Megélhetési Állampolgár
Látogatók száma: 55
Aranyoskám, Stanci néni vagyok, alig múltam hatvannyolc éves, még előttem az élet, mert teljesen egészséges életmódot folytatok.
Mondta is a doktor úr, tegnap este, amikor áthozta az újságot, hogy olyan jól nézek ki, mint egy ötvenéves. Jól kinézek, ha megint udvarolni akar, az még rendben van, hogy minden nap átadja az újságot, művelődés gyanánt, de ne számítson semmi etyepetyére.
Persze, egészséges életmódot folytatok, nem is tudnék mást tenni, mert a nyugdíjamból csak arra telik. A kertemben megterem a krumpli, a zöldség, a gyümölcs, jól beosztom, egész évre elég. Kaptam a fiamtól egy jó szakácskönyvet, 100 étel krumpliból címmel, így minden ételt csak háromszor kell megfőznöm egy évben, a többi napokon meg más zöldség kerül az asztalra.
A hagymalevesemből és a tojásos galuskámtól már egy francia házaspár is evett, és megnyalták utána mind a tíz ujjukat , a férj mind a húsz ujját. Olyan részeg lett az eper pálinkámtól, hogy négykézláb ment haza.
Húst nem ettem tíz éve, nem telik rá. Irigyel is mindenki a faluban, hogy milyen jól nézek ki. Kitisztult a szervezetem, amióta vegetáriánus vagyok. Sárgarépából sütöm a tortát, ünnepnapon rántott patisszont készítek, vagy tojáspörköltet, desszertnek káposztás és meggyes rétest, vagy lekváros buktát. Úgy élek, mint Marci Hevesen.
Kevesebb a nyugdíjam, mint Márinak, de mégis tudok spórolni. Nekem a nyolcvanezerből mindenre telik, naponta veszek öt zsemlét, igaz, féláron, az előző napit, de ha beteszem a sütőbe és felmelegítem, olyan, mintha friss lenne. Egy zsemle, az én önfejű kandúromé. Neki dukál hozzá egy fél liter tej is. Hetente egyszer.
A doktor úr, a szomszédom, állandóan mérgelődik, hogy így a politika, meg úgy a politika, felmegy a vérnyomása, néha azt hiszem, menten megüti a guta. Merthogy ezek a megélhetési politikusok azt sem tudják, miről döntenek, egymás kiszorításával foglalkoznak, nem számít, mi lesz az országgal, mi lesz velünk.
Mondtam is neki, hogy én meg megélhetési állampolgár vagyok. Mert élni és élni hagyni állampolgári kötelességem. Tisztességesen, becsülettel dolgoztam negyvenöt évig az egyszemélyes szövetkezeti boltban, nem loptam, nem csaltam, nem gazdagodtam meg. De kiváló az alvókám, sohasem kellett idegeskednem. Egyszer, igaz, a cigány Józsi fia, Jocóka, ellopott egy pár cipőt.
Jaj, már ilyet sem lehet mondani, mert bepanaszolnak az ombudszmannhoz. Mit is kell mondanom? Kisebbség? Roma? Roma kisebbség? Sohasem fogom megjegyezni.
Szóval, Józsiék szegények voltak, nyolc gyerekkel. Jocóka kiskamasz volt és szeretett volna végre egy új cipőt, de esélye sem volt arra, hogy megvegyék neki. Ellopta hát, de úgy tettem, mintha észre sem venném. Ha bepanaszoltam volna az apjának, úgy megveri a nadrágszíjjal, hogy egy hétig ülni sem tud, s ráadásul meggyűlöl, mert árulkodom rá.
Más megoldást választok. Másnap elkapom az iskolából hazafelé menet és behívom a boltba.
- Jocó fiam, bajban vagyok. Sokat lopnak az üzletben. Szeretném, ha segítenél,és minden nap, iskola után három órát itt lennél. Adnék ebédet, meg hetente néhány forintot.
A gyerek pirult, zavarban volt.
- De hát , Stanci néni megbízna bennem?
- Nem megbíznék, hanem megbízom benned.
- Akkor ma már maradhatok?
- Maradhatsz. Hozom az ebédet. Bableves lesz, meg pogácsa, rendben? Ha nem lesz sok vevő, még a leckédet is elkészítheted. Majd segítek, ha kell.
A boltomban attól kezdve senki sem lopott. Se magyar, se cigány. Híre ment a faluban. Az osztálytársai sokáig csúfolták Jocót a munkája miatt, aki nem nagyon bánta. Nyolcadikra már a bukdácsolás helyett négyes tanuló lett. Szakmát tanult, majd a maga emberségéből leérettségizett, gyakorlati oktató lett abban az iskolában, ahol tanult. Ha a faluba jár, mindig felkeres.Még ma is minden cigánygyereknek Jocó a példaképe.
