Tanmese
Látogatók száma: 57
Hol volt, hol nem volt, Dunán innen, a Tiszán meg túl, volt egy kis falucska, melyben élő emberek ugyanazokkal a jó és rossz tulajdonságokkal voltak felvértezve, mint ókor óta az emberiség.
Itt élt egy család, papa, mama, kislány és kisfiú, szépen, harmóniában, legalább is kívülről mindenki így látta, mindaddig, mígnem egyszer csak a piacon feltűnt az asszonynépnek, hogy a mama sötét szemüvege nem takarja el a szeme környéki kék-zöld foltokat.
Innen mindenki tudni vélte, hogy a papa veri a mamát.
A kislány megfogadta, hogy neki igenis boldog családi élete lesz, rendes férje, szép gyerekei, és amint tudott, kiszabadult a családi fészekből.
Történt pedig, hogy érettségi után a keresztanyja vett neki Pesten egy lakást, a kislányból közben felnőtt nő lett és szépen haladt munkahelyén a ranglétrán. Szorgosan összerakosgatta a fizetését és a baráti körében neki lett elsőként autója, amire nagyon büszke volt.
Teltek, múltak az évek, a barátnői lassan férjhez mentek, gyermekük született, csak neki nem sikerült megtalálni a párját, pedig válogathatott kedvére, azonban minden srácban talált valamilyen hibát, mintha neki ebből nem lett volna egy sem.
A harmincas évei közepére bejárta a fél világot, addig kerülgette a szerelem, amíg váratlanul lecsapott rá, egyik unokanővére férjének személyében.
Viharként tombolt közöttük a szerelem, elsöpörve a gátlásokat, nem törődtek senkivel és semmivel, kizárólag egymással. A nő azt hitte, örökké övé marad a férfi, amint rendezi családi viszonyait, persze, ez nem megy gyorsan, de bekövetkezik, mert az törvényszerű, hogy azzal élje az ember az életét, akit nagyon szeret.
A férfit rendszeresen vidéki kiszállásokra késztette a munkája, ezért nem volt feltűnő, ha néhány napot nem töltött a családi fészekben, ilyenkor a nővel múlatta az időt. Szerelmük gyümölcse megszületett és szépen növekedett. A férfi válása húzódott, hol ezért, hol meg azért nem volt aktuális, pedig már eltervezték, hogy vesznek egy szép családi házat, abban élnek békében, szépen, együtt mindhárman.
A gyerek megszokta, hogy ritkán látja apját, de amikor velük volt, akkor mindent megkapott tőle, amit csak megkívánt. Középiskolás volt, amikor anyja, a gyermekét egyedül nevelő nő, kitalálta, hogy adják el a lakásukat, és építsenek egy házat. Azt persze nem mondta el gyermekének, hogy az apját akarja bosszantani vele, hogy csak azért is megmutatja, hogy egyedül is boldogul egy akkora nagy projekttel, amit a házépítés jelent. Titkon abban bízott, hogy gyermeke apja otthagyja a családját, amint elkészül a megálmodott házuk.
Elkészült a ház, hatalmas hitellel. A nő munkahelyén bekövetkezett változások, meg a deviza árfolyam növekedése miatt, a törlesztő részletek rendszeres megfizetése mellett, meg a gyerek egyetemi tanulmányainak költsége miatt, alig maradt pénzük a megélhetésre.
A kacsalábon forgó szép új házban egy év múlva egyedül marad a nő, mert gyermeke külföldre megy dolgozni, a férfi pedig véglegesen a családjánál marad.
Keserű a nő szájíze, a barátnői már mind nyugdíjba mentek, de ő nem mehet, mert legalább tíz évig fizetnie kell a hitelt, amit a nyugdíja nem fedezne. A férfi is nyugdíjas, nincs mellékese, amiből időnként tudna adni valamennyit.
Az utóbbi két évben sokat fogyott, visszanyerte leánykori alakját. Lassan egyedül marad, de a házat nem adja el. Az lesz a gyereke egyetlen öröksége.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Válasz erre: emillio
Kedves Yolla!
Nagyon elgondolkodtató ez az írásod! Lehet, hogy valós
történet, - lehet, hogy csak fikció, - de tökéletes tükör a
mai viszonyokra! ...még, hogy mindenki a saját szerencséjének
a kovácsa! Értelmes ember, ha előre tudná, hogy elesik,
- előtte leülne.... Sok minden megelőzhető lenne! Kevesebb
tragédia árnyékolná be az életet!
Igen jó a rálátásod, és igen jól ábrázoltad! Gratulálok!
Pussz: emillio
Ez egyik barátnőm esete, abszolút valós történet. Legutóbb az érettségi találkozón láttam, olyan sovány, hogy az már nem normális.
Puszi: Yolla
Nagyon elgondolkodtató ez az írásod! Lehet, hogy valós
történet, - lehet, hogy csak fikció, - de tökéletes tükör a
mai viszonyokra! ...még, hogy mindenki a saját szerencséjének
a kovácsa! Értelmes ember, ha előre tudná, hogy elesik,
- előtte leülne.... Sok minden megelőzhető lenne! Kevesebb
tragédia árnyékolná be az életet!
Igen jó a rálátásod, és igen jól ábrázoltad! Gratulálok!
Pussz: emillio