel a segítség.
- Jól mondod.
Panna sebtében megtörli a kezét a kötényében és kezet nyújt:
- Szervusz, Kovácsné Máriás Panna vagyok.
- Örvendek, Tóth Szilvia.
Terel befelé bennünket a háziasszony, közben be nem áll a szája:
- Kálmán kiment a legelőre a lovakért, a fiúk meg a teheneket terelik haza. A lányok rétest sütnek a gulyásleves mellé, addig megetetem a csirkéket, rucákat, meg beöntöm a moslékot a malacoknak. Tegyétek kényelembe magatokat, utána Szilvia segíthet a lányoknak, te meg, Tónikám, ha átöltöztél, kialmozhatsz az istállókban.
Az őrmesterek adnak ilyen határozott utasításokat, nem pedig a szőke kontyos, apró asszonyságok. Hallgatok és követem Tónit, aki otthonosan vezet a hosszú ház elején lévő előszobába, ahonnan a tiszta szobák nyílnak, melyek egyike, mint kiderül, az én barátom állandó tartózkodási helye.
- Átöltözöm és viszlek a konyhára. Kovácsék a barátaim. Nincs gyerekük, és ezt csak úgy tudják elviselni, hogy állami gondozott gyerekeket istápolnak, közülük is főleg a cigány származásúkat. Meglátod, jól fogod érezni magad.
Közben, mintha ott sem lennék, gatyára vetkőzik, majd kifakult pólót vesz fel, meg tiszta, ám meglehetősen kopott kertész nadrágot.
Átöleli a vállam, gyenge csókot lehel a fejem búbjára:
- Megismertetlek a lányokkal, hallottad, a fiúk kinn vannak a legelőn.
A konyha akkora, mint az egész lakás, amelyben Dáviddal lakunk. Négy roma kislány szorgoskodik a hatalmas étkező asztal körül. Életkorukat tizenkét-tizennégy évre becsülöm.
- Szervusztok, kislányok! Bemutatom a gyerekkori barátnőmet, dr. Tóth Szilviát. Szilvia, a lányok, sorrendben, aki a rétestésztát húzza, Dalma, nyolcadikos, jövőre megy középiskolába, aki az olvasztott zsírral permetezi a tésztát, Julcsi, hetedikes, vigyázz vele, mert mindenbe beleüti a tompa, pici nóziját, aki a mákkal tölti a rétestésztát, Virág, nevéhez méltón szerény, és a legkisebb, a tizenkét éves Noémi, ő az, aki mindenkinek segít, legtöbbször sikertelenül.
Azért remélem, találsz a barátnőmnek egy kötényt, hogy segíthessen.
Szalad Noémi a komódhoz, melynek fiókjából patyolat fejér kötényt vesz elő.
- Segítsek felkötni? Mit akarsz segíteni? Tudsz csipetkét csinálni? Már csak csipkedni kell, mert Panna néni megcsinálta a tésztáját. Te mivel foglalkozol? Tanár vagy, mint Tóni bácsi? Ő is doktor, tudtad? És nagyon szigorú tanár. Engem is tanít majd, angolra. Most csak a helyesírással gyötör. Azért szeretem.
Csacsog a kislány, s megmutatja, hol a fürdőszoba, hogy megmossam a kezem, előveszi a letakart tálat, benne a csipetke tésztájával, tiszta asztalkendőt terít az asztal üres sarkára, hogy arra csináljam a csipetkét. A másik három lány is fél szemmel azt figyeli, mennyire béna vagyok. Végül Dalma megszán és megmutatja, hogyan kell gyorsan szabályos csipetkét sodorni.
Végül mind az öten nevetünk az egészen és feloldódik a hangulat.
- Lányok, tegeződjünk.
Készül a csipetke és a rétes, jár a kezünk és a szánk is. Úgy vélem, egy egész hadseregnek fő a vacsora, pedig elég lenne, ha összeadnám, hányan is leszünk. A házigazdák, ketten, négy lány és négy fiú, meg mi ketten Tónival, az pontosan tizenkettő.
A kész rétesek illatoznak, mákos, túrós, almás, összefut a nyál a számban.
