Vallomás

Látogatók száma: 54

DD és én már hetek óta le nem szakadunk a telefonról. Van köztünk valami megfogalmazhatatlan, amit még egyelőre nem tudok hová tenni, definiálni... Ez a valami mindig ott volt bennem, akárhányszor csak megláttam őt - akkor is, amikor semmi egyebet nem tudtam róla, csak azt, hogy ő a DD, és egy iszonyat jó pasi. De most, hogy napról napra egyre közelebbről ismerem meg, ez az érzés erősödik, és nem tudok vele mit kezdeni! De azt tudom, hogy van egy komfortfokozatom, ami csak mellette képes elérni a maximális szintet.
A múltkor szokás szerint már órák óta pötyögtünk egymásnak, közben sütöttem, és Miácskám megkaparintotta a telefonomat, amíg elrendeztem az epreket a piskótán. Mia 2 hete tanult meg írni és olvasni, ezért büszkén, ám kővé dermedve néztem végig, ahogy a kis kezeivel lassan beírja DD-nek a következőt: "szeretlek". Nem szóltam rá. Akkor sem, amikor az ujjacskái megindultak a küldés gomb felé. De mikor az üzenetem alatt a "kézbesítve" átváltott "elolvasva" állapotra, gyorsan kikaptam a gyerek kezéből a telefont, és mentettem, ami menthető. Persze DD nem hitte el, hogy Mia a ludas, és miután kaptam egy "de amúgy én is szeretlek" megerősítést, már nem is akartam annyira meggyőzni őt, hogy nem én küldtem az üzenetet. Végül is ha azt vesszük, megakadályozhattam volna, de nem tettem, tehát helyeseltem, hogy Mia elküldje, ergo: olyan, mintha én küldtem volna. És igen, szeretem, méghozzá nagyon. Csak azt nem tudom, hogyan. Több mint kolléga. És több mint barát. És azt vettem észre magamon, hogy jó ideje immunis vagyok a többi pasira. Mert mindegy, ki néz végig rajtam, ha végig is mérem tetőtől talpig, az első és egyetlen gondolatom maximum annyi, hogy "ez nem DD". A közelébe sem érnek.

A cikket írta: Bigyóka

előző cikk következő cikk

2 szavazat