A helytartó lánya

Látogatók száma: 45

Szerelmi történet az ókorból.

A domboldalon épült udvarház kapujánál őrt álló nagydarab, szőke légionisták lándzsájukkal előírásosan tisztelegtek a fiatal centuriónak. Valerius Maximus viszonozta a gesztust és magában elmosolyodott.
„Lehet hogy a Birodalom már nem a régi, de a germánok még mindig igazi harcosok.” - aztán rögtön elkomorodott, mert eszébe jutott, hogy miért is vannak itt a katonák.
Mióta kóbor törzsek be-betörnek Pannóniába, hol kelet, hol észak felől, a Danubiusnak már ez a partja sem tökéletesen biztonságos. És bár az még nem esett meg, hogy a Peltoig eljutottak volna, azért az óvatosság sosem árt, ebben Valerius egyet értett Titus Tertiussal. Ezért őrizte mindig egy szakasz a helytartó lakhelyét.
És benne Tertius legdrágább kincsét, leányát, Líviát.
Hozzá jött most is az ifjú tiszt, hogy elbúcsúzzon, mielőtt a határvidékre megy egy követet kísérni. Azonban mielőtt a kútnál vizet húzó rabszolgától megérdeklődhette volna, merre van a kisasszony, előkerült a ház ura. Túláradó örömmel sietett vendége elé:
- Valerius, fiam, de jó hogy látlak! Már küldetni akartam érted! - karolt bele a fiatalemberbe. - Van egy hordó príma trákiai borom, feltétlen meg kell kóstolnod - áradt belőle egyre a szó, - vétek lenne kihagyni…
Valeriusnak esélye sem volt visszautasítani a meghívást. Tertius ellentmondást nem tűrően kormányozta őt az ebédlőbe. Leheveredett az egyik heverőre és intett, hogy a centurió foglalja el a másikat. Majd tapsolt, és szolgák kerültek elő ezüst kancsókkal és kupákkal. Mindkettejüknek töltöttek és meghajolva átadták a kupákat.
Tertius magasra emelte a sajátját:
- A Birodalomra és a Császárra! - és egy hajtásra kiitta.
Az ifjú éppen csak belekóstolt a magáéba. A bor valóban zamatos volt és erős, tulajdonképpen még jól is esett a táborból idáig való gyaloglás után. De ő nem ezért jött… Vajon mikor s hogyan fog tudni elszabadulni?
- Nos, milyen? - hajolt előre érdeklődve házigazdája.
- Kitűnő, kedves Titus - felelte udvariasan. - Vigyázz rá nagyon, nehogy az istenek elirigyeljék tőled.
- Az istenek…! Ugyan! - legyintett Tertius. - Sokkal jobban félek a Császár számvevőjétől. Tölts még a centuriónak, Appius! - intett a szolgának. - Hadd érezze ő is istennek magát…!
Valerius már készült rá, hogy lesz, ami lesz, elhárítja a kínálást, ám ekkor belépett egy idősebb asszony, Einüszé, Lívia szolgája. Fejét lehajtva, udvariasan megállt az ajtóban.
A fiatalember jól ismerte őt, láttára úgy érezte itt a felmentő sereg. Olyan hosszasan nézte őt, hogy Tertius is odapillantott.
Az idős római elmosolyodott nem létező bajsza alatt. Direkt tartotta fel az ifjút, hogy lánya fel tudjon készülni a fogadására. Most látszólag kelletlenül fordult az asszony felé:
- Á, Einüszé, mondd, mit kívánsz?
- Bocsássatok meg, urak - hajolt még mélyebbre a nő, - Lívia kisasszony látni kívánja Maximus centuriót.
- Ó, Lívia kisasszony…!
- Igen, uram. A kisasszonyom tudni kívánja, hogy a nemes lovag, miért nem üdvözölte őt.
- Nahát, Valerius! - koppantotta kupáját a heverő melletti asztalkára a ház ura és megrovón pillantott vendégére. - Te még nem köszöntötted a lányomat? És én még borral kínáltalak! - ült fel megjátszott haraggal.
- Bocsáss meg, nemes Tertius - állt fel Valerius, élvezve a játékot, és mellére tett kézzel meghajtotta derekát, - valóban illetlen voltam. Engedd, hogy jóvátegyem…
- Engedem, engedem… Menj csak, mielőtt leányom megharagszik… - intett Titus cézárokhoz méltó kézmozdulattal.
- Erre, jó uram - tessékelte maga elé Einüszé a fiatalembert, és mikor elment mellette a fülébe súgta: - Napóra… - és Valerius dobogó szívvel sietett a kis belső kertbe.

