Tánc égszínkékben

Látogatók száma: 46

Komor, hideg reggelre ébredek. Odakinn zuhog az eső, pedig hó kellene, fehér és ropogós. Két hét múlva síelni megyünk, azért cserélte el apa a hétvégi ügyeletét.

Fejemre húzom a paplant, olyan jól érzem magam ebben a puha melegben, legszívesebben délig aludnék, hogy ne foglalkozzak a szalagavató bállal, mert nem megy nekem sem a palotás, sem az angolkeringő, a pályaválasztással, hiszen lassan döntenem kell, hogy orvos leszek vagy biológus, február végén pedig aktuális a második nyelvvizsgám, ráadásul itt van Dalma néni lakása is, melyet megörököltem apai nagyapám nővérétől. Eddig nem is tudtam, hogy mennyi teendő van egy lakással, átíratni nevemre a mérőórákat, felvenni a kapcsolatot a közös képviselővel. Anya mindent megszervez, ahogyan az elvárható egy főkönyvelőtől, csakhogy nekem kell intézkedni. Minek nekem az a lakás, hiszen nem akarok elköltözni itthonról?

Kopogtatnak, s hallom anya hangját:
- Szervusz, Marina, gyere reggelizni!

Nálunk a közös családi étkezés a reggeli, mert apa akkor biztosan itthon van. Mire összeszedem magam, apa és Virgil, a nagycsoportos óvodás öcsém, kakaóivásban versengenek, és a nagyobb gyakorlattal rendelkező nyer.
- Győztem, apa! – ragyog az öcsém arca.
- Ügyes vagy, Prücsök! Már csupán arra vágyom, hogy Marinával táncolhassak a szalagavatóján, anélkül, hogy a lábamra lépne!

Elpirulok, de véletlen volt, amikor a táncpróbán megbotlottam és úgy léptem Balázs lábára, hogy a sürgősségin kötöttünk ki, ahol apa volt az ügyeletes.

Megbeszéljük a hétvégi programot. Anya ma Virgillel az állatkertbe megy megnézni a pár hetes kis elefántot, miközben én folytatom a lakásomban a pakolgatást, kettőkor együtt ebédelünk, három órára táncpróbára megyek. Holnap, vasárnap délelőtt, tanulok, anya megfőzi az ebédet, délután apa egyik barátja jön a bezsákolt ruhaneműkért, melyet elvisz a karitászhoz, este pedig apával együtt vacsorázunk.

- Aztán ügyes légy Pocok! Ne dobj ki egyetlen iratot sem, azokat át szeretném nézni! – mondja apa és búcsúzóul puszit ad a homlokomra.

Hajaj! Ha apa gyerekkori becenevem szólít, akkor komolyan beszél. Találtunk már anyával iratokat, átépítési terveket, nyugdíjszelvényeket, orvosi leleteket, az üknagymama bibliáját, egy 1926-os báli táncrendet, melyeket egy nagy kosárban gyűjtünk.

Szerencsére elállt az eső, mert várnom kell a villamosra. Kétszeri átszállással jutok el Óbudára, és kétperces sétával elérem a homlokzatán lévő felirat szerint 1926-ban épült háromszintes palotát, mely nyolcvan centi vastag főfalainak köszönhetően derekasan dacolt a természet és a történelem viharaival. Műemléki jellege miatt homlokzatát eredeti szépségének megfelelően rekonstruálták. A második emeleten lakott Dalma néni, a két szoba, hallos sarki lakásban, melyhez picike fürdőszoba és teakonyha tartozik. Rebeka, a barátnőm, akinek titokban már megmutattam a lakást, azt mondta, nem baj, úgysem tudok főzni, a mosógépet meg betehetem a kád helyére, elég lesz nekem egy tusoló is.

Rebeka jó fej, építészmérnöknek készül, és nagyon gyakorlatias. Szerinte a felújítás előtt kellene lakásavatót tartanom, úgy, hogy kiürítjük a hallt és az egyik szobát, nehogy az értékes bútorok megsérüljenek.

Azonnal kinyitom az ablakokat, mert ahogyan Virgil mondaná, itt nagyon büdi van. Áporodott a levegő, mint mindenütt, ahol nem laknak.

