Sárkányvonat

Látogatók száma: 20

Nos, ez itt egy mese, amit egy pályázatra írtam, azt hiszem, kicsit animális lett, ennél többet nem nagyon tudok róla mondani :)

A pusztaságot átszelő vasúti sín csillogó vonalként nyújtózkodott a látóhatár felé. Majd egyszer csak véget ért, mintha hatalmas bárd vágta volna le a folytatást. Elfogyott az építésre szánt pénz, a munkások félbehagyták, amit elkezdtek. A magányos sínpáron sosem közlekedett vonat, így lassanként benőtték a vadvirágok.
A vidéken béke honolt. A fűben bújó apróvadak nesztelenül szemlélték az óvatlan tapsifüleseket, amik fintorgó orral vizsgálták a szokatlan, tájtól idegen dolgot. Hirtelen feszültség futott végig a nyuszikon, ösztöneik riadót fújtak. Az első pillanatban alig, majd egyre hangosabban lehetett hallani valami furcsa, és zavaró hangot. A zaj forrása pöfögött, csattogott, és vészesen közeledett. A félénk állatok rémülten szétszaladtak, megsejtve, hogy a kaotikus hangzavar nem jelent jót.
Egy vonat bukkant elő szinte a semmiből, gomolygó füstfelleget eregetve az ég felé. A mozdony egy darabig még együtt gurult a kígyózó szerelvénnyel, végül hangos szusszanással megállt.
Fekete hajú férfi ült a vezetőfülkében, korom lepte arcán izzadság gyöngyözött.
Dermedten várakozott, talán csak percekig – de az is lehet, órákig –, emlékezetében a nemrég lejátszódott eseményeket élte át újra. Éjnek idején csatazajra riadt fel. Amikor kitekintett lakosztálya ablakán, borzadva szembesült azzal, hogy a város lángokban áll. Épp csak magához tért, felkapva néhány ruhát, amikor katonák rontottak a szobába, arcukon a kezdődő pánik torz rémületével. A herceg azonnal tudtam mi a teendője, és kíséretével habozás nélkül a trónteremhez sietett. Az apja már várta.
– Gyorsan, Ikeda! – kiáltotta az öreg király megtört tekintettel. – Inagazishu elárult bennünket, menekülnöd kell! Ha mindkettőnket elfogat, a birodalom minden reménye odavész!
A herceg sohasem bízott túlságosan az alattomos mágusban, de mégis meglepte ez a baljós fordulat, akárcsak az apja arcán ülő elkeseredés.
– De hát…
– Diromur a bástyán vár – vágott közbe az uralkodó ellentmondást nem tűrő hangon. – Ő keress neked egy világot, ahova a főmágus nem követhet.
– És az Átok? – kérdezte izgatottan Ikeda.
– Az csak a varázserővel bíró lényekre hat – torkolta le a fiát az öreg. – Diromur hűséges, és jól tudta mire vállalkozik, amikor a családunkhoz szegődött. Ne vitatkozz, hanem indulj!
A sárkány nyugodtan pihentette mélyvörös, barátságos tekintetét a mellvédnél felbukkanó hercegen. Rendíthetetlen kőszikla volt ő, a háborgó tenger közepén. Ikeda jól emlékezett rá, hogy a mágus arra hivatkozva pecsételte le a Kapukat, hogy kizárja a külső világok démonait. Csakhogy az ártóvarázslat kétirányúnak bizonyult. Kifelé sem hagyhatta el többé semmilyen mágikus lény a birodalmat, mindenféle súlyos és fájdalmas átalakulás nélkül. Diromur nyilván ugyanolyan jól tudta, hogy nem kerülheti el a rontást, ahogy ő, de nem látszott zavartatni magát ettől a ténytől.
– Indulhatunk, herceg? – kérdezte tisztelettudóan.
