Vér, ami nem vált vízzé - történet egy aggódó kislányról
Látogatók száma: 86
Anyák napján akaratlanul is felidézzük az emlékeket. Megannyi megszámlálhatatlan élmény, amelyek kitörölhetetlenül belénk ivódtak. Édesanyánk létünk első pillanatától velünk van, és ezt néha teljesen természetesnek vesszük.
Aztán amikor váratlanul megcsap minket elvesztésének a szele, egy perc alatt képesek vagyunk kétségbeesetten összeomlani.
Kislánykoromban egyszer anyukám úgy jött haza munkából, hogy egy hatalmas ragtapasz virított a karján. Aggódva kérdeztem mi az. Mosolyogva mondta, hogy ne ijedjek meg, semmi baja, véradáson volt. Nem értettem miről beszél, de miután elmagyarázta megnyugodtam. Este, amikor levette a tapaszt újra rémülten meredtem a karjára, ugyanis kékes-lilás foltok borították. Halálsápadtan, dühösen, sírva estem neki: - Azt mondtad semmi bajod, akkor miért ilyen csúnya a kezed? Ő csak nevetett azzal a tipikus, utánozhatatlan „anyucis” kacagásával, és jókedvűen nyugtatott, csitított, mondván minden a legnagyobb rendben van.
Én viszont azt gyanítottam, hogy semmi sincs rendben. Éjszaka nem tudtam aludni, a pici fejemben folyamatosan, rendületlenül zakatoltak az apró fogaskerekek. Arra gondoltam, hogy egy halálos kór támadta meg őt, amit titkol előlem és reggel már nem is fog élni. Borzasztóan éreztem magam. Felidéztem az önfeledt nevetését, rettegtem, hogy sohasem hallom többé. Éreztem a frissen főzött, gőzölgő kakaójának az ízét, féltem, hogy nem ihatom többé. Láttam magam előtt ahogy kéz a kézben ballagunk, simogatott kezének puhasága, megrettentem, hogy nem érint meg többé. A paplan alatt pityeregtem, hihetetlenül egyedül éreztem magam, szomjaztam arra a semmihez sem hasonlítható önzetlen szeretetre, amit csak tőle kaptam.
Éjnek évadján aztán összeszedtem minden bátorságomat és a sötét, hideg folyosón halált megvető bátorsággal, lábujjhegyen beosontam a szüleim hálószobájába. Izgatottan anyukám fölé hajoltam, füleltem, vajon lélegzik-e. Gyengéden megigazítottam a homlokára hulló puha, őzbarna hajtincseit, és hosszú ideig ácsorogtam az ágyánál. Csak néztem a kisimult arcát, és hallgattam az egyenletes, nyugodt szuszogását.
Nem tudom pontosan mennyi ideig őrködtem mellette, de egyszer csak valami azt súgta, hogy menjek vissza nyugodtan a szobámba, mert az én édesanyámmal úgysem fog történni semmi rossz. Mindez idestova negyven éve történt, de ebben azóta is töretlenül hiszek.
(kép: Net)
A cikket írta: Lizelotte
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon édes történet, egészen beleéltem magam.
Köszönjük!
Pussz, Tündér