Türelmetlen Piroska

Látogatók száma: 45

Vasutasmese.

Ugye most mindenki azt hiszi, ama bizonyos Piroskáról és nagymamájáról lesz szó, akiknek az a csúnya kalandjuk volt az ordassal? Nos, bár ebben a történetben is szerepel egy nagymama, az aki a Grimm féle mesére gondol, az téved. Ez a nagymama és ez a Piroska semmiféle rokoni kapcsolatban nincs egymással. Annyira nincs, hogy az én Piroskám nem is ember! Nem bizony! Hanem… egy mozdony…! Egész pontosan egy piros motorvonat.
Az elsők között volt, akik a nyolcvanas években Magyarországra érkeztek, és szétosztották őket az országban. Egy rövidebb vonalszakaszon, két vasúti csomópont között futkározott naphosszat. Futott bizony, nagyon futott, szeretett a síneken rohanni. Mint minden gyerek, alig várta, hogy reggelente kimehessen a fűtőházból, és irány a pálya! Sokszor szinte nem is akart megállni a megállókban, játszott, hogy mikor kell fékeznie ahhoz, hogy éppen a peron elejénél legyen az orra. A jelzőknél is csak azért torpant meg, amikor vöröset mutattak, mert tudta, ha véletlenül nem áll meg, akkor a jelző a síneken keresztül utána nyúl, és csak akkor engedi tovább, ha szóbeli engedélyt kap! Az pedig nem megy ám egyik percről a másikra!
Annál türelmetlenebb volt aztán, amikor újra szaladhatott.
Egyszer azonban elfogyott a szerencséje és megtanulta a türelmet… ezt fogom most elmesélni.
Történt egy szép napon, hogy kicsit korábban ért az egyik nagyobb állomásra. Ott dohogott, dühögött a peron mellett állva, fél szemmel a forgalmistát, másikkal a kijárati jelzőt, harmadikkal – mert a mozdonyoknak három szemük van ám! – az órát lesve. Hát mit ad isten! A jelző zöldre váltott, bár még az indulási idő nem jött el. Na, Piroskának sem kellett több! Újabb sanda pillantást vetett a forgalmi épület felé, de a forgalmista nem volt sehol. Miért is lett volna, az indulásig volt még egy teljes perc. Ám a kis vonat másképp gondolta… Nem vár ő senkire, elindul, hisz nem jön szembe semmi! És neki is eredt…
Mire a forgalmista sietve kijött, ő már vígan robogott a következő megálló felé. Hiába szóltak utána, ügyet sem vetett rá, hiszen nem csinált ő semmi rosszat. Csak egy kicsit előbb indult, de hát miért baj az?
Valóban, nem is volt semmi baj, a másik forgalmista ugyan cseppet csodálkozott, de ismerte már Piroskát, és tovább engedte. Gond nélkül érkezett meg a végállomásra. Szépen leszálltak az utasok, ő pedig átállt az egyik tároló vágányra, hogy egy kicsit kifújja magát.
Amint ott pihengetett, látja ám, hogy a peronon ott álldogál két kisfiú, az egyik olyan óvodásforma, a másik kicsit idősebb, meg kettejük közt egy nagy, fekete kutya. Néznek az utasok után, egyiket-másikat meg is állítják, kérdeznek tőlük, de amikor azok a fejüket rázzák, hát bizony egyre inkább lefelé görbül a szájuk sarka. Végül a kocsirendezőhöz mennek, aki egyenesen Piroskára mutat.
Vajon mi lesz ebből? – gondolta a kis piros motorvonat, és érdeklődve várta, hogy a kis hármas odaérjen hozzá.
- Hol van a nagymamánk? – szegezte rögvest Piroskának a kérdést a nagyobb fiú.
- Milyen nagymama? – kérdezett vissza a vonat.
- Hát a tulai…! – magyarázta a kisebb fiú.
„Tula, tula…” – töprengett magában egy pillanatig Piroska, de hiába.
- Olyan megállót nem ismerek – mondta sajnálkozva.
Erre már a fekete kutya is közbeszólt:
- Mert ott csak lakik. De máshol száll fel.
- Hát persze! Odáig busszal megy – kapott észbe idősebb gazdija.
- Azt mondod meg, hogy hol van! – követelte a fiatalabb és a mutatóujjával még meg is bökte a mozdony oldalát.
- Sajnos fogalmam sincs – vonta meg válla helyett az ajtóit Piroska. – Semmilyen nagymamát nem láttam…
- Az nem lehet – vágott a szavába a nagyfiú, - megígérte, hogy jön…
- Mert születésnapom lesz, tudod? – szakította félbe a testvére. – A negyedik! - és büszkén kihúzta magát.
- Szóval jönnie kell – szögezte le a kutya. – Ha megígéri, akkor biztosan. Én már csak tudom, anyám az ő házőrzője. Különben meg – szaglászta meg a legközelebbi ajtót, - nem tetszel te nekem. Nem te vagy az, aki mindig úgy siet?
- Én? Ugyan… én csak gyors vagyok… – és próbált éppen olyan öntudatos hangot megütni, mint az imént a szülinapos, de nem nagyon sikerült.
Mert bizony eszébe jutott, hogy korábban jött el az egyik állomásról, és ha a nagymama akkor ért oda, akkor… akkor bizony… Ajaj! Abból baj lehet…!
Bizonytalanságát a kutya is észrevette.