Szóval nem értem én a nagy politikát.
Aranyoskám, vártam már, hogy találkozzunk a boltban a reggeli vásárláskor, mert olyat olvastam az újságban, hogy az egyik szlovák képviselő lemondott a havi tiszteletdíjáról, pedig 280.000 forint nagyon sok pénz. Több, mint a három havi nyugdíjam. Szegénykém, most miből tartja el a családját? Ugye, a tiszteletdíj amolyan fizetés forma?
Szegény Józsimmal, az urammal, Isten nyugosztalja, mi nem tudtunk volna lemondani a fizetésünkről, mert az olyan kevés volt, hogy alig tudtunk kijönni belőle.
De szorgos ember volt a Józsim, a téeszben volt traktoros, de arany keze volt. A faluban minden gépet meg tudott javítani. Égett a keze alatt a munka, reggeltől estig dolgozott. Vacsora után pedig megitta a fél liter borát.
- Ne sajnáld tőlem, Stancikám, - mondogatta, - megtermelem a szőlőben. Én sem rovom fel neked, hogy a tűpénzt a gyereknek dugod.
Ami igaz is volt, mert ruhákat varrtam az asszonyoknak, szabad időmben, mert beosztóan éltem. Amikor a család már lefeküdt, kimentem a kiskonyhába, varrogattam kicsit a régi Singeremen.
De mi is jótékonykodtuk, akkor persze, nem így hívtuk.
Egyszer Mári eltörte a kezét, úgy főztem egy hónapig, hogy nekik is jusson, mert fél kézzel még a kaszrojt sem tudta a tűzre tenni. Másszor beállt a sógor dereka, fel sem tudott kelni az ágyból, de vállalt fuvarja volt, a deressel fuvarozott, kisszekérrel. A Józsim két hétig esténként befogta a derest és lejárta a fuvarokat, igaz, a kuncsaftok sem nagyon csodálkoztak a kései időpont miatt. Tudták, hogy beteg sógor.
Akkor még szóba álltak egymással az emberek. Hát még mi, asszonyok. A hosszú téli estéken összegyűltünk, nem a tévét bámultuk, hanem beszélgettünk. Az emberek kvaterkáztak, az asszonyok kézimunkáztak, a gyerekek is ott sertepertéltek körülöttünk.
Ha összevitatkozott az uram a sógorral azon, hogy a boroshordót hogyan kell kénezni, még kiabáltak is egymással. Reggel aztán mindegyik elindult a másikhoz egy kancsó borral:
- Kóstold meg sógor, van-e hordó íze?
Félúton találkoztak, megitták a két liter bort és el volt intézve a hordókénezés kérdése.
Mert tulajdonképpen nem az az érdekes, hogy a száraz vagy a vizes fahordóban égeted el a ként, hanem az, hogy milyen bor forr benne. Jó szőlőből jó bor lesz, de a hitványból csak lőre.
Elfelejtettek, aranyoskám, a mai emberek beszélgetni. Micsoda dolog az, hogy az urammal a Mónika sóban beszélem meg a gondokat, nem otthon.
Mi még úgy tartottuk, hogy az asszony köténye el kell takarjon mindent.
Más világ ez, ez már a huszonegyedik század.
Mondja meg, aranyoskám, örülne a képviselő úr, ha küldenék neki egy zsák krumplit?
Kép: net
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez tökéletes! Köszi, hogy megírtad.
Nálunk itt a településen hasonlóan próbálunk élni. Ezért szeretek itt lakni.
Persze egy az egyben nem tud megvalósulni ez az ,,álom" , de mindenki igyekszik. Figyelünk a szomszédokra, segítünk nekik, csereberélünk, kinek mire van szüksége.
Annak idején 20 évig évig laktam egy panel negyedik emeletén, egy lépcsőházban 15 családdal, de a köszönésen kívül nem nagyon jutottunk el a minimális ismertségi szintig sem.
Írj még! Engedd, hogy álmodozzak tovább egy ilyen tökéletes világról, ahol még élnek tisztességek, becsületes, segítőkész emberek, ahol nem az anyagi javak, nem a pénz a lényeg.
pusz
Juli
Nagyon jól bemutattál egyfajta életmódot. Csak dicséret illet érte.
Engem a szüleim neveltek olyanná, hogy minden körülmények között talpon kell tudni maradni. Hogy ez sikerült? No nem a jég hátán. De a pénz értékét, ami a megélhetéshez kell megtanultam becsülni, nem túlbecsülni, mert az önmagában kevés lenne a boldoguláshoz. A hiányzót két kezem munkájával kipótolom.