Az utolsó tepsi még a sütőben van, de a lányok máris terítenek a vacsorához, fehér damaszt abrosszal, kék papírszalvétával, apró kék virágos szegélyű, fehér porcelán tányérokkal.
Julcsi sündörög a nagy fazék gulyásleves körül, gyakran kóstolgatja, megfőtt-e a csipetke, de egy szóval el nem árulná, hogy éhes, mint a farkas.
Dalma ügyesen szervezi a tennivalókat, csivitelnek, szorgoskodnak a lányok. Ám Virág nem tetszik nekem, nagyon sápadt.
- Szívesen körülnéznék a tanyán. Segítenél, Virág?
Kinn a nap már laposan pislákol, esteledik.
A lovak és a tehenek a helyükön vannak, és a férfinép szorgoskodik körülöttük. Panna kezében a szakajtó, tele tojással, úgy álldogál a malac ólak előtt és beszélget a jószágokkal.
- Gyere, Virág, bemegyünk a Tóni szobájába. Látom, valami bajod van, megbeszéljük. Orvos vagyok, ami kettőnk között elhangzik, azt nem tudja meg senki. Rendben?
Igyekszem magabiztosnak látszani, mert érzem, hogy beteg a kislány, de megvizsgálni, így, minden eszköz nélkül, nagy kockázatot jelent. Kérdezgetem, válaszolgat, keze kissé remeg.
Az egyik egyetemi professzoromnak az a gyengéje, hogy a mai modern orvostudomány sem nélkülözheti azokat a vizsgálati módszereket, amelyeket ötven-száz évvel ezelőtt alkalmaznak, hiszen előfordulhat, hogy a közvetlen érzékelésre kényszerülünk, tapintásra, szaglásra, kopogtatásra, ízlelésre, megfigyelésre. Összesen öten veszünk részt az óráin.
Tíz perc múlva kész a diagnózis: appendicitis. Dél óta nem evett, most kellene kórházba vinni.
- Maradj, itt, kérlek, mindjárt visszajövök. Feküdj nyugodtan. Nem lesz semmi baj.
De igen, baj van. Panna felvilágosít, hogy öt faluhoz tartozik egy orvosi ügyelet, a mentőt is csak az ügyeletes orvos hívhatja ki. A legközelebbi kórház negyven kilométer, ott csak a mentővel érkezetteket fogadják.
Erős férfikéz nehezedik a vállamra.
- Jó napot, doktornő. Kovács Kálmán vagyok. Sokat mesélt délután magáról az én Tóni barátom.
A mokány férfi kézfogása erős, elfehérednek az ujjaim.
- Mi a baj, doktornő?
- Virágnak valószínűleg vakbélgyulladása van – válaszol helyettem sebtében Panna, - és kórházba kellene vinni a gyereket.
Előkerül Tóni is, hallja a beszélgetést.
- Súlyos? – néz rám komolyan.
- Igen.
- Akkor Kálmán barátom, hozd ki a pajtából a táltost, átöltözöm és mehetünk.
- De a szobádban fektettem le Virágot.
- Nincs semmi baj. A trágyaszag még nem ártott senkinek.
Húsz perc múlva elindultunk táltossal, a huszonnégy éves, rozoga, vizsga nélküli Zsigulival, melynek légterében tömény trágyaszag terjengett, Tóni jóvoltából. És a hangja, az fenomenális. Minden apró dolgozó csavar, alkatrész hozzájárul a kakofóniához, hogy egymás szavát sem értjük.
A rázkódástól Virágnak hányingere lesz, de nem állunk meg, csak akkor, amikor a körzeti járőr utunkat állja.
- Nocsak, nocsak… nem akartunk megállni? Jogosítványt, forgalmit kérek. Jézusom, micsoda bűz. Loptuk a kocsit, loptuk?
Tóni kiszáll, lekapja fejéről a simléderes sapkát. A fiatalabb járőr a szemébe világít az elemlámpával.
- Doktor úr… mit keres maga ebben, roncsban?
- A kórházat keresem, Huba, és ha feltartotok, meghal egy gyerek.
- Hiszen ez a Kovács Kálmán roncs kocsija. Csak nem valamelyik roma gyerek lett rosszul?