Anyával már tizenkét zsák ruhaneműt összeszedtünk, de a hálószobában lévő négyajtós szekrényt még ki sem nyitottuk.

Dalma néni férje harmincévesen meghalt, gyermekük nem született, és soha többé nem ment férjhez. Külkereskedő volt, négy nyelven beszélt és bejárta az egész világot. Porcelánokat és antik bútorokat gyűjtött. Rendszerint nála töltöttük a családi ünnepeket, mert a nagyszüleim Franciaországban élnek. Fontos a család, mondogatta nekem és a hagyományokat őrizni kell, majd megtudom.

A hálószobában a fésülködő asztal tetszik a legjobban, hatalmas, ovális, dönthető tükrével, kecses lábú asztalával, melynek közepén és két oldalán lévő fiókok arra csábítanak, hogy elsőként azok tartalmát nézzem meg. Anya szerint az 1800-as évek második felében készülhet biedermeier darab. Az alsó fiókjai a legnagyobbak. Óvatosan próbálkozom a baloldali kihúzásával, de nem sikerül. Erélyesebben megrántom, erre a parkettán landol a fiók. Kiveszem belőle a poros vászonzacskót, melyben papír zörög, de érzem a fogásán, más is van benne.

Mit őrizgetett oly régóta Dalma néni, hogy a vászonzacskó színe kifakult, és anyagát molyrágta lyukak is díszítik? A vászonzacskó száját bújtatott zsinórral húzták össze, melyre gondosan csomót is kötöttek, nehogy kihulljon a tartalma. Beletelik öt percbe, mire kibogozom és penészes szag csapja meg az orrom. Kiveszem a sárgult papírhalmazt, melyből egy pár megfeketedett bőrpapucs kerül elő, redőiben kis zöldes színű penészfoltokkal. Csalódott vagyok, kimegyek egy szemétzsákért, hogy kidobjam, csakhogy az egyik papucsból kiesik egy gondosan összehajtogatott papírdarab. Leülök, és elolvasom, úgyis ráérek, meg apa miatt úgysem dobhatom ki, bármit is tartalmazzon.

„Leány, ki vagy nemes Kopjás család sarjadéka, jogosan birtoklád Zeusz papucsát, mely készíttetett selymes szattyánbőrből, Zebulon Cipész keze által, az Török utczában, vedd azt lábadra első bálodon, de ne légyen szakadása, hogy megmutassa néked életed párját. Ródd ide neved, meg bálod évét, mert tudd, varázsereje múlik, hetvenévi tétlenség múltán”

Alatta különböző kézírással: Klára, 1891., Norma, 1926., Dalma, 1944.,

Rögvest kiszámolom, hogy ebben az évben megszűnik Zeusz papucsának varázsereje.

De ki venne komolyan egy családi babonát? És ki bújtatná lábát egy szakadt, penészes papucsba? Ráadásul kicsi a lábamra.

Még soha nem hallottam olyan papucsról, amelyet bárki hordhat. Kinyújtom a lábam, nem valami jól mutat a vastag sárga zokniban. Hiába vagyok százhetvennyolc centiméter magas, hosszú lábú, magas lány, nekem nem megy a tánc. Rebeka meg alacsony és kissé duci, mégis valósággal repül a parketten Krisztián karjában.

Vajon táncolni is megtanítana Zeusz papucsa? Vagy egyszerűen, aki felveszi és abban lép táncpartnere lábára, akkor hat a varázslat?

Mit veszíthetek, felpróbálom. Azt mégsem hagyhatom, hogy elmúljon a varázsereje. Mintha zsineget akarnék egy tű fokán áthúzni, úgy próbálom lábam bebújtatni Zeusz papucsába. Felállok, hátha úgy jobban sikerül.

Puhán öleli lábam, mintha nekem készült volna, lépek egyet, súlya egy pehelyé. Dúdolom táncunk dalát, mozdul a papucs, vezeti lábam, szinte lebbenek a levegőben, forgok, lépek, meg-megállok, ahogyan azt kell. Egy pillanatra lenézek a papucsra, s megtorpanok. Kékszínű, mint a szemem és nem papucs, hanem tánccipő, ám a jobbon is, meg a balon is ott egy apró szakadás. Mit is írnak róla:

„vedd azt lábadra első bálodon, de ne légyen szakadása, hogy megmutassa néked életed párját.”

