Hétköznapi klausztrofóbia
Látogatók száma: 51
Számomra ez a szombat is olyan, mint a többi. Átjönnek az unokáim és kedvenc foglalatosságainknak hódolunk. Amit otthon nem enged nekik az édesanyjuk, annak egy részét nálam megtehetik. Ezek között kiemelt helyen szerepel a süteménysütés, melynek bizonyos járulékos munkálatait rendszerint ők végzik. Feltörik a tojásokat, megvajazzák a tepsit, összekeverik a kakaót a kristálycukorral, a kiszúrt tésztára ők teszik kiskanállal a lekvárt, felvert tojással, kenőtollal megkenik sütés előtt a tésztát, s amint megsült, akkor pedig rászórják a porcukrot, és azonnal minőségi ellenőrzésnek vetik alá. Ha nagyon jól sikerül a kóstolgatás, és sokat esznek a forró süteményből, annak hascsikarás lesz a vége.
Soha nem szólok rájuk, ha kicsi liszt vagy cukor, nota bene, kakaó kerül véletlenül, isten tudja miért, a szőnyegre, ha a második tepsi kiflibe már nem jut lekvár, mert olyan finom, hogy közben elkóstolgatják, s azon is csak együtt derülök velük, ha a hátuk közepén, a pólójukon kakaófolt éktelenkedik.
Azon a délutánon is percekig alkudozunk, hogy milyen süteményt süssön kis csapatunk, mert vacsorára várom a keresztlányomat, Zsuzsit. Neki akarok kedvezni, mert éppen vívóversenyen van Újpesten, hétfőn pedig szigorlata lesz az egyetemen, de a kicsik ragaszkodnak ahhoz, hogy fogukhoz való is készüljön.
Milyen is egy nagymama, olyan lágy a szíve, mint a magasra kelt tészta, melynek kinyújtására mindkét gyerek önként jelentkezik. Hagyom, hadd próbálkozzanak. Ám az idő telik, a vacsora fő a tűzhelyen, s ha hét óráig el akarunk készülni, akkor muszáj kezembe venni a dolgok irányítását.
Fél hétre elkészülünk, terítenek a gyerekek, és hallom, amint a húsleves illatára Csenge hasa meg kordul, s látom, hogy serény ténykedése közepette Gábris is lapos pillantásokat vet a jénaiban, a galuska felett szunnyadó, tejfeles-gombás hússzeletekre.
Zsuzsi magas, vékony, szőke lány, mester szakon másodéves egyetemista, aki pontosan beosztja az idejét, hiszen a tanulás és a sportolás mellett, önkénteskedik az egyik gyerekkórházban, besegít a játszóházban, részt vesz egyik oktatója kutatásában. Gyerekpszichológusnak készül.
Hét óra előtt tíz perccel a gyerekek már a terített asztalnál ülnek, ha megjön Zsuzsi, kezet mos, és máris vacsorázhatunk.
Hét óra után tíz perccel felhívom a keresztlányomat, de nem veszi fel a mobilját. Fél nyolckor sikerül elérnem, mindjárt odaérek, Keri, most szálltam le a buszról.
- Csak nincs valami baj? – kérdezi Gábris, s megnyugtatom, hogy nincs, pedig tudom, hogy történt valami, hiszen érezem a hangján, hogy ideges.
Csenge előre kinyitja a bejárati ajtót, hogy Zsuzsinak csengetnie se kelljen.
Megérkezik, sápadtan, zaklatottan, kénytelen vagyok azonnal megitatni vele egy kis pohárka lazító konyakot, amelyet nem akar elfogadni.
- Ez most gyógyszer! – állítom határozottan, pedig én is csak a vendégeknek tartogatom az italokat.
Megiszik a konyakra egy pohár kristályvizet, s eltűnik a fürdőszobában, ahonnan percek múlva, kissé már nyugodtabban kerül elő.
- Először megvacsorázunk, gyerekek, utána majd beszélgetünk!
Csenge gyorsan bekanalazza a levesét, majd a harmadikos elemisták kíváncsiságával azonnal a keresztlányomnak szegezi a kérdést:
- Hol voltál, hogy nem tudtunk elérni telefonon? Már mondtam nagyinak, hogy menjünk eléd kocsival!
A kérdezett arcán árnyék suhan át, rám néz, majd megszólal:
- Elmondom a gyerekeknek is hallható verziót. A verseny után felpakolva, azaz a sportszatyorban a vívóruhámmal és a tőrömmel, rohantam a metróhoz, de már az alujáróban nagy volt a tömeg. Többnyire kigyúrt, kopasz fiatalemberek feszültek egymásnak, akkor még csak szóban csépelték egymást, és tódultak le a metróhoz. Kiderült, hogy az Újpest-Fradi mérkőzés kemény magját képezők közé keveredtem. Nagy nehezen befértem az egyik metró kocsiba, de a szerelvény nem indult el. Egyre hangosabban kiabált egymásnak a két tábor. Aztán megjelentek a rendőrök, és leszállították őket a szerelvényről, lezárták az ajtókat. Azonnal lett ülőhely minden utasnak, elhelyezkedtünk, de a szerelvény nem indult él. Kinn, a peronon, mindenki mindenkivel dulakodott, s kellett vagy húsz perc, mire a rendőrök és a kommandósok kiszorították a kakaskodó tömeget. Tudjátok, mi volt az érzésem? Az, hogy ezek a fiúk erre készültek a meccs egész ideje alatt. Verekedni akartak.
