újabb események régebbi események további események
12:40
Zet válaszolt egy szavazásra
02:50
unpNkuqvhgqsAxe https://www.google.com/ regisztrált a weboldalra
12:38
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
12:02
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
07:14
Tündér módosította a naplóbejegyzését
07:12
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
10:41
Infraredcff regisztrált a weboldalra
08:42
Pinokkió módosította a cikkét
23:19
Pinokkió új cikket töltött fel
08:30
RainMachineipk regisztrált a weboldalra

Végjáték

2011. szeptember 15. - Látogatók száma: 48

A huszár bánatosan lapult a kisfiú zsebében. Csapdába esett. Egyre csak az járt a fejében, hogy mindennek vége. Ez egy olyan börtön, amiből nem egykönnyen szabadulhat. Mi lesz így szegény királynővel?

A Népliget árnyas fái között langyos szellő fújdogált. Délutánra járt az idő. A játszótér felé vezető úton egy kisfiú közeledett az anyukájával. A gyerek, aprócska biciklijével pár méterrel előrébb járt, mint anyja, de még így is folyamatosan kérdezgetett.
- Ne menj olyan gyorsan, még valami bajod esik – szólt utána a nő, mire a fiúcska megállt egy pad előtt. Elmélyülten nézett egy, a padra kiterített, majd ottfelejtett sakktáblát. Soha nem látott még hasonlót, így azonnal faggatózásba kezdett.
- Ez mi ez?
- Ez játék – ért mellé az anyja épp időben, hogy a kérdést megválaszolhassa.
- Enyém játék? – érdeklődött tovább a gyermek.
- Nem, ez nem gyerekeknek való játék. Tudod, ezzel a felnőttek játszanak.
- Hogy hívják a nevét?
- Sakknak hívják, de most már menjünk, nézd, van szabad hinta!
- Gyí paci! - éppen észrevette a huszárt a kisfiú, amikor az anyukája megfogta a bicikli kormányát, és maga után húzta gyerekestől, kérdésestől. A kis lurkó még vissza - visszasandított a padra, sóváran nézte a ló alakú sakkfigurát, de nem volt mit tenni, követnie kellett az anyukáját.

Közben a padon valóságos dráma folyt éppen. Feszült csend honolt a csatatéren. A katonák kisebb - nagyobb csoportokban várták a következő ütközetre hívó kürtjelet. Amerre a szem ellát, sebesültek, lerombolt bástyák, vérző gyalogosok. A háború a vége felé közeledett. Kora délután volt, mindkét tábor az utolsó, döntő összecsapásra készült.
Az egyik táborban a királynő idegesen toporgott a király jobbján. Szemmel láthatóan unatkozott. Sokkal inkább szeretett volna máshol lenni, gyűlölte ezt az egész felhajtást.
- Mi tart már ilyen sokáig? Teljesen összekócolódik a frizurám! – szólt mérgesen, miközben összehúzta magán fekete köpönyegét.
- Ön is tudja, asszonyom, hogy a háborúnak vannak bizonyos szabályai – horkant fel a király haragosan, majd fekete palástjával megtörölte izzadt homlokát - Nem folytathatom a hadicselt, amíg az ellenfél nem teszi meg a következő lépést.
- Ha órákig nem mozdul, akkor is csak áll itt ölbe tett kézzel? Ezt nem hiszem el! Uram, Ön azt ígérte, hogy sötétedésre otthon leszünk! Elvárom, hogy állja a szavát! – haragos tekintettel a másik irányba fordult, hogy ne is lássa az urát. Lépni akart, de megbotlott valamiben.
- Na, és ez a sok paraszt! Büdösek, koszosak, látni sem bírom őket! Nézze, nézze csak meg ezt itt, csupa vér! Gusztustalan! Uram! Követelem, hogy távolítsa el a közelemből ezt a sok ingyenélőt, ha már belerángatott ebbe az egészbe!
- Na, most már elég, asszony! - kiáltott a feleségére a király – Van nekem éppen elég bajom a maga siránkozása nélkül is. Nem tenné meg, hogy kicsit csendben marad? Ki látott már ilyet, még gondolkodni sem hagyja az embert!

