Tündér Erzsike

Látogatók száma: 30

Egy csepp mese álmodozóknak...

Réges - régen, mikor még a hegyek meg sem születtek, mikor a mezők vajúdva hozták világra vadvirágaikat, élt egy kicsiny tündérlány, Erzsike. Virágszirom volt a bölcsője, lágy szellő ringatta álomba minden éjjel. Rózsaszín selyemruháját vidám pókocskák szőtték, kis cipellőjét levélvágó hangyák tervezték. A menyegzőjére készült éppen a ragyogó mosolyú tündérherceggel.

Egy nap fekete felhő borította be a ragyogó, napfényes eget. Varjúsereg hangos károgással vetett véget a vidám hétköznapoknak. A vezérük hátán egy gonosz tekintetű manó ült, aki feleséget keresett magának a napfényes tündérföldön, hogy sötét manóföldön, hol örökké éjszaka volt, Őt mindenben kiszolgálja.

A kicsiny tündérlány hiába próbált elrejtőzni egy piros pipacs oltalmat nyújtó szirmai alá, a fürkésző szemek meglátták. Erős, varjú karmok ragadták meg a szívtelen manókirály utasítására, majd a levegőbe emelték, hogy hazavigyék.

Manóföldön sosem sütött a Nap, mert még Ő sem szeretett erre járni, ahol ennyi gonoszság lakozott a szívekben. Messze elkerülte ezt az országot. Ezért kihaltak a fák és a virágok, nem volt élet a kertekben, csak sivatag és kopár pusztaság mindenütt. A sötét hegyvidék legsötétebb zugában volt a manóvár. Ennek is a legsötétebb szobájába zárták a manók a kis tündérlányt. Közben a tündérherceg keresőexpedíciót szervezett a menyasszonya után. Minden állat és tündér készséggel ajánlkozott.

Erzsike naphosszat sírt a börtönében, de a gonosz vőlegénye nem engedte ki a toronyszobából, mert félt, hogy megszökik. Egy siket egérrel őriztette naphosszat, akit nem hathatott meg keserves sírása.

De egy nap, egy kicsi pókocska mászott be az ablakán, és nagyon megsajnálta a kis tündérlányt.

- Miért sírsz ilyen keservesen Te szépséges leány? - kérdezte együtt érezve.

- Hogy ne sírnék, mikor holnap lesz az esküvőm a gonosz tekintetű manóval!

- Ne félj kis tündérlány, megszabadítalak innen!

- Hogyan szabadíthatnál meg, mikor a torony túl magas, lemászni nem tudok. Nincs menekülés számomra - zokogott szívet tépően Erzsike.

- Csak bízz bennem, és éjjel nyisd ki az ablakod, ha hármat koppintok rajta.

Azzal le is ereszkedett egy láthatatlan pókfonálon.

Elérkezett az éjszaka. Amikor a Hold áthaladt a vár felett három koppintás hallatszott az ablaktáblán. Tündér Erzsike kitekintett az ablakon de semmit sem látott a sötét, szédítő mélységben.

- Hú - hú! - hallatszott ebben a pillanatban, Ő pedig ijedten hőkölt hátra.

- Ne félj kislány, hú - hú, de megijedhettél tőlem - mondta a szomorú szemű fülesbagoly. - Gyere, mássz át a szárnyamra, és kösd magad hozzám erősen ezzel a vastag pókfonállal.

Erzsikének a torkában dobogott a kis szíve, de pontosan azt tette, amit a kedves bagoly mondott. Egy szempillantás alatt a magasba emelkedtek, majd sebesen repültek vissza tündérföldre. A kis pók mind a nyolc lábával intett búcsút neki.

Tündérherceg már nagyon várta, hogy mikor érkeznek meg a menyasszonyával. Hiszen a kis pók rokonai már előre meghozták a jó hírt. Mikor Erzsike megérkezett, nagyon megörült neki, és még aznap nagy lakodalmat is csaptak. A gonosz képű manókirály szégyenében elbújt a várában, és feleségül vett egy sunyi koboldlányt. Végül mindenki boldogan élt, és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

-Vége-