A kősziklából kifaragott napóra a domboldalra épült udvarház egyik kis belső kertjében állt. Eredetileg kapuoszlopnak szánták, ám miközben kiásták mellette a fal alapjait, csontvázakat találtak a tövében. Hívtak egy doktort, aki azt mondta, hogy egy férfié és egy nőé. A nyomok alapján arra következtetett, hogy tűz égette meg őket.
„Valami barbár áldozat lehetett - mondta az orvos, - láttam már ilyet Brittaniában” - és nem foglalkozott vele tovább. A római nemes azonban, aki a házat építette, másképp gondolta.
„Még holtukban is mintha ölelnék egymást, megérdemlik, hogy legalább jelezve legyen a sírjuk.” Visszatemetette hát a maradványokat, és hogy lelkük biztosan az istenekhez jusson rávésette a kőre Mercurius alakját, magát a sziklát pedig obeliszkformára faragtatta és, mert romantikus lelke mellett gyakorlatias ember volt, napórát készítetett köré.

Ezt a napórát leste türelmetlenül Lívia, Titus Tertius leánya, az egykori nemes unokája, miközben tűnődve vezette végig ujjait a kőbe vésett Mercuriuson. Jöhetne már Valerius, mikor elküldetett érte! Azt ígérte, mielőtt elmegy, meglátogatja. Most pedig már fél órája itt van, és még mindig várakoztatja… Meg fogja dorgálni, amint megérkezik…!
A langyos tavaszi szél játékosan meglebbentette könnyű ruháját karcsú dereka körül, és kiszabadított egy tincset barna hajából. Bosszúsan fintorogva kivette hát az egész csatot, hogy megigazítsa, mert nem akarta, hogy Valerius rakoncátlan fürtökkel lássa.
- Hagyd csak - fogta le valaki a kezét, - egy kis szabálytalanság csupán szebbé teszi az arcodat… - és teljesen szétzilálta a szépen fésült frizurát.
- Valerius! - sikkantott fel a lány és rögtön elfeledte, hogy meg akarta szidni kedvesét. Megpördült, a nyakába csimpaszkodott és hagyta, hogy átölelje a római hadsereg egyik legifjabb centuriója.
Valerius Maximus pedig boldogan szorította őt magához.
- Nem tudtam hamarabb jönni, bocsáss meg. Az ezredes részletes eligazítást tartott…
- Miért - vágott aggódón a szavába Lívia, - komoly összecsapásra számítotok?
- Nem, dehogy. Hiszen követségbe megyünk. De ez a Határvidék, és tudod, milyen aprólékos. Minden útkanyart előre egyeztetni kell
- És két napig kínzott ezzel? Szegény Valerius - mondta kedvesen a lány, megsimogatva párja arcát, - ezért kárpótlást érdemelsz.
- Én is úgy hiszem… - felelte a százados, és nekidöntve a napórának szenvedélyesen meg-csókolta a leányt.
- Ez már - siklott ki az ölelésből kipirulva Lívia, - nem is kárpótlás, hanem előleg…
- Örülök, hogy ezt mondod - mondta jókedvűen a férfi, és leoldva övéről egyik kis bőrszütyőjét a tenyérébe rázott valamit. Lívia hiába figyelt, semmit sem látott, az erős, kardforgató ujjak nyomban rácsukódtak. Aztán…
Valerius ünnepélyes, komoly arccal nézett fel:
- Lívia, Titus Tertius leánya - és tekintete mélyen a megszólított szemébe mélyedt, akin látszott, hogy sejti, mi következik, - hozzám jönnél feleségül?
A lánynak elakadt a lélegzete. Érezte, hogy szép nap lesz a mai, de ilyesmit…! Ilyesmi az eszébe sem jutott. Egy pillanatig azt sem tudta, hogy mit feleljen. A férfi, látva tétovázását, hozzá fűzte:
- Ha váratlanul ért, akkor gondolkozz rajta…
- Nem… - válaszolt a lány.
- Nem…? Nemet mondasz? - rökönyödött meg a százados, mire Lívia felkacagott.
- Az istenekre! Hogy lehetsz jó hadvezér, ha ezt félreérted…?
- Félreértem? - Valerius teljesen megzavarodott. - Akkor most nem mondtál nemet?
- De igen - incselkedett Lívia, - csak nem arra, amit kérdeztél. Hanem arra, hogy nem kell gondolkodási idő.
- Akkor…?
- Igen… Igen, Valerius Maximus, boldogan leszek a feleséged…
- Ave, Lívia! - felelte a férfi és végre megnyugodva letérdelt a lány elé.
Kinyitotta bal markát. Egy arany karikagyűrű pihent benne. Kezébe fogta, majd gyengéden felemelte kedvese kezét és a gyűrűsujjára húzta:
- Lívia, ezennel eljegyezlek téged - mondta halkan. - Ég és föld legyen a tanúm, szeretlek és szeretni foglak mindhalálig…
Lívia elfogódottan térdelt le mellé. Lázasan töprengett, mivel viszonozhatná a gesztust, aztán eszébe jutott. A nyakában egy aranylánc függött, rajta egy Mercuriust ábrázoló medál. Ezt a láncot kapcsolta most le:
- Én is szeretlek téged, Valerius - és megpróbálta a láncot a férfi nyakára tenni, de túl rövidnek bizonyult, nem érte át, - és eljegyezlek téged - így inkább a bal csuklójára tekerte, amitől mindketten elmosolyodtak, de komolyságukat megőrizték. - Ég és Föld legyen a tanúm… és Mercurius… - tette hozzá, egy röpke merengés után.
- Olyan tanút hívsz - lepődött meg Valerius a medálra pillantva, - akit társamul rendelsz?
- Nem azért, mert nem bízom benned… - kulcsolódott a lány keze az övére. - Épp ellenkezőleg - mutatott fel a napórára. - Látod? Ő előtte és az ő füle hallatára tettünk esküt. Azért hívom tanúnak, hogy visszavezessen hozzám, bármerre is jársz.
- Drága Lívia - súgta meghatottan a százados, - vissza fogok jönni, ha bele halok is…
- Jaj, ne mondj ilyet - ijedt meg Lívia. - Nem akarok úgy járni, mint ők ketten… - nézett elszomorodva az oszlopra.
- Ők? Kik? - csodálkozott jegyese.
- Ó! - lepődött meg a lány. - Nem ismered az oszlop történetét?
A férfi a fejét rázta. Fogalma sem volt, hogy az oszlopnak története van. De bármit megtett volna, hogy minél tovább tartson a szép délután, és láthassa, hallhassa kedvesét, hát így szólt:
- Nem, nem ismerem. De szívesen meghallgatom.
Lívia elmosolyodott, mert megértette őt, és elmesélte az egészet.

