Szépség
Látogatók száma: 49
Ötéves kisfiam Csabika, legalább annyit fecseg, mint egy kislány és meglehetősen fejlett a kritikai érzéke, a mozgásigénye pedig akkora, hogy időm nagy részét a játszótéren töltjük. Akaratosságát nem tőlem örökölte, márpedig akkor más lehetőség nincs, mintsem, hogy azt az apai ágról kapta ajándékba, és rajta keresztül én is élvezhetem áldásos hatását. Könnyen megsértődik, ha valamitől tiltom, ilyenkor megkapom tőle, hogy „csúnya vagy”, pedig a tükör tanúsága szerint még mindig csinos, huszonnyolc éves nő vagyok.
Férjem szinte éjjel-nappal dolgozik a vállalkozásában, reggel fél hétkor elmegy otthonról és este hét körül ér haza. Nekem kell beosztanom úgy az időmet, hogy a munkám mellett jusson belőle a gyereknevelésre és a háztartási munkákra is. „Könnyű neked, mondogatja életem párja, hiszen beosztott vagy, nincs rajtad felelősség, csak azt kell tenned, amit mondanak”. Egy ideje nem vitatkozom vele, felesleges lenne, ne töltsük kevés időnket feleslegesen szócsépléssel, amikor az nem vezet sehová, tévedéséről pedig úgysem tudom meggyőzni.
Délután négykor lejár a munkaidőm és öt perc múlva már kilépek az irodaházból, sietnem kell Csabikáért az óvodába. Útközben rendszerint veszek egy péksüteményt, mert éhes a gyerekem, márpedig akkor kicsit nyűgös, s ha együtt megyünk a közértbe, bizony nem úszom meg egy pogácsával vagy kakaós csigával a dolgot, mert kikönyörgi, hogy vegyek neki egy szelet csokoládét, vagy Kinder tojást, amely egyrészt egészségtelen, másrészt drága napi mulatság.
Hazafelé menet megállunk a házunkhoz legközelebb eső játszótéren, ahol Csabika hintázik, csúszdázik, kötelet mászik, levezetendő a délutáni alvás során felgyülemlett energiáját, és nekem nincs más dolgom, mintsem leüljek egy padra és figyeljem a tevékenységét. Ügyes gyerek, vigyáz magára, és a kisebbekre is. Már nem sajnálom a játszótéren töltendő fél órát, mert számomra ez jelenti a pihenést, a munkahelyi feszültség levezetését.
Az anyukákkal látásból ismerjük egymást, köszönünk, néhány szót is váltunk, de barátság nem alakul ki köztünk, hogy ennek mi az oka, magam sem értem.
Néhány napja megjelenik a játszótéren egy alacsony, szikár, kicsit hajlott hátú, hetven körüli, ősz hajú nénike, kopott, ám tiszta ruhában, kezében kis csokor ibolyával, melyet időnként szagolgat. Kezén a bőr száraz, mint a pergamen, amely alól kidudorodnak az erek. Arcán ezernyi ránc, ha mosolyog, ám többnyire csak nézi a gyerekeket és nem vagyok abban biztos, hogy látja is. Senkihez sem szól egy szót sem, negyedórát, húsz percet üldögél, majd kacsázó léptekkel távozik.
Látom, hogy más anyukáknak is feltűnik jelenléte, annál is inkább, mert mindig ugyanazon a padon ül, a hinta mögöttiin, amelyre senki emberfia nem vágyódik, mert a focizásra kijelölt terület végében áll, ahová sokszor odapattannak a gellert kapott labdák. Igaz, ide kizárólag óvodás korú gyerekek járhatnak játszani, akik még nem találják el pontosan a labdát, nagyot sem tudnak rúgni belé, legfeljebb az őket oktató apukák passzolgatása okozhat gondot.