Arcom ég, és piros paprikára hajaz, amikor kinyitom a kocsi ajtaját, hogy lásson a rendőr:
- Orvos vagyok, súlyos beteget szállítunk. Magának segítenie kell, jöjjön, tegyük át a kislányt a rendőrségi kocsiba és irány a kórház. Megmondaná az azonosító számát? Meg a társáét is, mert kíváncsi vagyok.
Magam is meglepődök a hangomon, amely rikácsolóan éles, fogalmam sincs, hogy így is tudok kiabálni.
Tóni persze röhög, kínjában, akkor még nem tudom, hogy a rendőrkapitánnyal komoly vitában áll, s ezért nem kívánatos a rendőrséggel ujjat húznia.
- Mi lesz már, uraim! Segítenek, vagy hagynak bennünket tovább menni?
A világítós morog az orra alatt, hogy jegyzőkönyvet kell felvenni, de a másik int, hogy menjünk.
A visszapillantóból látom, hogy egyszerre nyúlnak a mobiljuk után.
A kórház bejáratánál a portás nem akar beengedni bennünket, kénytelen vagyok megmutatni az orvosi kártyámat. Látom, hogy meglepődik a trágyaszagú ronccsal érkező orvosnő láttán, de felhúzza a sorompót és végre a kórház épületének mentős bejáratához érünk.
Húsz percbe kerül, mire megtalálják és álmából felverik a gyereksebészet ügyeletes orvosát, a nigériai fiatalembert, aki hozzám hasonlóan nem jutott még tovább a műtéti asszisztenciánál.
Közben Virág kétszer is hány, Tóni férfi létére nehezen viseli az ezzel járó teendőket.
A nyolcemeletes kórház ügyeletes vezetőjét fél óráig győzködöm, hogy a vakbél bármelyik percben perforálódhat. Végül felhívja a főnökömet, és legnagyobb meglepetésemre a főorvos asszony azt mondja, hogy adjon mellém megfelelő asszisztenciát és altató orvost, egy sebészt és nagyszerűen megoldom a feladatot.
A felnőtt sebészeten a nyugdíjas Dénes főorvos úr az ügyeletes, akit felkelteni sem kell.
- Jól hallom, Shultz főorvos asszony osztályán dolgozik? Akkor nekem nem lesz dolgom!
Kajánul mosolyog, miközben beöltözik és gondosan lesikálja a kezét.
Este kilenckor Virág már ébredezik. Nem fáj semmije, sőt, halványan mosolyog.
A nigériai kollégám örömében felvillantja mind a harminckét hófehér fogát. Sikerült a műtét!
A tanyán a gyerekek már alszanak, csak a házigazda házaspár szundikál a televízió előtt.
Panna melegíti a gulyáslevest, Kálmán meg hozza az itókát.
- Tudjátok, örömre, bánatra iszik a magyar! Egészségtekre!
A pálinka hatására kijön belőlem a szunnyadó idegesség, hogy valóban jó-e a diagnózisom, hogy merjek ujjat húzni a rendőrökkel, egyáltalán, szikét vegyek a kezembe a főorvos asszony felügyelete nélkül.
Vacsora után Tóni még felhívja a kórházat. Virág alszik, mint a tej.
Panna elviszi a pálinkás üveget és bort hoz helyette, vöröset, édeset.
- Hallom, Londonba mégy a pároddal – önti poharamba a jó illatú nedűt. – Persze, mindenütt vannak beteg emberek. Mondtam is az uramnak, ha egyszer elmégy, akkor már nem is jössz vissza. Még az a jó, hogy a párod is ott lesz. Tudod, az apám bátyja is kiment Németországba, hogy pénzt keressen, meg tanuljon, és soha nem jött vissza. Kikerült Ausztráliába, jól keresett. Csakhogy itt maradt a menyasszonya, aki nem ment utána. Szegénykém, sokszor írta, hogy gyökértelen fa lett belőle. Egyél még, Szilvike, finom lett a rétes. Különösen az almás.
Fogyatkozik a bor, pedig Tóni nem iszik egy kortyot sem, és én is csak módjával kortyolgatom.