Másnap hajnalban Valerius Maximus csapatai élén egy követ kíséreteként a Határvidék felé indult. Gond nélkül keltek át a Danubiuson, a túloldalon vártak rájuk a barbár fejedelem katonái. A két csapat együtt ment a fejedelem szállására megkezdeni a béketanácskozást.
A dolgok jól alakultak, a barbárok hajlandók voltak az egyezségre, ők is békét akartak. Megegyeztek, hogy római kereskedők átjöhetnek hozzájuk kereskedni, cserébe pedig ők is áthajtathatnak legeltetni a folyó római oldalára. Békében váltak el.
Ám a fejedelem testvére nem örült, hogy bátyja Rómával trafikál.
Csapataival a folyóparton rátámadt a hazafelé tartókra. A követ meghalt, maga Maximus is súlyos sebet kapott.
Így esett, hogy a segítségükre siető határőröknek nem volt, aki elmondja: a támadás egyetlen ember aljas ármánya volt csupán, nem pedig az egész törzsé.
Róma kegyetlen bosszút állt.
Maximust katonái, ahogy a százados még az út elején meghagyta nekik, Tertius házába vitték. Ott látta el sebét egy doktor, és ápolta őt odaadón Lívia.
Sajnos hiába. Négy nappal a csata után Valerius megtért őseihez. Lívia kérésére a napóra tövében helyezték örök nyugalomra, a kőoszlopra felvésve nevét.

Ez alatt a barbárok többi törzse tudomást szerezett a mészárlásról. Most már a testvér volt a vezérük, aki hadba hívta az összes törzset a "hitszegő" rómaiak ellen. Mint megvadult csorda keltek át a folyón, és törtek előre.
Amikor Valerius temetése után két héttel Tertius és leánya házuk kapujában állva a Danubius felé néztek, füstöt láttak a római települések felől.
Titus esdve kérte Líviát, meneküljön vele, hiszen a légiók parancsnoka úgy döntött visszább vonul, a dombokon túlra, ám a lány hajthatatlan volt.
Nem hagyja el vőlegényét soha! Az egész római sereg sem viheti el innen!
A ház népéből ekkor Tertius titkára, egy keresztény hitre tért, valamikori katona lépett elő. Kijelentette, hogy istene és kardja segedelmével megvédi a kisasszonyt, akit húgaként szeret. Az apa nem tudott mit tenni, leánya elszántsága felébresztette büszkeségét, és ő is maradt. Csupán legértékesebb holmijaikat küldte el a nélkülözhető szolgákkal.
Lívia azonban igazi római nő volt. Még aznap este altatót itatott apjával és a többi szolgával egyetemben a csapatok után menesztette.
Így csak ő és Ferenc voltak a házban, amikor a vandálok megérkeztek. A betörő katonák végig dúlták az épületet, lerombolták, amit lehetett és megörültek a fekete ruhában a kőoszlopnál térdeplő nőnek. Örömük az egekig csapott, amikor látták, hogy ifjú leány.
Tettekre azonban nem volt idejük. Ferenc a napóra árnyékából előlépve keményen összecsapott velük, nem tudva, hogy egyikük a vezér fia, és diadalmaskodott.
Boldogan fordult úrnőjéhez… és a látványtól kihullott kezéből a kard.
Lívia, megértve, hogy vagy becstelenség, vagy rabszolgasors vár reá, ha elfogják, elővette tőrét, és saját nyakába döfte.
Sokáig tartott, amíg Ferenc eltemette őt Valeriusa mellé, és nevét saját istene jelével együtt, ügyetlen kezekkel rávéste a kőre, majd elmondott érte egy imát.
De a barbárok vezére hagyott neki rá elég időt, mielőtt kivégezték volna…