A másik táborban ez alatt a király levette fehér hermelinpalástját és óvón asszonyára borította.
- Kényelmes helyed van Kedvesem? Ne aggódj, minden rendben lesz. Már elküldtem a huszárt a bábáért, remélem, hamarosan visszatér.
- Ne aggódjon jó Uram, én jól vagyok. Fontosabb dolga van most. Folytatni kell a csatát! – válaszolt alig hallhatóan a nő, de vonásai eltorzultak a fájdalomtól.
- Háború! Úgyis tudja Kedvesem, milyen nehezemre esik a háborúsdi! A gyermekem születése nem nagyobb dolog, mint egy csata megnyerése?
- Türelmetlenek már, Uram, lépnie kell! Én jól megleszek egyedül, míg a huszár visszatér a bábával. Menjen Kedvesem, ne késlekedjék!
- Őket is csak anya szülte, meg fogják érteni! Ha meg nem, magukra vessenek. Amúgy is mi állunk nyerésre! Ha a kicsi megszületik, a háborút is könnyebben vívjuk, és győzelemre visszük. Csak feküdjön nyugodtan, utánanézek a huszárnak.
- Akire Isten sok szenvedést mér, azt szereti, ugye? – kérdezte szinte csak magától az asszony, aztán összeszorította a fogait, hogy ne kiáltson fel fájdalmában. Hosszúra nyúlt már ez a vajúdás.

A játszótéren nagy volt a nyüzsgés, a jó idő kicsalogatta a kisgyerekes anyukákat a közeli házakból. Amíg a kicsik a homokozóban játszottak, vagy éppen a mászókát hódították meg kipirosodva, az anyukák a padokon beszélgettek. Sok volt a közös téma. A fiúcska, távolabb a többiektől, a fűben bogarászott. Bebújt a bokrok közé, előbb egy pillangót kergetett, majd egy katicabogarat csippentett az ujjai közé. Aztán hirtelen eszébe jutott a játék, amit látott a padon. A sakkfigura. A kicsike, fehér színű lovacska. Fogta magát, kihasználta, hogy nem figyel rá senki, visszasietett oda, ahol idefele felfedezte. A fehér huszár a pad lábánál, a földön feküdt, távolabb a többiektől.
- Gyí paci! – gügyögte neki a fiúcska boldogan, majd hirtelen körülnézett, talán, hogy az anyja figyeli-e, de mivel az belemerült a beszélgetésbe, fogta hát a lovacskát, és a zsebébe dugta. Majd otthon megmutatja, gondolta, addig sem kell megválnia tőle. Az anyukája úgyis azt mondaná, hogy dobja le, mert koszos. Nem értette, miért hiszik a felnőttek azt, hogy a földről felvett játék veszélyes, de nem gondolkodott sokáig, odalépett a padhoz, megcsodálta az ott felejtett sakktáblát, megszorította a zsebében lévő lovacskát, és már futott is vissza a hintához.

Közben a táborban nagy volt a riadalom. Nem elég, hogy nem tért vissza a huszár, nem hozott bábát a királynéhoz, még hirtelen sötétség is ereszkedett a harcosokra. Először arra gondoltak, hogy itt a világvége, a Jóisten így bünteti őket, az örökös háborúskodás miatt, de aztán megpillantották azt a valamit, ami a napot eltakarta előlük. Egy óriás nézett velük farkasszemet. A gyalogok azonnal menedéket kerestek a bástyák mögött. A fekete király az asszonyát okolta. Ha az nem lett volna olyan elégedetlen, akkor nem verik fel álmából az óriást. A fehér király kivonta a kardját, és védelmezőn asszonya elé állt, akár az élete árán is megvédelmezi szeretett feleségét. Aztán egyszeriben vége lett mindennek. Az óriás, ahogy jött, úgy el is ment. Senkinek nem esett bántódása. A nap újra besütötte a csatateret, a katonák elfoglalták helyeiket, és várták, hogy történjen végre valami. Csak a világos huszárról nem volt semmi hír.

