A teremtés

Látogatók száma: 49

Öt szavas (4) (béget,aranyeső,zápor,találkozás,fényár)

A kerek erdő közepében leroskadt a lány egy kiszáradt fa tönkjére... A félelem szikráját nyomokban sem fedezte fel magában. Pihent. Testét a sérülések okozta felületes vérző sebek borították. Nem érzett szinte semmi fájdalmat... Nézte viseltes, megtépázott ruháját, saruját... Érezte, nem sok ideje maradt a nézelődésre, keresnie kell valamiféle menedéket, akár egy sziklahasadék is elegendő, csak ne a szabad ég alatt hozza világra gyermekét...
Most hirtelen eszébe jutott a menekülés előtti kálváriája..., a szégyen, amit akkor érzett, amit azok a vádló tekintetek okoztak, amikor reá tapadtak...Már tudja mi elől menekült, mint egy eszelős.., de szinte semmit sem érzett már abból...
Útja során olybá tűnt neki, hogy a fényár segítségére sietett, megvilágítja szinte az egész útját. Egyre csak azt mondogatta magában: Ne nézz hátra! Ne nézz hátra! Menj egyenesen előre! Hagyj hátra mindent, hiszen nem leszel egyedül... A kis barira gondolt, akit az út szélén talált magára hagyva, aki úgy bégetett, olyan keservesen hívta anyját, hogy megsajnálta és a saját terhéről megfeledkezve, elindult a kis bárány anyjának keresésére, mígnem azok ott ketten ismét egymásra találtak... Nincs miért aggódjon tehát, elégszer látta a bábától napvilágra segíteni az ártatlan gyermekeket...
Felegyenesedett hát. Erősnek és pihentnek érezte magát, hogy folytassa útját...
Egy tisztásra ért, ahol eddig még soha ennyi szépséggel nem találkozott... Amerre csak nézett aranyeső és megannyi virág pompázott. A természettel való ilyen találkozása bátorságot és eddig nem ismert erőt kölcsönzött útja folytatására, egészen addig, míg egy barlang bejáratát fedezte fel... Egyenesen arra vezették a lábai.
Ereje végső tartalékából merítve még arra is futotta, hogy egész csokorra való virágot tépjen le magának...
Belépett a barlangba és elámult annak hatalmasságán, de különösen azon, amint szeme megszokta a sötétséget, hogy a helyiséget szinte bevilágította egy tiszta átlátszó vizű patak megannyi apró csillogása, ami visszaverődött róla... Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ruháitól megszabaduljon végre és elmerüljön a patak vízében...
Amint megtisztogatta testét, a gondviselés a segítségére sietett és a vajúdás kínjait a lány alig-alig érezte, amikor a vízben elérte... A megkönnyebbülésen kívül nem érzett semmi fájdalmat, amikor a gyermekét végre a világra hozta... Könnyei viszont úgy záporoztak, mint a vízesés, ami soha nem akar elapadni, egyenesen bele a patakba, ahol megannyi apró igazgyöngyökké változtak, körbeölelve e két csodálatos teremtését e világnak.

A cikket írta: zsoltne.eva

előző cikk következő cikk

5 szavazat