Varázspálca...

Látogatók száma: 39

Hiába volt a sugallat, lebegtette tündéri szárnyait, akkor sem hittem a varázspálcájának, pedig elégszer hajtogatta. Csak egyszer kell hinnem a csodában és meglátom valóra válik.

- Eljövök hozzád meglásd! - felelte, majd tovaszállt.

- Hiszem ha látom! - kiáltottam utána és már el is felejtettem az iménti mondatát.

(Telt-múlt az idő és én szorgalmasan ontottam cikkeimet a Felesegek.hunak. Rengeteg dicséretet bezsebelve, ami idővel meg is mutatkozott az eredményen. A hirtelen népszerűséggel olykor nem is tudtam mit kezdeni. Ott virítottam már majdnem mindig az elsők között, soha nem megelőzve persze a másodikat, a többieket. El is határoztam magamban, semmi értelme tovább az egymás közötti versengésünknek, hiszen valamennyien ugyanazért vagyunk itt. Írunk, olvasunk, dicséretekkel halmozzuk el egymást, vagy éppen ellenkezőleg. Mikor, milyen hangulatban ébredünk, azon a napon mi áll legközelebb a szívünk csücskéhez, attól függően miből van éppen elegünk.

A társammal együtt így lettünk 2012-es pontversenyben ketten az elsők. De ezt mi magunkban egészen másként könyveltük el. A babérokat learatva mégsem lehettünk elégedettek. Mi, akik valamennyien amatőr író létünkre nem kevés cikkel örvendeztettük meg egymást, vagy éppen búskomorságra kárhoztattuk olvasóinkat, a bennünket, az írásainkat szeretőket, vagy olyat is, aki nem átallotta kinyilvánítani:

- „Tele van a hócipőm veled, mert elég volt a sirámaidból!”…

- „Írj már valami mást, a gombolyaggal játszadozó cicáidról, vagy… - mindegy miről, csak ne a búbánatodat vesd a papírra, mert a végén még becsavarodsz!”…

A végeredményt már csak ezért sem egyedül magunknak köszönhettük!

Több se kellett nekem az első döbbenet után, mint eleget tenni a „Képes vagy rá!” felszólításának. Mi sem volt természetesebb, mint a legnagyobb nyomorúságomban, bánatomban átélt ünnepek után vicces írásokkal megörvendeztetni a hallgatóságot, amit aztán valamennyien élveztek, rajta kívül. Ugyanis időközben nála is beütött az infláció.)

*

És a Tündér betartva ígéretét megsuhintotta varázspálcáját és hipp-hopp egyszeriben itt termett, hogy személyesen adja át az ajándékot. Szerencsére ő sem maradt ki a modernizációból, így felhívva a figyelmemet, ő ugyan nem talál egyenesen ide hozzám!

Ekkor nyakamba vettem a játszóteret és odaröppentem elébe. No, és kit láttak szemeim? Egy végtelenül kedves, helyes teremtést, hátán egy teli zsákkal, zsebébe süllyesztett kezekkel. Nem lehetett nem rá ismerni. Csakis ő lehet az a barna hajú, fiatalka!... - a Tündér. Varázspálca ugyan nem volt a kezében, de erejét már messziről érezni lehetett. Határozottan indult ugyanis felém. Közelembe érve maradék kétségemet eloszlatva, ahogy a meleg barna szemeibe néztem. Hogy rám miből ismert, hát ez tündéri titok. Majd a lehető legtermészetesebb módon elnavigáltam a játszótéren keresztül a „minden út ide vezet” szerény kis otthonomba, ahol pár óra leforgása alatt többet tudott, tudtunk meg egymásról, mint két év alatt a Feleségek.hu szolgálatába szegődve.