Kibújok a cipőből, s amint lábam nem érinti, visszavedlik penészes, elfeketedett, szakadt papuccsá. Becsomagolom vászon rejtekébe, visszateszem a fiók mélyére, ám a papírdarabot magamhoz veszem.

Eltelt az idő, már fél egy is elmúlt, jobb, ha hazamegyek. Kerülőt teszek, elmegyek a Török utcába, hátha megtalálom Zebulon cipészműhelyét. Nem is értem, hogyan is juthat ilyesmi az eszembe, hiszen üknagymamám 1891-ben már viselte Zeusz papucsát, természetes hát, hogy a műhelynek mára se híre, se hamva.

Kedvetlenül érek haza, még Virgil sem tud feldobni, pedig húsz percig mesél a kis elefántról.

A táncpróbán ismét Balázs lábát tapodom, még az oktatónk is rám szól, s majdnem elsírom magam.

Muszáj megvarratnom Zeusz papucsát, mert nélküle szerencsétlenül végződik táncos bemutatkozásom. Lelkem mélyén érzem, hogy Zebulonon kívül más cipész hozzá sem nyúlna a papucshoz.

Fél éjszaka a netet böngészem. Eredménytelenül.

Vasárnap délelőtt átmegyek Rebekához tanulni címszó alatt elmegyek Zeusz papucsáért. Végigballagok a Török utcán, pedig tudom, hogy semmi értelme Zebulon műhelyét keresni. Az egyik régi épület előtt a hátizsákomban mozogni kezd a papucs. Nyitott a belső udvarra vezető ajtó, bemegyek, körülnézek az udvaron és meglátok egy alagsorba vezető lépcsőt, felette felirattal: Zebulon. Leszaladok a lépcsőn, magától nyílik az ajtó. Belépek. Magas, barna szemű, igéző tekintetű fiatalember fogad. Szótlanul nyújtja kezét a papucsért. Magyarázkodom, hogy a szalagavatómra kell. Rémültem látom, hogy faszögekkel tünteti el a szakadásokat. Fizetségül meghívót kér a nagy eseményre.

Otthon első dolgom, hogy negyedikként felírjam a papírra: Marina, 2014.

Nagy a tömeg a szalagavatón. Izeg-mozog Virgil és mindenkinek elmondja, aki csak ránéz, hogy a nővére is táncolni fog, kettőt is.

Az utolsó pillanatban lecserélem a tánccipőmet Zeusz papucsára, és beállok a bevonulási helyemre. Sehol sem találom Balázst. Sírás kerülget, amikor valaki átfogja a vállam és megszorítja, majd a fülembe súgja, nem lesz semmi baj.

Hiszen ez nem Balázs hangja!

Megszólal a zene, bevonulunk és megszólal a zene. Zeusz papucsából égszínkék gombos cipő lesz, és lábam könnyedén formálja a lépéseket.

Ahogyan jött, úgy tűnik el a partnerem.

Gyorsan átöltözök, következik az angolkeringő.

Egy pillanatra belenézek a tükörbe. Furcsán nézek ki mezítláb a hófehér, mélyen dekoltált ruhámban. Megismétlődik az előző jelenet. Újra a kellemes idegen a partnerem. Amint belépünk a bálterembe, Zeusz papucsa égszínkék körömcipőre vált a lábamon. Nem látok mást, csak a magas, barna szemű, mosolygós fiút, aki biztos kézzel vezet, s szinte a levegőben forgunk és lebegünk. A zene utolsó taktusára véletlenül a lábára lépek.

Tapsol a közönség, közben a fiú a fülembe súgja: te is tetszel nekem!

Keresem anyáékat. Virgil furakodik a tömegben, hogy mielőbb megtaláljon. Apa somolyog az orra alatt: szép volt, Pocok!

Megszólal hátam mögül a táncpartnerem: Marina, bemutatnál a szüleidnek?

A bemutatkozás után táncba visz apa, így anya és Virgil tudja meg elsőként, hogy jövendőbelim a képzőművészeti egyetem hallgatója és a régi cipész mesterségről írja a szakdolgozatát.

Tánc közben azon jár az eszem, hogy megőrzöm utódjaimnak Zeusz papucsát.

A cikket írta: Yolla

támogatóink