Mese a névtelen királylányról

Látogatók száma: 66

Réges-régen, talán a Képzeleten is túl, élt egyszer egy királyleány. Nem volt a haja se aranyló szőke, se fekete, mint az ében, és nem volt gyönyörű sem, mint a társai. Igaz, ha énekelt, kinyíltak a környék ablakai, mert szerették hallgatni az emberek szomorú-szép énekét.

Lélekország kincsei mind az övé voltak. Hercegek sokasága érkezett, hogy megkaparintsák mesés birodalmát. Fehér lova ugyan egyiküknek sem volt, viszont önbizalomban bővelkedtek.

Minden herceg különbözött a többitől első látásra, de volt, amiben nagyon hasonlítottak egymásra mégis. Különös helyekre vitték a királylányt szórakozni. Gyakran pihent az Illúziók birodalmában, hajózott velük a Bánat tengerén. Hallgatta közben a hercegek eleinte érdekes meséit. Az egyikkel éppen egy hegycsúcson üldögélt, amikor a herceg megszólalt.
- Nézd a lemenő napot! Ha türelmesen figyeled, hogyan bukik alá tündöklő fénye, utána elhozom neked a csillagokat is.

A királylány csak várta békésen az ajándékot, de hiába. Már zsibbadni kezdett lába a szirten kucorogva, amikor eltűnt a sárga korong a látóhatárról. Fényes csillagok helyett viharfelhők érkeztek. A herceg tehetetlenül nézte a vég közeledtét, s a királylánytól várta, hogy az orkánban menedéket találjon. A királylány persze tudta a helyes utat, de a herceg riadtan rohangált az erdő fái között. Úgy viselkedett, mint a fuldokló, aki magával rántja a mélybe a segítségére sietőt. A királylány megragadta hercege kezét, és erőszakkal próbálta elvinni a legközelebbi menedékre. A dulakodás közben egy hatalmas faág zuhant a fejére, és meglátta a herceg által ígért csillagokat.

Ki tudja, mennyi ideig fekhetett a földön eszméletlenül. Talán jobb is volt így, az öntudatlanságban, mert amikor felébredt színes álmaiból, a kedves herceg helyett csak egy rémült, vén koldust látott egy szél tépte bokor tövében kuksolni. A vihar sem csendesült még. Egyre követelődzőbben tépte a hatalmas fák lombját. Fényes villámok hasították a sötét eget, és robajuk rettegéssel töltötte el a királylány szívét. „Még élek, és élnem kell, hogy megmentsem ezt a szerencsétlen öreget.” Sajnálta őt végtelenül, de hiába kérte, könyörgött, cibálta, az csak megkövülten kapaszkodott a menedéknek hitt, tépett bokorba. A királylány érezte, hogy segíteni nem tud, csak itt veszik vele a viharban, ha nem halad tovább.

Egy percre elvakította a következő villám. Mintha a Gyönyör kapuját vélte volna felfedezni egyetlen pillanatra, de azután megint sötétség borult a tájra. Dacolva az égiekkel, haladt tovább a zuhogó esőben. A villámok időnként megmutatták az utat, de a királylány az erdő fái között egy csodás férfi alakot látott meg. „Talán ő lesz az a herceg, aki kivezet ebből a nyomorúságos helyzetből, elvisz a Boldogság birodalmába” - gondolta, és haladt a nyomában, hogy utolérje.

Egyszer csak hatalmas, háborgó vizet látott maga előtt, a Bánat tengerét. „Eltévedtem.” Reménytelenségében a tajtékzó habokba vetette magát. Ismét a színes álmok között ringatódzott, míg magához nem tért egy homokos parton fekve.

Arcáról minden kenceficét lemosott a víz, ruhája cafatokban lógott sebes testén. Soha ilyen csúfnak nem érezte még magát. Szerencsére nem látta őt senki. Szomorúan indult, hogy felfedezze a helyet, ha már ide sodorta a sorsa. Léptei bársonyosan suhantak a smaragd zöld füvön. Óvatosan haladt, nehogy eltiporjon egyetlen pompás kis virágot is. Élvezte, ahogy a langyos szellő pajkosan játszik barna hajában, és szeretettel simogatja arcát a tavaszi napsütés. Időnként énekes madarak szálltak a vállára, s kedves melódiával köszöntötték.

Épp akkor, amikor megszomjazott, ezüstös patakra lelt. Mohón kortyolta hűs vizét, majd elindult a hegynek felfelé, felkutatni, honnan ered. Sokáig kóborolt, míg végül ráakadt egy apró barlangra. A néhol beszűrődő fényben csodás kristályok csillantak. „Itt fogok élni ezután!” - és elindult, hogy köveket keressen berendezkedni – mert egy nő akkor sem tagadja meg önmagát, ha egyedül marad. Bevonszolt egy nagyobbacska sziklát asztalnak és néhány kisebbet is begörgetett széknek. Estére bizony nagyon elfáradt, de nem bánta. A barlang hűvös kőpadkáján álomra hajtotta fejét.

Reggel minden porcikája sajgott. Felfrissítette magát a forrás vizében. Első dolgaként fűvel borította fekhelyét, hogy aznap már kényelmesebb legyen. A környék fáiról édes gyümölcsöt szakajtott étvágyát csillapítani. A mező virágaiból beültetett néhányat a hasadékok közé. Oda, ahová besütött a nap. Az esti szürkületben még volt egy kis ereje, hogy egy éles kaviccsal a barlang bejárata fölé odakarcolja: Álmod-lak.
Hátha meglátogatja egyszer valaki.