A szép és a csúf... (3. játékra)

Látogatók száma: 47

Mese egy igaz szerelemről... (Az ötletet egy valódi felnőtteknek szóló mese szolgáltatta még 2013-ból) Rajnai Lencsés Zsolt: Címe: "A fűcsomó és a szalmalepke"…

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges lány. Nagyon szerelmes volt egy fiúba, de a fiú rá se nézett. Elhatározta, hogy valahogy felhívja magára a figyelmet. Egész éjjel gondolkozott, mi tévő tegyen. Végül remek ötlete támadt."

Élt valahol a város szélén egy fiú. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, kifejezetten csúf teremtés volt pulykatojás ábrázatával, vörös hajával, kis termetével. Társai gyakran mulattak külsején, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, vagy puhánynak tartotta, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a fiúcska magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Telt-múlt az idő és a fiúból felnőtt fess férfi lett. Nem sokban különbözött régi önmagától, de markáns arcvonása, vörösesszőke haja, és erős egyénisége, okossága felkeltette sokak érdeklődését. Hol volt már a hajdani magányos, jelentéktelen figura, aki csak céltáblája volt a körülötte lévőknek.

Történt aztán, hogy egy nyári reggelen megszólított egy fiatal nőt. Hosszú szőke haj koronázta szép arcát, szemei zöldek voltak, mint a smaragd, ki tudja miért tüntette ki figyelmével, talán csak éppen azért, mert őt is magányosnak vélte. Mindenesetre kedvesen szólította meg e különös teremtést.

- Légy a barátom – kérte. Olyan egyedül vagyok! De a nőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába ígérte a férfinek, éppen megpróbálhatják, de a következő napokban és hetekben, amikor vissza-vissza tért barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a férfit, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak.

A férfit ez igen bántotta, mert bármennyire is messze állt a széptől érzékeny lélek lakozott benne, és nehezen viselte ezt a ridegséget, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból. Egyenesen rákérdezett:

- Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz te bennem? – kérdezte. És a nő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:

- Semmit sem szeretek benned, de tisztellek az okosságodért, az őszinteségedért, mert mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz elém, s kívülről látom saját magam bárdolatlanságát. Mert az vagyok bárdolatlan. – ismételgette a bárdolatlan szót.

- Ezt a szót is tőled tanultam – fejezte be válaszát, majd sarkon fordult, otthagyva a férfit

“Legalább nem áltat” – gondolta, a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy a nő nem szereti férfiként, és fájt neki érdes nyelve és szíve…

A következő találkozásnál, amikor a nő újra felkereste, a férfi kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez az együttlét. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen. Mert hiába szedte össze minden igyekezetét, hogy őszintén, de bölcsen hozza a zöld szemű tudomására szívtelenségét, szavai hatására az haragra lobbant és rákiáltott:

- Lehet, hogy bárdolatlan vagyok, te viszont rút. Úgy is mondhatnám nem vagy egy szépség, sem ízig-vérig macsó, vagy Adonisz! – forgatta a darazsak fullánkjánál is élesebb nyelvét a férfi szívében… A férfinek nagyon fájt ez a kíméletlenség, és ő is haragra gerjedt:

- Ha legközelebb erre jársz, letöröm szép arcodról azt a gőgös mosolyt! – kiáltotta, de felettébb nevetséges volt, hiszen sohasem emelte fel a hangját, nem ártott senkinek. Ám a nő nem nevetett a szaván, hanem haraggal vegyes félelemmel továbbment, - megjegyezve magában, hogy ő bizony ilyen elmebeteggel még sosem találkozott... Hősünk hiába kérlelte, hiába esedezett bocsánatáért, s hiába mondta, hogy csak fájdalmában mondta a durva szavakat (mert valójában szereti őt), ő hajthatatlan maradt, felé se nézett többé… (Mint mondják új réteken, új virágokon keresett szállást, és gyorsan elfelejtette a férfi szavait. A férfi sem felejtette el azt, hogy minek nevezte őt, de lelke mélyén tudta, hogy igazat beszélt. Ismerte saját hiányosságát, hiszen elégszer emlékeztették rá, s éjjelente, amikor minden elsötétült és senki nem látta, csendesen nyalogatta sebeit…)