Elhallgat egy pillanatra, a gyerekek szoborrá merevedve isszák minden szavát.
- A metró csak nem indult el, és az utasok többsége már pánikba esett. A hangosbemondón nyugtattak bennünket, de ez éppen ellentétes hatást váltott ki. Az ajtók zárva maradtak, se ki, se be nem juthatott senki. Velem szemben egy magas srác ült, rám nézett és remegő hangon egyre csak azt hajtogatta, hogy ne féljek, majd megvéd engem. Azt hitte, hogy félek, pedig nem féltem, csak nem működött a mobilom, hogy felhívjalak benneteket, és éhes is voltam, mert egész nap csak egy vézna szendvicset ettem. Nem szeretem a bezártságot, le voltak zárva az ablakok is és hiányzott a friss a levegő. Már háromnegyed órája ültünk ott tehetetlenül, de a srác egyre csak nyugtatgatott, mire elszakadt nálam a cérna, és azt mondtam neki, hogy talán én jobban meg tudnám védeni őt, mint ő engem. Miért, kérdezett vissza, olyan gyámoltalannak néz ki? Erre már elnevettem magam, és megmondtam, hogy vívóversenyről jövök, s nálam van a felszerelésem. Országos szinten nyolcadik vagyok női párbajtőrben. Felengedett a srác, bemutatkozott és rajtam mulatott, hogy meg akarom védeni. Ezen poénkodtunk, majd elkezdetünk egymásnak vicceket mesélni, kicsit hangosabban is, mint illő lenne, erre mindenki minket figyelt, nem azzal törődött, hogy áll a metró. Lassan körénk gyűltek a többiek is és vicc maraton kezdődött. Egy óra tíz percet töltöttünk összesen a bezárt ajtók mögött. A srác leszállt velem a metróról, hazakísért és elkérte a telefonszámom, hogy hívhasson, ha bajba kerül. Jó móka! Otthon letusoltam és azonnal jöttem. Ennyi a történet.
Gábris mocorogni kezd, s csak kiböki a kérdését:
- Nem féltél a bezárt metróban? Én biztosan pánikba estem volna.
- Nem féltem. Igaz, belegondoltam, hogy harminc másodperc alatt összerakom a tőrt, ha a szükség úgy hozza.
Zsuzsi szemében azt az elszántságot látom, mint óvodás korában, amikor a puzzle kirakásban versenyeztünk, és legyőzött.
- Jól van, gyerekek – vetek véget a beszélgetésnek, - annyira vártátok Zsuzsit, most meg nem hagyjátok enni. Segítsetek leszedni a tányérokat, én meg hozom a második fogást. Közben elmesélhetitek, miért kellett ennyiféle süteményt sütni és melyiktek miben segédkezett.
Mire a süteményekre kerül a sor, Zsuzsi együtt nevet a gyerekekkel, akik egymást túllicitálva mesélik a közelmúlt élményeit.
- Tudod, Zsuzsi, hogy most a Gábris farmerjében járok? Mit csináljak, ha az enyém elszakadt, amikor fociztam a fiúkkal az iskolaudvaron? De holnap anya vesz nekem másikat!
- Nekem is, - kontráz a kisfiú – mert már feszül a dereka a pocakomon!
Este tízkor magamra maradtan mosogatok, amikor megcsörren a telefonom. Fellélegzek, biztos Zsuzsi hív, mert a lelkére kötöttem, hogy szóljon, amint hazaér.
- Szia, Keri! Szerencsésen hazaértem. Azért csak most szólok, mert hívott Péter és elbeszélgettük az időt.
- Rendben, gyerekem, de ki az a fiú? Őt nem ismerem.
- Jaj, Keri, hát a metrós srác! Tudod, akit meg kell védenem! Képzeld, utolsó éves medikus, és randevúra hívott! Holnap már találkozunk is!
- Jól van, de vigyázz magadra!
- Ugyan, Keri, ne aggódj! Tudod, hogy meg tudom védeni magam! Ha akarom!
Erre mit mondjak? Emiatt aggódom.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Ismét egy aranyos történettel ismertettél
meg minket, - a hűséges olvasóidat!
Újabban nekem is van fóbiám!
Beszereztem magamnak! Miért pont
nekem ne legyen? Az én fóbiám, az---
... az nem ide való!
Majd egyszer talán elmesélem!
Pussz: emillio
Drága Yolla!
Ismét egy aranyos történettel ismertettél
meg minket, - a hűséges olvasóidat!
Újabban nekem is van fóbiám!
Beszereztem magamnak! Miért pont
nekem ne legyen? Az én fóbiám, az---
... az nem ide való!
Majd egyszer talán elmesélem!
Pussz: emillio
Aki oly vénségesen vén, mint én vagyok, az már látott egyet és mást a világból.
Puszi: Yolla