Mindig azt mondom nem vagyok szegény, aki ennyi számlát ki tud fizetni, nem az. Mégsem elég az isten pénze se. Hát igen. Amíg tudom az okát, addig nincs baj.
Pussz,
Éva
Zseniális ez a monológod is !
Méltó a többi írásodhoz!
Csak ismételni tudom magamat!
Gratulálok!
Pussz: emillio
Szia Yolla !
Gyermekkorom falusi világa kelt életre a történeted által. Valamint ifjú éveim jó része, mert itt a városban is olyan helyen laktunk, ahol divat volt kiülni délután és megbeszélni a szomszéddal mi újság. Ma már ez a mai embereknek, fiataloknak mese. Kár, mert akkor jobban figyeltek és segítették egymást az emberek.
Üdv puszi Éva.
Mindkét oldalról a nagyszüleim kocsmárosok voltak, és arra tanítottak, ha nem tudsz segíteni valakinek, legalább ne árts neki.
Ma nem divat az önzetlen segítségnyújtás, annál inkább a mindenáron való előbbre jutás, akár a mások letaposásával is.
Ez nem az én világom.
Pussz: Yolla
Kedves Yolla!
Ilyenkor sajnálom, hogy csak egyszer lehet "szavazni"! Nagyon tetszett az irásod, mert olyan igaz, mint ahogy itt ülök és közben én is majszolom az ünnepi kaját, a rántott cukkinit..
Ez a kis "hősnő" valóban az, szó szerint, mint mi valamennyien, akik a század végén mentünk nyugdijba.Tudjuk értékelni azt a kicsit is, amit kaptunk és a közösségi kapcsolatokat, legyen a neve társadalmi munka, szoc. brigád vagy kukorica-tépés..Azért olyan jó lenne még megérni és látni, hogy a mostani nemzedék,-ha a mi korunkba ér,-mit fog tudni adni-kapni egymásnak ?
Gratulálok az irásodhoz! :)
Pussz. Ilona
Az vigasztal, hogy a mai fiatalok is egyszer megöregszenek és a következő nemzedék számára majd ők is őskövületnek számítanak!
Én meg jót nevetek a szituáción, miközben lógatom a lábam a felhő szélén.
Pussz: Yolla
Kedves Yolla!
Ilyenkor sajnálom, hogy csak egyszer lehet "szavazni"! Nagyon tetszett az irásod, mert olyan igaz, mint ahogy itt ülök és közben én is majszolom az ünnepi kaját, a rántott cukkinit..
Ez a kis "hősnő" valóban az, szó szerint, mint mi valamennyien, akik a század végén mentünk nyugdijba.Tudjuk értékelni azt a kicsit is, amit kaptunk és a közösségi kapcsolatokat, legyen a neve társadalmi munka, szoc. brigád vagy kukorica-tépés..Azért olyan jó lenne még megérni és látni, hogy a mostani nemzedék,-ha a mi korunkba ér,-mit fog tudni adni-kapni egymásnak ?
Gratulálok az irásodhoz! :)
Pussz. Ilona
Az vigasztal, hogy a mai fiatalok is egyszer megöregszenek és a következő nemzedék számára majd ők is őskövületnek számítanak!
Én meg jót nevetek a szituáción, miközben lógatom a lábam a felhő szélén.
Pussz: Yolla
Gyermekkorom falusi világa kelt életre a történeted által. Valamint ifjú éveim jó része, mert itt a városban is olyan helyen laktunk, ahol divat volt kiülni délután és megbeszélni a szomszéddal mi újság. Ma már ez a mai embereknek, fiataloknak mese. Kár, mert akkor jobban figyeltek és segítették egymást az emberek.
Üdv puszi Éva.
Ilyenkor sajnálom, hogy csak egyszer lehet "szavazni"! Nagyon tetszett az irásod, mert olyan igaz, mint ahogy itt ülök és közben én is majszolom az ünnepi kaját, a rántott cukkinit..
Ez a kis "hősnő" valóban az, szó szerint, mint mi valamennyien, akik a század végén mentünk nyugdijba.Tudjuk értékelni azt a kicsit is, amit kaptunk és a közösségi kapcsolatokat, legyen a neve társadalmi munka, szoc. brigád vagy kukorica-tépés..Azért olyan jó lenne még megérni és látni, hogy a mostani nemzedék,-ha a mi korunkba ér,-mit fog tudni adni-kapni egymásnak ?
Gratulálok az irásodhoz! :)
Pussz. Ilona