Hosszú idő telt el, hogy nem találkoztak, de kölcsönösen tudtak egymásról. A nő élete új szakaszának boldog pillanataiban ismét visszatért hozzá, mert szívesen hallgatta okos beszédét, bölcs tanácsait, ahogyan vélekedett a világ dolgairól, de véletlenül sem elárulva, hogy milyen gondolatok vezették valójában vissza hozzá. Ő is érettebb lett, okosabb, megfontoltabb, és már tudta, hogy egyetlen igazi barátja még mindig szenved és ebből a szomorúságából szerette volna alkalmanként kimozdítani.
A férfi örült a visszatérésének és azt kérte, hogy a barátságuk legyen kölcsönös. Tudjanak egymásról és ha az életük egy olyan szakaszába jutnak, a segítségére és a barátságára mindig számíthat.

Így telt el egymástól hol közelebb, hol távolabb sodródva sok-sok év, de ők ketten rendületlenül keresték egymás társaságát.

- Estére itt leszek – mondta aztán egy alkalommal a zöldszemű...A férfi egyedül maradt, a szíve csak úgy verdesett a boldogságtól. És amikor a nő már messze járt, nagy igyekezettel rendezgette gondolatait, hogy legyen mit mesélnie, majd ha újra meglátogatja... Időközben nem várt vendége érkezett, aki ugyancsak szerette hallgatni meséit és egy pillanatra elfelejtette a zöldszeműt. Eljött az este és betoppant a várva várt vendég. Arcán, ahogyan meglátta az idegent, az a jól ismert már majdnem elfelejtett gőg és fölény kijózanítólag hatott a férfire. Próbálta ugyan megmagyarázni a helyzetet, de a nő haragjával szemben tehetetlennek bizonyult. Ekkor köszönés nélkül sarkon fordult és elment...

Beköszöntött a másnap, a harmadnap és hiába várta. Pedig mesélt volna neki "a hajnalhasadásról, amikor az éjszakai égbolt sötét komor kékjét vidám sárgára színezi a napsugár; a reggel ébredő madarakról, hogy miként bukik ki fejecskéjük színes szárnyaik alól; az első csivitelésről, ami megtöri az erdő csendjét, és jelzi minden lakójának az új nap születését…"

Teltek, múltak a hónapok, évek és nem látogatta meg többé a zöldszemű. Eszébe jutott, amikor egyszer megkérdezte tőle: - Mi bántja?... Akkor azt kérte:

- Meséljen neki a szerelemről, mert olyan magányos! Hiszen tény, hogy lefoglalja a munkája, hogy mindig meg kell mentenie valakit, de ráeszmélt: ideje volna magát is megmenteni!
- Tudod - mondta akkor, egyedül élek és társra vágyom! Mert nemrég volt egy szerelmem, de valamit rosszul csinálhattam, hisz’ elhagyott...
- Szereted még? - kérdezte akkor tőle.
- Talán igen, nem is tudom. - felelte. De ha szeretem is, mindegy már, mert véget ért a kapcsolat... - ám pont ezért kérlek, hogy mesélj a szerelemről, mert tanulni szeretnék! Hibáimból okulva többé már nem akarok véteni, hogy eljövendő társam ne hagyjon el!...

Ekkor ő azt kérte, hogy pár hétig ne keressen új társat, hanem legyen az övé, és őt szeresse! Csak pár hétig, forrón és igazán. "Hadd legyek én a legfontosabb neked, s cserébe, lábaidhoz teszem egész lelkemet! Versekkel és dalokkal ünnepellek, neked adom minden művészetemet... És hetek múlva, korábbi sebeidből gyógyulva boldogan engedlek tovább, hogy megtaláld igaz társadat, aki illik hozzád,... Kérlek hát! Légy pár hétig az enyém! Hogy kiteljesítsem lényem pozitív legjavát! Hogy adhassak valakinek, s örömöt leljek abban, hogy szemeidben látom az általam teremtett boldogságot! Nagyon vágyom rá, hogy így legyek boldog! Hogy alkossak belőled,... Hogy boldogságot merítsek tőled... Hogy neked és érted éljek. Érted?"

Dehogyis értette amit tiszta szívből mondott neki akkor, de megígérte, hogy egy ideig még nem keres magának új társat és megpróbálja teljesíteni, amit kér. Ez az ígéretes kapcsolat évekig kitartott kettejük között és ennek lett most egyszeriben vége... Még ugyan néha visszatért a zöldszemű, de már más valakiről szólt az élete...