A huszár bánatosan lapult a kisfiú zsebében. Csapdába esett. Egyre csak az járt a fejében, hogy mindennek vége. Ez egy olyan börtön, amiből nem egykönnyen szabadulhat. Mi lesz így szegény királynővel? Meg tudja-e egyedül szülni a gyereket? Ki hoz neki bábát? A táborban nem is tudják, hogy az óriás fogságába esett. De nem adja fel, ha kell, utolsó csepp véréig harcolni fog, óriás ide, óriás oda, hiszen felesküdött, hogy hű lesz a királyhoz és a hazához! Még az óriással is szembeszáll értük, hiszen olyan jók volt hozzá mindig, a király és a királynő.

Nem bírta ki, hogy ne vegye elő a kincsét. Csak egy aprócska pillanatra akarta megnézni a kis lovacskát, amikor a baj megtörtént. Éppen a homokvár elé állította a figurát, készült, hogy átugratja a vizes árkon, amikor az anyukája felfedezte a turpisságot. Azonnal ott termett a homokozónál.
- Mi van a kezedben? – nyújtotta a kezét a fiú felé, várva, hogy az beleteszi a zsákmányát.
- Gyí paci – mondta az bánatosan, és szorosabbra fonta ujjait a figurán. A huszár fuldoklott. Felkészült a legrosszabbra. Ez már biztosan a vég, gondolta, és elkeseredetten próbált levegőt venni.
- Vissza kell vinnünk. A bácsik haragudni fognak, ha nem találják a padon – guggolt le a nő a fiúhoz - Te is haragudtál, amikor a Bence elvitte az autódat, ugye?
- Igen – válaszolta szomorúan.
- Akkor gyere, tegyük vissza oda, ahonnan elhoztad –fogta kézen a gyereket az anyja és elindultak a pad felé.
A padnál letették a huszárt a többi mellé. A kisfiú még egyszer végigsimított a lovacska fején, aztán szomorúan búcsút vett tőle:
- Szia, gyí paci! – talán még azt is hallani vélte, ahogy a huszár válaszol neki.
- Köszönöm óriás, hogy megkegyelmeztél! Isten segítsen utadon! – így búcsúzott a lovacska, aztán sietett, hogy teljesítse küldetését.

A Népligetben egy padon, távol a város zajától állt egy magányos sakktábla. Rajta a bábuk egy fura rend szerint álltak, mintha közelednének a végjáték felé.

A cikket írta: Nurse

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. szeptember 16. 07:05

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2011. szeptember 15. 22:33

Szia Nurse! Nagyon teccet a történet sokat sakkoztam gyermekként, talán néha vissza kéne térnem rá...!

Puszillak Orsolya

Szia Orsolya!
Én sajnos nem tudok sakkozni.
Ez az írás, és a másik sakkos is egy házi feladat terméke. :-)
Volt egy alapszituáció, amiről írni kellett :-)
Nagyon szeretem az ilyen feladatokat :-)
2011. szeptember 16. 07:03

megtekintés Válasz erre: Lizelotte - 2011. szeptember 15. 22:27

Nagyon szép!
Ha életre kelthetném a bábukat szívesen megtanulnék sakkozni!

:)

Úgy lenne az igazi. :-)
Sajnos én sem tudok sakkozni, de ha elbeszélgethetnénk közben, az nagyon jó lenne ... :-)
2011. szeptember 15. 22:33
Szia Nurse! Nagyon teccet a történet sokat sakkoztam gyermekként, talán néha vissza kéne térnem rá...!

Puszillak Orsolya
2011. szeptember 15. 22:27
Nagyon szép!
Ha életre kelthetném a bábukat szívesen megtanulnék sakkozni!

:)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: