A fogadás

Látogatók száma: 38

Miért nem kapta meg a sas időben a harisnyáját? Miért nem halhatatlanok a kígyók? Miért nem érdemes fogadni a szomszédasszonnyal?

Kadrú és Vinatá egy patak partján üldögéltek, és figyelték, hogyan telik az idő. Vinatá még csak elvolt valahogy, mert harisnyát kötött a két madárfia számára. Kadrúnak ezer fia volt, de nekik nem kellett harisnya, mert valamennyien kígyók voltak. Kadrú unatkozott, és azt gondolta, szerez magának egy kis szórakozást.

A patakon túl egy paripa legelészett. Szerinted mekkora annak a lónak a farka? – kérdezte Vinatától.

Micsoda kérdés! Akkora van neki, mint a lovaknak általában.

Én meg azt mondom, hogy leér a földig.

Nem ér le.

Szó szót követett, és Kadrú fogadást ajánlott. A tét elég nagy volt: a vesztes rabszolgaként köteles szolgálni a győztest. Vinatá biztonságban érezte magát, mert igaz ugyan, hogy sokan szeretnék, ha a földig érne a farkuk, de nagy bajban lennének, ha ez a kívánságuk teljesülne. Kadrú azonban rávette a fiait, hogy tekeredjenek rá a lóra. Az ezer kígyó úgy nézett ki messziről, mint egy rekordméretű farok, és Vinatá elvesztette a fogadást. Ezentúl Kadrút kellett szolgálnia.

Eljött a tél, de Vinatá fiai még mindig mezítláb jártak. Garuda meg is kérdezte: Mama, mikor fejezed be a harisnyámat? – Meghalni sincs időm, felelte Vinatá, Kadrú annyi munkát ad nekem, hogy azt hiszem, örökre le kell mondanod a harisnyáról. – Legalább egy zoknit, könyörgött Garuda. – Ha zoknit akarsz, ott van a bátyád. – Kösz, mondta Garuda, már megpróbáltam, de nem hagyja magát fertőtleníteni. De mama, tulajdonképpen miért szolgálod te Kadrút?

Vinatá elmondta, hogy mi történt. Garuda rögtön megértette, hogy a szomszédasszony becsapta őket. Elhatározta, hogy visszafizeti a kölcsönt. Elment a kígyókhoz, és megkérdezte, van-e valami, amiért az anyját kiengednék a szolgaságból. Szó sem lehet róla, mondták a kígyók, de aztán jobban elgondolkodtak a kérdésen, és bevallották, hogy szívesen elfogadnának egy hordó ambróziát. Tudod, magyarázta Kadrú a kíváncsi sasnak, mi sokkal jobban megérdemelnénk a halhatatlanságot, mint az istenek. Hogy csak egy dolgot mondjak, te is láthatod, hogy mennyivel szebbek vagyunk.

Garuda okosan bólogatott, és elhallgatta a bölcs mondást, amit nemrégiben olvasott a kisföldalatti egyik megállójában: A halhatatlanság nem annak való, aki egész nap unatkozik. Ő bizony sosem unatkozott; ha nem volt jobb dolga, akkor a testvérével verekedett. Most viszont egyenesen felrepült az égbe, és ellopta az ambróziát, amit egy hordóban őriztek a hold mögött. Lett is nagy ribillió. Indra, az istenek királya, személyesen akarta elfogni a tolvajt.

Indra azonban túl nagy úr ahhoz, hogy gyalog járjon. Fölmászott Airávatára, a harci elefántra, és már ezzel is rengeteg időt elveszített. Mivel a sas némileg gyorsabban repül, mint az elefánt, Garuda minden izgalom nélkül szállt le a földön, és megmutatta a hordót a kígyóknak, Nesztek, teljesítettem a feltételt. És most engedjétek szabadon az anyámat. Egyébként meg kell jegyezzem, hogy az ambrózia csak akkor használ, ha előbb megfürödtök.

No problem, mondták a kígyók, és már fürödtek is.

Vinatá kiszabadult. Még meg sem találta a kötőtűit, Indra megérkezett, és követelte az ambróziát.

Elviheted éppen, mondta Garuda, nekem csak eddig kellett.

Indra elismerte, hogy jó trükk volt, és vissza-elefántagolt a mennybe.

A becsapott kígyók szomorúan nyalogatták a füvet a hordó helyén. Azt remélték, talán kicsöppent egy kevés a drága italból. De csak annyit értek el, hogy az éles fűszálak elvágták a nyelvüket.

Azóta villás a kígyó nyelve.