Egyszer olyan szomorúan beszélt a társáról, akivel sehogyan sem tudott boldogulni, hogy a férfi szíve megesett rajta és megígérte:

- Segítek neked megszerezni őt! Legalábbis megpróbálom.
- Hogy tudnál te segíteni? – kiáltott fel örömmel.
- Néha mikor te nem vagy itt, szoktam látni őt – folytatta a férfi..., ismerem őt, hiszen nem egyszer láttalak vele együtt. Tudom hol lakik. Elmegyek hozzá és beszélek vele.
- Megtennéd?
- Persze. - felelte.
- Köszönöm! – mondta a nő, s ez nagy szó volt az ajkán, mert a köszönömmel és a hálával szerényen bánt, félt ugyanis, hogy elkopik, ha túl gyakran használja, és még azért is, mert nem akart gyöngének látszani. De a férfi tudta, hogy ő jobb teremtés annál, mint ahogy vele bánt, csak szétszórt és rosszul fejezi ki érzéseit, – rosszul kommunikál. És mivel nagyon szerette őt, elhatározta, hogy segít neki.

- Megteszem ami tőlem telik, bár nem ígérek semmit – mondta. Elmondom neki mit érzel iránta és megtudakolom mik a szándékai.

Közbenjárása nem járt sikerrel, mert az a férfi gőgös volt és kegyetlen, elutasító. - Jöjjön el ő. - mondta. Amit - ismerve a nőt - soha nem fog megtenni, mert makacs, mint az öszvér és a büszkesége sem engedi.

Ólomként nehezedett rá annak terhe, hogyan közölje a rossz hírt vele, hogy közbenjárása, hogy szerelme másé legyen, nem járt sikerrel. De tudta, nemes dolog jót kívánni és jót adni annak, akit szeretünk, még akkor is, ha ez fájdalmas és nehéz.

(És a következő éjszaka sötét volt, mint az ébenfa húsa és az ég csatornái megnyíltak. Óriási eső esett, lassan és sokáig. Mint összefüggő fátyol borult rá elrejtetve őt mindenki szeme elől, hogy senki ne lássa, hogy az ég, vagy ő sír jobban…)

Azt már tudta mit fog elhallgatni annak a férfinek a szavaiból... hogy rajta kívül másvalakit is szeret, akit nem akar cserbenhagyni, így aztán az ő szíve nem teljesen szabad. Elmondta azt is, hogy a zöldszeművel egy laza kapcsolatra gondolt eredetileg, mert úgy vélte itt is ott is "porozgat" egy keveset, viszont fáj neki így, hogy beleszeretett (immár oda a laza kapcsolat!), és hogy sajnálja, hogy saját maga csapdába került, mert most vagy ő, vagy a másik (előző és még meglévő) szerelmének okoz fájdalmat bárhogy dönt is... ezért már maga se tudja, mit csináljon.

A férfi hallva ezeket arra kérte, ne áltassa tovább a nőt, mert nagyon szereti őt, és többet érdemel ennél...

És másnap, amikor a nő megérkezett hozzá, a férfi elbeszélte neki mit mondott a szerelme. Sejtése beigazolódott. Nem sikerült megvigasztalnia a zöldszeműt, hiába köszönte és tartotta őt az egyetlen jó barátjának, fájtak a szavai, mert szíve szerint azt mondta volna, arra gondolt "ha szeretnél, nem csaptál volna be... ha szeretnél, nem hallgatnánk el a legfontosabbakat... ha szeretnél, megbeszélnénk, ami eltört bennünk"... De nem szólt semmit, ugyan mit is mondhatott volna? Hiszen a zöldszemű nem őt szerette, hanem még mindig azt a másikat. Azt, hogy "téged szeretlek" csak hallani szerette volna...

Évek múltak el. Több tavasz, nyár, ősz. Eljött a tél és a férfi egyre öregebb és betegebb lett, állapota rohamosan hanyatlásnak indult. Nem akarta, hogy ilyen gyenge és tehetetlennek lássa a zöldszemű, akit soha nem felejtett el. Utolsó meséjét mással, a fiával mondatta el, ami gyönyörű volt. A nő már rég nem látta barátját és az sem tűnt fel neki, hogy tőle szokatlan módon mással mondatja el azokat a mondatokat. A monológ - utólag - olyan volt, mintha könyvből olvasták volna, az utolsó szívhez szóló szomorú üzenete.

Vége.

A cikket írta: Zséva

támogatóink