- Hrrr! – morgott egyet. – Márpedig én azt mondom, hogy te vagy az – és felágaskodott az ajtóra, hogy jobban tudjon szimatolni, - bizony, hogy te…! Ott hagytad – csaholta most már egészen mérgesen, - ott hagytad…!
- Csitt, Buksi! – szólt rá a nagyobb fiú. – Még nem tudhatjuk…
- De hát én semmilyen nagymamát nem láttam… - védekezett Piroska.
- Látod…? – kezdte volna nevelni a kutyát a gyerek, de öccsének eszébe jutott valami:
- Nem is láthattál, mert a busz épp indulásra ér be…
- …és ide is előbb értél egy perccel – bólintott rá a testvére.
- Vagyis ott hagytad… - szögezte le Buksi.
- Igen – hajtotta le a fejét bűnbánón Piroska, - de majd jön a következővel.
- Az még soká lesz! – jajdult fel a szülinapos. – Addigra elfolyik a tortám…!
- Sajnálom, de mit tehetnék?
- Hogy mit? – mordult fel újra a kutya. – Hát azt, hogy visszamégy.
- Vissza?!? Azt nem lehet! A menetrend nem engedi…
- Lárifári! Az elkövetkező két órában nem jön semmi. Nyugodtan elmehetsz.
- De akkor sem lehet…
- Nem-e? – állt elé fenyegetően Buksi. – És ha megharaplak?
- Azt nem mered…
- Buksi…! – szólt rá a nagyobbik kisgazdi, de oda se figyelt rá.
Tettekkel felelt a mozdony kihívó szavaira. Nagyra tátotta a száját, kivillantva borotvaéles fogait, és belekapott Piroska orrába. A kis motorvonat panaszosan rikoltott egyet a kürtjével és próbált elhátrálni, de be voltak húzva a fékjei.
- Na, mész? – morogta a fogai közt Buksi.
- Nem… - sziszegte Piroska, - engedj…
- Csak ha mész… - mondta a kutya és még jobban szorítva félig lehúzta a sínről ellenfelét.
Piroska most már komolyan megijedt. Ha teljesen lekerül a sínről csak segítséggel tud majd visszamenni és akkor mindenki megtudja, hogy milyen türelmetlen volt. Hát inkább:
- Legyen… – adta meg magát és nagy sóhajjal kiengedte a levegőt a szelepjeiből.
Buksi azon nyomban elengedte. Még segített is neki visszakecmeregni a sínre.
- Tényleg elmész? - kérdezte a nagyobb fiú, és amikor Piroska bólintott, hozzá tette: - Meg fogod ismerni a nagymamit, ősz haja van és sötét kendője…
- És nála van a tortám – toldotta meg az öcsi.
- Jól van, jól van, de most álljatok félre – szólt rájuk a motorvonat, - nehogy bajotok essen – és amint a fiúk meg Buksi hátrébb léptek már indult is.
Szerencsére a váltók pont úgy álltak, hogy gond nélkül kihaladhatott az állomásról.
Amint nyílt pályára ért gyorsított. Egyrészt mihamarabb visszaakart érni, másrészt nem volt benne egészen biztos, hogy valóban szabad lesz a pálya. Mert ha személyvonat nem is jön, azért tehervonat még jöhet.
Nem tudta, hogy a végállomás forgalmistája, amikor meglátta, hogy elindul, biztosította számára a biztonságos haladást. Piroska csak azt látta, hogy végig zöld jelzése van, hát még soha ilyen gyorsan nem robogott. Rekordidő alatt ért arra a bizonyos állomásra, ahol…
Ahol bizony egy nagyon szomorú idős néni ült az állomás előtti padon, a nagy hársfa árnyékában, ölében egy karton dobozzal. Csodálkozva állt fel, amikor Piroska szép lassan megállt mellette és udvariasan megszólította:
- Te vagy a tulai nagymama?
- Tulai is vagyok – felelte a néni, - meg nagymama is, de miért kérded?
- Hát… - felelte a kis vonat és először úgy gondolta mentesítő járatnak mondja magát, de aztán úgy vélte nem lenne szép dolog hazudni. – Mert akkor téged hagytalak itt… - ismerte be, - mert türelmetlen voltam…
- Az bizony nem esett jól, de visszajöttél, úgy hogy…
- Nem haragszol…? –vágott a szavába Piroska, hogy aztán elszégyellje magát újabb türelmetlenségéért.
- Nem haragszom olyan nagyon – helyesbített a nagymama mosolyogva. – És ha elviszel az unokáimhoz, akkor még kevésbé fogok.
- Jaj, de jó! – örvendezett Piroska és már nyitotta is az ajtóját.
Megvárta, míg a néni felszállt és leült, aztán már indult is visszafelé. Most már nem sietett annyira, hiszen utasa volt. Fontos utasa! De azért persze igyekezett.
A két kisfiú meg a kutya a peronon vártak. Hej! Azt az örömöt! Még a kicsi fiút sem érdekelte a torta - legalábbis nem azonnal - hanem a nagymamát ölelgette, puszilgatta ő is. Buksi meg farkcsóválva sündörgött körülöttük, persze csak az után, hogy fejét barátságosan hozzá dörgölte Piroska oldalához.
Piroska pedig a kalandtól kimerülten, de boldogan és megkönnyebbülten állt újra a tároló vágányra, ahol szentül megfogadta, hogy többet sohasem lesz türelmetlen.
És ezt azóta is betartja.
És aki nem hiszi? Üljön fel a vonatra… és járjon utána!

A cikket írta: Arkady

támogatóink