Csabika Ibolyás néninek hívja az öregasszonyt, és látom a szeme csillogásán, hogy elérkezik majdan a pillanat, amikor megszólítja és barátkozni akar vele. Éppen a csúszda tetejére mászik a kisfiam, amikor babakocsit tologató kismama áll meg előttem és kéri, hogy vigyázzak néhány percig a kocsiban alvó kislányára, míg meghintáztatja a kisfiát. Természetesen elvállalom. Olyan édesdeden alszik a baba, hogy öröm nézni. Eljátszom a gondolattal, hogy nekünk is ideje lenne bevállalni a második csemetét, hogy ne legyen nagy korkülönbség a két gyerek között.
Körülnézek, hol az én Csabikám, s rémülten látom, hogy az Ibolyás néni mellett ül a padon, és nagyon magyaráz neki valamit. Aztán nagyot nevetnek, és a néni kezd el beszélni, és kisfiam issza minden szavát, s időnként göndöröket kacag.
Nyugtalankodom, de nem merek a rám bízott kislánnyal átmenni a játszótér ellentétes oldalán lévő padhoz, melyen továbbra is elmélyülten beszélget Csabikám az Ibolyás nénivel. Rosszul teszem, mert a néni kézen fogja kisfiamat és elindulnak a kijárat felé. Otthagyom a kislányt, szaladok Csabikáék felé, akik elmennek a bejárati kapu előtt, bekanyarodnak a felém vezető sétányra és egyre közelednek. A szívem majdnem kiugrik, homlokomon gyöngyözik az izzadság. Csabika elengedi Ibolyás néni kezét és szalad hozzám.
- Anya, olyan aranyos az Ibolyás néni!
Visszamegyek Csabikámmal a babakocsihoz, aközben magyarázom neki, hogy vigyáznom kell a kislányra, ne menjen sehová, ha ideér a baba édesanyja, mi már megyünk is haza.
- Jó napot, kedveském! – köszön rám az öregasszony, aki akkor ér oda hozzánk. – Ne haragudjon, visszahoztam a kisfiát, mert láttam, hogy magára bíztak egy gyereket. Özvegy Ballagó Bernátné vagyok.
- Örvendek. Takácsné Horváth Hanna! Köszönöm, hogy ide kísérte Csabikát.
- Megengedi, hogy ide üljek maga mellé a padra? Nehezen járok, hamar elfáradok.
- Tessék csak helyet foglalni, itt jön a baba édesanyja, mi pedig igyekszünk haza. Viszontlátásra!
- Csókolom, Ibolyás néni! – búcsúzik kisfiam és beceneve hallatán meghökken az öregasszony, majd néhány másodperc múlva, göcsörtös ujjaival eltakarja a száját, s úgy vihog, mint egy kamaszlány.
Negyed hétre érünk haza. Éppen csak annyi időnk marad a férjem érkezéséig, hogy átöltözzünk és vacsorára összedobjak néhány szendvicset.
Vacsora után férjem megfürdeti Csabikát, ágyba fekteti, és felolvassa neki az esti mesét.
Mosogatás közben már a másnapi teendőimen jár az eszem, és észre sem veszem, amikor férjem megáll a hátam mögött, majd hirtelen átölel, és a fülembe súgja:
- Tudod, úgy döntöttem, hogy holnap én megyek Csabikáért az óvodába, én viszem a játszótérre. Ha van valami dolgod, nyugodtan intézd el, de találkozhatsz a barátnőiddel is, fiús programunk lesz a fiammal.
- Ne mondd! Megegyeztünk! De mi történt, hogy minta apa akarsz lenni?
- Azt mondta Csabika, hogy megismerkedtetek a játszótéren egy szép nénivel, az Ibolyással. Szívem, ugye nem baj, ha én is szeretném megismerni?
Nehezen tudom visszafojtani magamban a nevetést, igyekszem komoly maradni.
- Nem baj, kedvesem, dehogy baj! Legalább elmehetek a fodrászhoz és a kozmetikushoz!
- Csak nem vagy féltékeny?
- Az Ibolyás nénire? De, az vagyok! – robban ki belőlem a nevetés.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
a történeten!
Puszi
...persze, csak azért, - mert szerény, mint az ibolya!
..... én meg csak itt ülök, és hülyeségeket irkálok!....
A nap meg csak süt! .... Valószínű megsütötte az agyam!
(:-D)
Pussz: emillio