- Lehet, hogy megvet minket, Szilvike, hogy gyerekeket dolgoztatunk. Pedig ez így, ebben a formában nem teljesen igaz.
Kálmán nem a szavak embere. Homlokán kidagadnak az erek, a nagy gondolkodástól.
- Minden vagyonunkat arra költöttük, hogy gyerekünk legyen. Maga is tudja, hogy mennyire sokba kerül. Aztán munkanélküli lettem és kiköltöztünk ide, a szüleim tanyájára. Kétszer indítottam újra a gazdaságot, de csak harmadszorra sikerült megélni belőle. Panna persze azonnal nyaggatni kezdett, hogy vegyünk örökbe gyerekeket. Tudja, hogy van, a másé nem az enyém. Azután az esperes úrral csináltunk egy alapítványt a hátrányos állami gondozott gyerekek javára. Azóta itt lehet nálunk nyolc gyerek, ingyen. De csak azok, akik jól tanulnak. Tejet, vajat, túrót minden héten ingyen szállítunk a menhelyre, meg évente két hízót adunk.
Tóni korrepetálja a gyerekeket, meg a nagyobbakat angolra tanítja. Az előző nyolcból kettő diplomás lett. Pedig azok is romák. Csak tanítani kell őket. Hanem Panna, hozz abból a jobbik borból, a fél szárazból, mert ettől mindjárt berúgok.
Éjfélre érek haza. Tóni a búcsúzáskor megszorítja a kezem:
- Ügyes voltál, Szilvike. Büszke vagyok rád!
Reggel a mobil csengésére ébredek.
- Szia, drágám – hallom Dávid álmos hangját. – Este keresett a főorvos asszony, mondtam, hogy vidéken vagy. Nem kellene felhívnod? Tudod, kell majd az ajánlása a londoni kórházba. Mikor jössz haza? Csak estefelé? Akkor bemegyek a laborba… szia!
Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért nem hiányzom a vőlegényemnek, akit az sem érdekel, mit csinálok itt, a világ vége előtt két lépéssel.
Hűvös a reggel, jól esik a meleg tus. Iszom egy Nescafét és felöltözöm. Bemegyek a kórházba, megnézem Virágot.
Nyitom a kocsi ajtaját, amikor hátulról rám ugrik a Labrador.
- Kajla, hagyd Szilvát, már mondtam, hogy vendég!
- Szia, Tóni, mit keresel itt?
- Szép jó reggelt, doktornő. Gondoltam, elvitetem magam veled a kórházba, utána meg a rendőrkapitányságra kell mennem.
Az országúton megyek, bár így hosszabb, ám gyorsabban haladunk.
A kórházban Dénes főorvos üzenete vár, hogy menjek fel hozzá, ha végeztem.
Virág jól van, már mosolyog. Szép kis arcába visszatér az élet. Tónival meghitten pusmognak. Otthagyom őket, a közös titkaik nem tartoznak rám.
A főorvos úr éppen kávézik, engem is kínál, csábít is a fekete nedű illata, igyekszem ellenállni.
- Amit kínálok magának, nem sok és nem is kevés. Lenne kedve itt dolgozni három évig? A kezem alatt. Kicsit reszket már, ha kávézom, de a szikét biztosan tartja. Az eszem meg nem is öregszik. Összevonják a sebészeteket, éjjel-nappal lesznek műtétek. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Shultz főorvos asszony is az én kezem alól került ki. Elég jó munkát végeztem, nem gondolja, kedves? Egy hét gondolkodási időt adok. Mindenképpen kérem a válaszát, akkor is, ha nemleges. Biztos, hogy nem issza meg a kávét? Akkor elfogyasztom, mert kilenckor még műtök. Viszontlátásra!
Szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Mit lát bennem, az ügyetlenkedő kezdőben, a tapasztalt sebész? Megtorpanok. Mintha a főorvos asszony említette volna Dénes Ákos professzort, akinél tanult. Hogy kerül ide, a világ végére a professzor? Biztos, valami tévedés van.
Alig ismerem fel Nahle doktort, a nigériait, fehér öltönyében és piros pólójában. Kétségtelenül feltűnő jelenség.