Ikeda bólintott, aztán a pikkelyes hátra kapaszkodott. A hatalmas bőrszárnyak suhogva kifeszültek, és a sárkány elrugaszkodva a várkastély égbeszökő tornyának pereméről a mélybe vetette magát. A királyfi gyomra görcsbe rándult. Teljes erőből kapaszkodott, ám még át sem tudta élni igazán a zuhanás borzalmát, amikor Diromur hirtelen irányváltással felemelkedett, és kilőtt nyílvesszőként a sziporkázó csillagok felé vette az irányt. A herceg káprázó szeme előtt pillanatok alatt összezsugorodott a palota, sőt, maga a birodalom is. Színes fények örvénylettek körülötte, vörös, ködszerű kavargás, az alatta szárnyaló lény pedig magabiztosan belevetette magát.
Ikeda hangosan felkiáltott, amikor átrepültek a világok közti átjárón, aztán…
…egy vadvirágos réten eszmélt ismét a valóságra, ahol a föld és az ég sem kavargott többé. Zörgő fémmasina belsejében találta magát, amelyhez hasonlót még sohasem látott. A furcsa szerkezet füstöt eregetett, és kormot pöfögött magából. Ikeda szánakozva gondolt arra, hogy ez nem lehet más, csakis az Átok sújtotta Diromur.
Felsóhajtott, aztán kikászálódott a rejtélyes szerkezetből. Gyanakodva szemlélte a mozdonyt és a mozdulatlan szerelvényt.
„Úgy látszik, a hüllő a kötött forma miatt nem tud beszélni” – állapította meg. Lehangolta a helyzet, mert igencsak szüksége lett volna a tűzokádó tanácsaira. Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen egy idegen világban.
Tűnődve végigsimított az árvalányhaj selymes szálain, homlokát gondok redői barázdálták. Végül, miután fel-le járkálva alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, rájött, meg kell mentenie valahogy Diromurt az átváltozás nyűgétől. Választott egy égtájat, és nyakába vette a vidéket. Úgy hitte, hogy az amott elterülő megművelt földdarab közelében majdcsak talál valamilyen várost, vagy települést.
Feltételezése hamarosan beigazolódott, a távolban megpillantott néhány épületet. Szaporábbra fogta a lépteit, bár fogalma sem volt arról, mire számítson. A göröngyös ösvény szabályos köves útba torkollott, és bár eleinte az elé táruló házak nem látszottak túl lakályosnak, a környék fokozatosan javulni látszott, ahogy mind beljebb jutott.
A zsúptetős, régi deszkákból összetákolt viskókat vadonatúj téglaépületek váltották fel, a szembe jövő, takaros ruhákban járkáló emberek mosolygósnak, és barátságosnak tűntek. Sokuknak furcsa, széles karimájú kalap vonta árnyékba az arcát. Ezek általában ezüstösen villanó holmikat hordtak a derekukon viselt övön, amelyek fegyver benyomását keltették Ikedában, noha korántsem tetszettek olyan élesnek, mint a csípőjén lógó kard. A járdán kívül eső területen időnként lovas kocsik haladtak el, amelyeket púpozva megraktak terményekkel, meg fahordókkal.
A herceg úgy érezte, ideje megszólítania valakit, akitől eligazítást nyerhet, hol talál egy varázslót vagy sámánt, aki visszaváltoztatná Diromurt az eredeti formájába. Merészen elállta az egyik széles kalapot viselő idegen útját. Kihúzta magát, amennyire csak tőle telt, és kíváncsian belesett a széles karima alá.
Az felemelte a fejét, mire egy smaragdzöld szempár és rakoncátlanul csapkodó fekete hajfürtök jelentek meg Ikeda döbbent tekintete előtt. A királyfi legnagyobb meglepetésére a feltartóztatott személy csinos, fiatal lánynak bizonyult.
– Hát, te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a szépséges tünemény a meglepett herceget. Hangjában pajkosság bujkált.
A herceg örömmel állapította meg, hogy minden szavát érti.
– Ikeda a nevem – közölte gondolkodás nélkül.
Aztán pillanatnyi habozás után hozzátette:
– Szükségem van egy varázslóra!
A lány felnevetett, fogai igazgyöngyként villogtak.
„Micsoda kis boszorkány!” – állapította meg magában a herceg.
Bár ritkán vette le a lábáról az asszonyi kacagás, meg kellett állapítania, hogy ezé a fehér népé kimondottan tetszik neki.
– Tudok neked egy varázslót – mondta a lány, amikor abba hagyta a kuncogást. – Elvezetlek hozzá. A nevem Selistia, a varázslóé pedig Onakker.
A mágus a külvárosban lakott az egyik málló vakolatú ház mélyén, amelyhez fertályórán belül megérkeztek.
– Majd én előre megyek, és megpuhítom egy kicsit – közölte Selistia. – Mogorva természetű alak.
Ikeda csak bólintott a javaslatra, amúgy sem maradt sok választása. Amíg kalauza visszatért, a kihaltnak tűnő utcát tanulmányozta. Nem sikerült járókelőt felfedeznie. Végül a tekintete két patkányon állapodott meg, akik vidáman kergetőztek a ház közelében összegyűlt szemétkupac körül.
– Te, Balfus – szólalt meg hirtelen az egyikük. – Lefogadom, hogy a varázsló nem fog túlságosan örülni!
A herceg csaknem lenyelte a nyelvét ijedtében. Értett minden szót, amit a rágcsálók beszéltek!
– Az biztos, Borger – helyeselt a másik csatornalakó. – Ha tényleg ez az a mamlasz, akiről Selistia minden éjjel álmodik, biztos, hogy Onakker alaposan befűt neki! Egyik mágus sem rajong érte, ha egy vadidegen elragadja a kedvenc famulusát!
Balfus mindentudóan kacsintott.
– Hát még, ha az a boszorkányinas a menyasszonya!
Ikeda szédelegve hallgatta őket, megzavarta kissé a furcsa közjáték. Odahaza sohasem értette az állatok beszédét. Rá kellett ébrednie, itt is valószínűleg csak azért képes rá, mert egy másik világból érkezett, bár eddig senki sem világosította fel róla, hogy a Kapuk átlépése különleges képességeket ébreszthet. Ettől függetlenül igyekezett minél több információt kihámozni Balfus és Borger eszmecseréjéből, de nem sikerült érdemlegesebb adatokat szereznie. Annyit hüvelyezett csak ki társalgásukból, amit már eddig is megértett: bár Selistia mátkaságra készült lépni Onakkerrel, minden éjjel egy idegen férfiról álmodott, aki egy másik világból érkezik.
A boszorkány felbukkanása ragadta ki Ikedát elmélyült töprengéséből.
– A varázsló vár – közölte szelíd hangon.
A kopott ház ajtaján belépve jó néhány emeletet mentek felfelé a homályos és girbe-gurba lépcsősorokon, majd szétágazó folyosók útvesztőjében kóboroltak. Mire végre a mágus lakása elé értek, a herceg már azt sem tudta, hol áll a feje.
Amikor belépett a borostyánnal átszőtt, itt-ott pókháló lepte ajtón, még jobban meglepődött. Maga sem tudta pontosan, mire számított, de egy bozontos szakállú ősz öregember helyett egy sugárzóan jóképű, szőke hajú fiatal férfi várt rá odabent.
– Onakkernek hívnak – árulta el kutató tekintettel méregetve vendégét. – Miben kéred a segítségemet, idegen?
A hercegnek nem tetszett a jólneveltség leplébe burkolt nyers hangnem, de igyekezett nem kimutatni érzéseit.
– A nevem Ikeda – közölte kimérten. – Egy másik világból érkeztem, de a kapuőrző átok miatt a sárkányom valami furcsa gépezetté változott. Szeretném, ha visszanyerné az eredeti alakját, aztán hazavinne. Atyámnak engedelmeskedtem, amikor eljöttem, de most mégis úgy érzem, otthon lenne a helyem.
Házigazdája tűnődve maga elé bámult.
– Nagyon sok pénzbe kerül, amit szeretnél – mondta végül. – Az a legfőbb kérdés, tudsz-e fizetni?
Ikeda tehetetlenül csóválta a fejét.
– Ostromlott városból menekültem el, nem volt alkalmam összecsomagolni – vallotta be.
A mágus gúnyosan elmosolyodott.
– Akkor sajnos kénytelen leszel dolgozni – mutatott rá nem csekély kárörömmel a hangjában.
A hercegnek az arcába szökött a vér. Még soha életében semmiféle munkát nem végzett. Alantas, származásához méltatlan dolognak tartotta az ilyesmit. Egész életében szolgálók hada teljesítette minden kívánságát. Viszolygott a kétkezi munka gondolatától, de jól látta a varázsló égszínkék szemében a felcsillanó megvetést. Azonnal indulatba jött.
– Akkor hát, dolgozni fogok! – jelentette ki dacosan. Onakker nem mutatott együttérzést, és az árat magasan szabta ki.
Ikeda gyorsan elrobogott, és lázas hévvel kezdett munkát keresni a városban. Miután rájött, hogy talán hónapokig is eltarthat, mire Diromur szabadulásának árát megkeresi, kedvetlenség lett rajta úrrá. Ennek ellenére nem tántorodott el, úgy döntött, csak azért is megmutatja, hogy milyen fából faragták.
Az első idők irgalmatlanul nehéznek tűntek. Reggelenként erőszakkal kellett rávennie magát, hogy ismét kimenjen a földekre. A tenyere feltört a szerszámoktól, sokszor csupán azért nem esett össze, mert a büszkesége tartotta benne a lelket. Néha, amikor pihenőidőt engedélyeztek számára, a kis boszorkány bukkant fel a közelében egy-egy kosár elemózsiával. Ilyenkor a sértett herceg csak rámordult, aztán komor arccal falatozni kezdett, igyekezve tudomást sem venni a másik jelenlétéről. Hetekkel később, észrevétlenül megszokta, hogy a lány ebédidőben mellette van. Lassacskán a tennivalók is könnyebbé váltak, először csak a lelke erősödött meg, aztán az izmai is megacélosodtak. Kezdte élvezni a dolgos munka után a megérdemelt pihenést, a feltámadó szellő simogatását napcserezett bőrén. Időnként eszébe kellett juttatnia, miért van itt, különben elkoptak volna az emlékek. Olyankor felkerekedett és az elhagyott sínpárhoz sietett, hogy megszemlélje Diromurt. Végigcsúsztatta kezét a mozdony felforrósodott vasalkatrészein, egyesével megérintett minden szegecset.
– Nem hagylak cserben, barátom – suttogta a sárkányvonatnak. – Hazajutunk mind a ketten.
A vasúti kocsik némák maradtak, a herceg látogatásai során mégis úgy érezte, a sárkány bízik benne. Hogy spóroljon, kevesebbet evett, így több aranya maradt. Ha Selistia nem látta volna el ínycsiklandó ebédekkel, talán belerokkan a küzdelembe. Végül összegyűlt a pénz, és elérkezett az idő, hogy a boszorkány újra Onakkerhez kísérje.
A jól fésült piperkőcre emlékeztető varázsló körmét pattogtatva nézte, ahogy leszurkolta elé az aranyakat. Csinos arcán jól látszott a feszültség.
– Ez mind nagyon szép – mondta hidegen –, de sajnos emelkedtek az árak. A visszaváltoztatás most már pontosan még egyszer ennyibe kerül. Ezt az összeget elfogadom előlegként, és kapsz még egy hónapot rá, hogy elhozd a másik felét. Utána oltár elé kísérem Selistiát, és elutazunk innét nagyon messze. Ha a menyegzőig nem jelentkezel, elveszted a letétet, és a sárkányod örökre vonat marad!
Ikeda legszívesebben a mágus arcába sújtott volna dühében, de türtőztette magát.
– Jól van – mondta kongó hangon. – Tedd el a pénzt!
Azzal sarkon fordult, és magára hagyta.
Azontúl úgy dolgozott, mint valami megszállott, a végsőkig kizsákmányolva erejét. A vérében lüktető makacsság nem engedte, hogy feladja, akkor is győzni akart, ha belepusztul. Selistia követte mindenhová, táplálta és gondoskodott róla a pihenés röpke perceiben. Tudta, felesleges lenne lebeszélni a herceget küzdelemről, akinek az őseitől örökölt szenvedély lobogott a szívében.
Elérkezett a frigy kitűzött időpontja, és a pénznek még mindig híja volt. Ikeda rosszul lépett előző éjjel, amikor árut pakolt egy hatalmas szekérre. Kibicsaklott bokával nem folytathatta a munkát, bármennyire szerette volna, pedig már csupán egyetlen arany hiányzott. Selistia támogatásával bicegett el a közeli dombok közt meghúzódó kalyibába, amiben hosszú évek óta senki sem lakott már, ám neki lassan két hónapja otthonául szolgált. Kábult álomba zuhant.
Másnap késő délelőtt tért magához a harangok zúgására, melyek a közelgő esküvőt hirdették. Nehézkesen talpra kecmergett, és sántikálva elindult a templomtorony irányába. Azzal biztatta magát, ha időben odaér, Onakker talán elengedi azt az egy aranyat, vagy valaki megszánja az ünneplésre összegyűlt tömegből, és kisegíti a hiányzó pénzérmével.
Amikor a városban megpróbált átvágni egy sikátoron, egyszer csak kifutott a lába alól a talaj. Elterült a macskaköveken. Tehetetlen helyzetében Balfust és Borgert pillantotta meg egy kisebb szemétkupac tövében. A két rágcsáló egy csillogó aranytallérral játszadozott.
– Adjátok nekem azt a pénzdarabot – nyögte nekik Ikeda, bár maga sem hitte, hogy érteni fogják.
– Téged vártunk – tudatta Balfus. – Tudtuk, hogy erre jössz majd.
– Úgy van – erősített rá a másik. – Nagyon nem kedveljük Onakkert, az az igazság, és tudjuk, hogy csak egy aranyad hiányzik.
Borger a hercegnek gurította a pénzdarabot. Az a markába szorította, aztán újult erővel sietett a templom felé. A hatalmas, boltíves ajtót már éppen bezárni készültek, amikor végre odaért, és betolakodott az egyre szűkülő nyíláson.
– Itt vagyok, Onakker! – kiáltotta, megtorpanva a főhajóba vezető folyosó kellős közepén. – Elhoztam, amit kértél!
Minden szem a magából kikelt hercegre meredt, aki csak akkor eszmélt rá az elé táruló látványra. Selistia állt az oltár előtt hófehér menyasszonyi ruhában, földöntúli szépsége beragyogta a termet. A karját egy idős férfiéba fonta, aki, bár hosszú ősz hajat és szakállat viselt, mégis nagyon emlékeztette a herceget valakire.
– Épp időben – bólogatott az öregúr elégedetten Selistia oldalán. – Az ember ne késse le a saját esküvőjét, ha nem muszáj!
– Ki vagy te? – kérdezte tátott szájjal Ikeda.
– Onakker – válaszolta hunyorogva az öreg –, Inagazishu bátyja. Atyád úgy látta, ideje lenne férfivá válnod, és megnősülnöd, de ehhez nem ártott megtanulnod, mi a felelősség és a kemény munka.
– Akkor minden csak színjáték volt? – hebegte a herceg.
– Hát, persze – ismerte el a varázsló. – Egy kis illúzió, hogy Diromur idehozzon. Selistia már régóta álmodik rólad, de ő mindig is egy embert látott, aki képes gondoskodni a családjáról, bármilyen körülmények között, mert nem fél a kihívásoktól. És most itt áll előttünk, ez a férfi!
Dübörgő tapsvihar tört ki a templomban, miközben a herceg a tündöklő menyasszonyt bámulta az oltár előtt. A vigasság egy héten át tartott, az asztalokról még a patkányoknak is jutott ennivaló, akik közt a varázsló főcinkosai, Balfus és Borger jártak elől leginkább jó példával. A dáridó végeztével a mágus egyetlen könnyed mozdulattal feloldotta a varázst a szántóföldön veszteglő vonatról, a termetes hüllő pedig elégedetten jelentette ki, hogy nagyon régen aludt ilyen jót. A fiatalok búcsút intettek Inagazishu bátyjának, aztán Diromur hátára pattantak.
A tűzokádó felemelkedett velük csillagok közé, és elröpítette őket a Kapukon túli birodalomba, ahol a Sárkányvonat meséje még ma is szájról-szájra terjed, a szerelem és a kitartás tanúságtételeként.