Talpalatnyi föld… 4.

Látogatók száma: 46

A nyári forróság, a szárazság, kőkeményre szikkasztotta a földet. Lehetetlen volt vele bármilyen művelet. Várni kellet, nem keveset. Csak az esőt, ami némiképp pár nap eltelte után megkönnyítheti a dolgunkat.

A sziklaszilárd hantok ellenálltak. Mindent megpróbáltunk bevetni ellenük. Igaz, mindössze kapa állt a rendelkezésünkre. Hogy szétverjük a hantokat. Honnan volt az erő, energia, kitartás? Ma sem tudom. Talán a hevület, az akarat megsokszorozta az akkori erőt, energiát. A fiatalság, a … miben hit. Nem is tudom... De képesek voltunk a lehetetlenre is. És megcsináltuk!

A végére? Elfogyott minden erőnk és energiánk. Felőrlődtünk, feladtuk. Mondjuk inkább ő, én nem annyira. Még ekkor sem, amikor már úgy éreztem, ez túl sok minden egyéb mellett. De nem adhattam fel. Akkor nem én lennék.

Látva, hogy mekkora erőbedobással vagyok képes a nehézségeken túljutva, a végeredményt tekintve tenni a dolgom, azért ő is nekidurálta magát. A párom. És akkor még valami egymáshoz kötött bennünket. Azt hiszem, így utólag, a munka, a küzdelem volt erre egyedül képes.

Amikorra túljutottunk a nehezén és először került szűz föld a kezünk ügyébe és azt rendesen megdolgozva végre a magunk kedvére betelepítettük, mindennel, ami akkor adott volt, már tudtuk mit hová, mikor és mennyit. A kezdetek kezdetén, a kukorica és a bab dívott. Igen ez volt egy másik módja annak, hogy a még földben maradt gyomokat eltakarítsuk az útból, vagy legalábbis a minimálisra csökkentsük.

Meg is volt az eredménye. Hatalmasra nőtt kukorica és az arra felfutó bab adott értelmet a munkánknak. Nem volt hiába. De ott volt a másik dilemma, a tárolás. Nem volt hol... Hová tegyük?... vagy felmerült, az elkövetkezendő évben a tök, a paradicsom, amiből annyi volt, hogy nem győztem a feldolgozását. Végül nem volt mit tennem, mint a maradékot elástam. Ilyen volt akkor a föld szerkezete. Túl jó. Minden megtermett benne. De nem volt kinek. Így aztán a kevés is sok volt. Ott voltak az újabb gondok. Megfelelő tárlóhelyet kialakítani.

Nagyot ugrok most az időben előre. Mert a felmerült akadályok nehezítették a dolgainkat. Időközben a munkánk is távol tartott nemegyszer ettől a tevékenységtől és jutottunk egyre távolabb az eredetileg elképzelt megvalósítástól. Másfél évig egyedül kellett tartanom a frontot. És a pontot ez tette mindennek a végére. A kertet illetően, az arról való további gondoskodás rám hárult, a tervekkel és azok megvalósításával egyedül kellett megbirkóznom.

Még akkor is, sőt az után láttam benne igazán annyi fantáziát, hogy elhatároztam, újabb nekifutással képes leszek a korábban elképzelt céljaimat megvalósítani. Ebben nagyon sok segítséget kaptam akkor szüleimtől, legfőképpen az édesapámtól, aki látva a nem hiábavaló küzdelmemet, hogy akarok valamit, a segítségemre sietett. A bátyjaim úgyszintén. Már nem voltam többé egyedül. Sokak keze munkája eredménye mindaz, ami jelenleg van. Nem kevés, de nem is elég ahhoz, hogy minden, amit szerettem volna valamikor, megvalósuljon. De én így is boldog vagyok, voltam.

Addig is, amíg fedél került a fejem fölé, ott kint a prérin, nagyon sokszor hajtottam le a fejem a szabad ég alatt hulla fáradtan és adtam át magam az áldott természetnek, a diófa hűvös árnyékát kihasználva hajtottam álomra a fejem.

A munka mellett a kikapcsolódásnak is helyet adott ez a talpalatnyi föld, ami mind a mai napig a szívem csücske maradt. Helyet adva sok egyéb, azóta szerzett hobbijaimnak és egyebeknek. Fogok én még erről mesélni, regélni bizonyára, de most kissé elfáradtam…

Majd legközelebb!

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink