Kertészkedem, tehát vagyok... (1)

Látogatók száma: 92

Olcsó kikapcsolódás,... ahogy vesszük...

Nálam a korán reggel négykor, öt órakor kezdődik. Nyolc óra magasságában, már elalélok szinte, és akkor már nincs bennem az a tettvágy. Mert a meleg engem is kiborít. Ha sikerül megvalósítanom, amit elterveztem, hogy elindulok korán reggel, az az igazi. Kint a hűs fa árnyékában ismét magamra találok. Sokáig képes vagyok csak ülni egymagamban és nézni a távolba, közben emlékezem. Mindig csak egy irányba tekintgetek, de nem jön senki. Mégis mindig várok valakit. Erőt gyűjtök.

Nagy nehezen rászánom magam végre az aktív cselekvésre. Értelme van a dolognak, mert megfigyeltem, utána sokkal jobban érzem magam, ha tettem is valamit ennek érdekében. A fizikai munka jót tesz. Kis időre csak arra koncentrálok. Elfelejtve mindent közben. Lehet jól és jobban is csinálni a dolgom. Én az utóbbira törekszem, de egyre kevesebb energiával. Elaprózom kissé.

Terv az mindig születik előtte, hogy mikor mit teszek, mit fogok a kezembe. Másként neki se lódulok. Most éppen egy sarlót ragadok meg. Le kell vágnom a magasra nőtt fűfélét. Nem látszik ki alóla már szinte a puszpáng. Az eső a gazt is megnövesztette. Nem férek hozzá. Ahhoz, hogy igazán mentesítsem a nem odavalótól, nagyobb elhatározásra van szükségem. Nem, amikor már olyan magasra nőtt. Régen volt már a talajtakaró, kúszó növény telepítése. Megérett az átültetésre, de majd csak az ősszel. Akkor kiszedem gyökerestől a futó növényeim és tiszta, gazmentes helyre fogom visszaültetni. Ez lesz a nagy meló. Nekem már ez, az. De eddig még mindig sikerült véghezvinnem, amit elhatároztam.

Az egyik munka hozza a következőt. Mivel ez a rész a virágoskertemet szegélyezi, itt nem hagyhatom abba. Az előző napokban már összekötöttem lazán a levirágzott bazsa-, baba- és pünkösdi rózsáimat, jobban hozzáférjek a fűnyíróval, ami villanyos, hosszú kábellel, amit nagyon nem szeretek kibogozni, pedig mindig törekszem arra, hogy a munka végeztével rendesen kerüljön a helyére. Kész sikerélmény, ha akadályok nélkül tudom szétszedni.

Ez a kis munka után letottyanok ismét a padra, egy darabig elnézegetem az elért eredményt. Tetszik, amit látok, de folyik rólam a víz és muszáj felfrissítenem magam az esővízzel, ami szépít, miközben pihenek keveset. De most már csak rövid ideig mélázok. Már hajt a tenni akarásom, a vérem.

Csak szeressem még egy kis ideig és persze bírjam fizikailag, akkor nem lesz hiba. A baj ott kezdődik, amikor már nem fogom akarni, de ott még nem tartok.

A sok haszontalan, de szép végeredmény időközben meghozza a kedvem. Már harmadszor szedem a cukorborsót, de már ez a vége. Gyökerestől húzom ki és telepszem egy kis samedlira, éppen oda, ahol felhalmoztam. Minek annyit cipekedni. Ezt a munkát mindig szerettem. Bátyámra emlékeztet, amikor ő is ezt a tevékenységet végezte szorgalmasan. A marha kényelmes póz megint csak arra inspirál, hogy emlékezzem a régi szép időkre, amikor még annyi volt a borsóm, hogy szinte nem győztem perkálni. Már ez a kevés is soknak tűnik.

Igyekszem az erőmhöz mérten csökkenteni a veteményest, növelni a haszontalan gyepet, ami kevesebb, de nem lebecsülendő munkát jelent a továbbiakban is a számomra, viszont nagyon szép. Az év minden szakában, de különösképpen a nyár derekán. A gyümölcsfák körül, alatt és onnan tovább körbeölelve a veteményest, virágokkal szegélyezve kis bekötőutakat alakítottam ki. Szeretem elnézegetni munka végeztével. De ott még nem tartok, mert a munkát csak abbahagyni tudom. Befejezni szinte soha nem sikerül...

Csak ne kéne mindig hazajönni!

Folyt.köv.