Kedves kollégám harminckét fogas vigyorával reggelizni invitál a város egyetlen büféjébe, amely korán nyit.
Jó dolgom lenne, itt mindenki a kedvemben akar járni.
Mi lehet e mögött?
Nahle doktor a visszautasítást is vigyorogva fogadja, majd legközelebb eljössz, mondja és elmegy.
Tóni már folyosón vár, reggeli vizit van, mennünk kell.
A kocsiban faggatom Tónit, miért megy a kapitányságra.
- Szilva, te egy romlatlan, naiv kislány vagy. Az alapítvány szerződést akar kötni a kapitánysággal, hogy az intézetis jó és jeles rendű gyerekek előnyt élvezzenek, feltéve, ha sikeres a felvételi eredményük, a rendvédelmi szakközépiskolában. Ne nézz rám, az alapítványnak már tagja vagyok fél éve, joggal képviselem. Kálmán ötlete, csak ő sincs jó viszonyban a kapitánysággal. Megvársz? Köszi. Reggelizz meg az Éhes Bikában. A rendőrséggel szemben van.
Az Éhes Bika egy hatvan négyzetméteres faház, melyben a hosszú pados asztaloknál ülve, és a bárpult mellett állva is lehet fogyasztani. Az ételválaszték dupla akkora, mint az italsor. Levegőt venni nem lehet. Hely sincs.
Inkább sétálok.
Felhívom Anyát, aki túlságosan is vidám. Sóskalevest készít, meg rántott bordát hagymás krumplival. Ha Dávid nem megy haza ebédre, majd Öcsi beviszi a laborba. Gyorsan búcsúzik, még süteményt is süt.
A rendőrség előtti parkban leülök a padra.
Hová menjek? Londonba, egy sikeres férjjel, vagy maradjak Budapesten, századik sebész gyakornoknak, esetleg jöjjek ide, a második gyakornoknak? Ha megyek, vár rám egy unalmas házasság, és egy sikeres, anyagiakban is mérhető karrier. Ha maradok, és tisztességesen teszem a dolgom, éppen csak megélek, egyedül. Nincs az a férfi, aki eltűri, hogy a felsége éjjel-nappal a karrierjére koncentráljon, miközben paraszolvencia nélkül még magát sem tudja eltartani.
Szép kilátások.
Lehunyom a szemem, élvezem a nap melegét. Nem gondolok semmire. Ez a relaxálás.
Valaki húzkodja a táskámat. Felnézek. Félmeztelen roma gyerek, talán ötéves lehet, megpróbálja kivenni kezemből a táskámat. Mérgemben fél kézből úgy pofon vágom, hogy ottmarad arcán az öt ujjam nyoma.
Ribillió kerekedik, perceken belül előkerülnek a gyerek szülei, hogy megvertem a kisfiukat, meg a rendőrség, hogy igazat tegyen közöttünk.
Tóni szabályosan elcibál a tetthelyről, mielőtt az egész kompániával együtt beterelnének a rendőrségre.
- Szilva, itt nem lehet igazad. A kapitány látta az ablakból az egész esetet, de nem tett semmit. Abból nagy baj nem lehet. Kérlek, add ide a kulcsot, én vezetek.
Ismét úttalan utakon megyünk, fogalmam sincs, merre járunk.
Végül a tanyára érünk.
Panna tyúkokat, kopaszt, a lányok zöldséget tisztítanak, a fiúk meg Kálmánnal hordják a vizet az itatókba.
Körbevesznek bennünket, mi van Virággal, mikor lehet meglátogatni, hány nap múlva jöhet haza, fáj-e a sebe és valóban én műtöttem meg?
Úgy néznek rám a gyerekek, mint egy istennőre.
Zavarban vagyok, nekem ez a munkám, mint nekik az, hogy tanuljanak.
- Figyelem, gyerekek! A lányok készítenek nekünk reggelit, mondjuk tojásrántottát, a fiúk is befejezik a munkájukat és húsz perc múlva egy órát tanulunk. Ne húzd az orrod, Julcsi, megint hármast hoztál nyelvtanból. Péter, te sem lóghatsz, négyes történelemmel nem leszel jogász. Igyekezzetek! – Tóninak nem mernek ellentmondani.
Panna kézen fog:
- Gyere, addig főzőcskézünk.
Amint a lányok hallótávolságon kívülre kerülnek, a fülembe súgja:
- Tudod, Kálmántól tartanak a gyerekek, mert szigorú velük. De Tónit tisztelik, mert okosabb náluk. És sokat tanulnak tőle. De baj van. Nőnek nagyon a gyerekek és beszélgetni kellene velük a szexualitásról. Csakhogy egyik sem vállalja. Egyszer megtennéd, hogy elbeszélgetsz velük? Rád is felnéznek ám, főleg a lányok. Ráér ám, ha legközelebb jössz, akkor is.
Ebéd után elköszönünk.
Panna egy nagy csomagot nyom a kezembe.
- Köszönjük, amit értünk tettél. Összekészítettem neked egy kis ajándékot, semmiségeket, megköszönnöd sem érdemes.
Kellemetlenül érzem magam, nem akarom elfogadni, de Tóni int a szemével, hogy tegyem el.
Otthon kibontom, s kincseket lelek benne. Igazi szilvalekvár, háromliteres szilkével, egy üveg baracklekvár, fél oldal, tíz centi vastag, vaj puha füstölt szalonna, fél kiló aszalt alma, meg füzérnyi piros erős paprika.
Elszégyellem magam, hogy semmit sem vittem nekik, ellenben ott ettem a kenyerüket két napig.
Elrohanok a boltba, összevásárolok, amit csak tudok az utolsó tízezresemen, és beviszem Tónihoz, hogy adja át Pannának.
Tóni arcán árnyék suhan át.
- Jól meggondoltad, Szilva? Ezek az emberek befogadtak, szívesen láttak, adták, amilyük van. Ez nem üzlet. Nem patikamérlegen mérik a barátságot.
Potyognak a könnyeim.
Tóni átölel. Jól esik hozzábújni.
- Amit vettél, odaadjuk Józsi bácsinak. Tudod, hogy ő tartja rendben a kertet? Ha Pannának akarsz kedveskedni, akkor elhozom a jövő hét végén a fiúkat, leszedjük a kertedben a gyümölcsöt, Panna meg elrakja. Rendben?
Jóízű csókja.
Hosszú az út Budapestig. Hallgatom a zenét és dúdolok.
Nem tudom, mit hoz a jövő. Csak egy dologban vagyok biztos.
A jövő hét végén visszajövök a gyümölcs szüretre.
Egyébként is, megígértem Józsi bácsinak a kenőcsöt a derekára.
London mintha egyre jobban távolodna.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Yolla!
Nagyon jól tetted, hogy vettél egy laptopot!
Ez az írásod is király volt!
üdv.
Casanova
Örülök, ha tetszett az írás.
Kiskanállal meregetek a nagy magyar valóság tengeréből.
Üdv: Yolla
Nagyon jól tetted, hogy vettél egy laptopot!
Ez az írásod is király volt!
üdv.
Casanova
2006-ben szinte egyszerre vesztettem el Édesapámat és az élettársamat. Fél év múlva vettem egy laptopot és elkezdtem írni, hogy lefoglaljam magam.
Ennyi a rövid történetem.
Puszi: Yolla
Nagyon ritkán olvasok el ilyen hosszú írást egy szusszra, de annyira magával ragadott, hogy nem tudtam abba hagyni, ("bármennyire is igyekeztem"), ez a mai valóságnak, egy "bizonyos tükre", sajnálom, hogy nincs tovább. Még mielőtt bárki is azzal vádolna, hogy irigykedem, elmondom valóban irigykedem. A fantázia világomban, most is az él, hogy legalább megközelítőleg, tudnék hasonlót írni, sajnos nem tudok, de neked gratulálok. Mindig volt bennem egy "egészséges féltékenység, ezért próbáltam magam önösen, fejleszteni" A neveltetés, és lehetőség, no meg a saját hülyeség nagyban elterelheti az embert.Így jártam, próbálok, a saját erőmhöz mérten, a saját kereteim között, kihozni magamból a legjobbat. Nagyon-nagyon jó amit írtál, és nagyon aktuális.
Maresz