A hős

Látogatók száma: 49

Marnit jó előre figyelmeztették: Aztán ha Sopolyával találkozol, nehogy megemlítsd a feleségét. Egy percenként el fogja mondani, hogy a felesége milyen nagy hős volt, és egy óránál előbb nem szabadulsz. Persze Marni csak azért is addig ügyeskedett, amíg alkalmat nem talált arra, hogy a tiltott témára terelje a beszélgetést. Jolán és a hősök? Ugyan már, hiszen ő is ismerte.

Sopolya ájtatosan az ég felé emelte a tekintetét. Kérem, az én feleségem csodálatos asszony volt, ilyen csak a mesében van. A szentek legendái tele vannak önfeláldozással, de merem állítani, hogy egyikük sem volt olyan nagy hős, mint az én drága, megboldogult Jolánom. Egy angyal volt, azt hiszem, nem kell többet mondanom – persze mégis elmondta a házasságuk történetét attól kezdve, hogy megismerkedtek a gőzfürdőben, az utolsó napig, amikor teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan okból a legkisebb gyereket, az éppen hároméves Lujzikát nem Jolán vitte az óvodába, hanem a mama. Tudja, kedves hölgyem, a mama mindig a két nagyobb gyereket kísérte el az iskolába, de ezen a napon Lujzika megmakacsolta magát, és ragaszkodott ahhoz, hogy a mamával menjen. Nem volt mit tenni, Jolán elindult a gyerekekkel az iskolába, a mama még szerencsétlenkedett egy kicsit – de mit is várhattunk volna egy vénasszonytól, aki már betöltöttem az ötvenötödik évét – karikára vágta a sárgarépát a húslevesbe, vajjal készítette a lecsót, és még sok hasonló mániája volt – itt Sopolya egészen tűzbe jött, és hosszan sorolta az anyós rigolyáit. Galádság, iszonyat és egyéb szörnyűségek, és neki mindent szótlanul kellett tűrnie.

Marni befelé mosolygott, különösen a vénasszonyon. Ötvenöt év, Istenem, ha én még egyszer olyan fiatal lennék! Manapság egy ötvenöt éves még az élete virágjában van, fiatal, mit ne mondjak, csitri. Lassan eszébe jut, hogy félre kellene tennie a nyugdíjas éveire – majd, az még nagyon messze van, élvezzük inkább az életet, és yolo! Sopolya ugyancsak megütközött volna, ha sejti, Marni mire gondol, de egyetlen sejtje se sejti, és a jelenlevők különben is kivételek.

Szeszélyesen kanyargott a történet, hosszan elidőzve azon a sajnálatos tényen, hogy délutánra az ég beborult, összegyülekeztek a felhők, feltámadt a szél, és attól lehetett tartani, hogy elered – mármint nem a szél, mert eleredni csak egyetlen dolog szokott, és igazából az sem egy dolog – a dolog az munka, a munkáról nem lehet tudni, honnan ered, viszont soha nem ér véget. Mire Jolán az óvodához ért, már tényleg csepergett – mármint nem az óvoda, mert arról ugyan sok mindent el lehet mondani, de az a csepergésre nem is hasonlít. Lujzikán csak egy vékony ruhácska, mert a mama nem gondolt arra, hogy meg is változhat – mármint nem a ruhácska, az olyan marad, amilyen, zöld alapon sötétkék mókusokkal – de hiszen tudja, hogy Jolánnak milyen jó ízlése volt! Marni tudta, és csak egészen kissé rázta ki a hideg, amikor elképzelte a sötétkék mókusokat.

Szerencsére már nem volt sok hátra a történetből. Jolán egy pillanat alatt döntött, ráadta a kardigánját Lujzikára, aki hangosan tiltakozott. A kardigán éppen jó volt a gyerekre, vagyis nem ért e egészen a földig, de Jolán megfázott a hazafelé vezető úton, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Ma is élne, ha akkor nem adja rá a kardigánját Lujzikára. Ő persze mindig csak a gyerekre gondolt, bármit megtett volna érte. Egy hős volt! Ráadta a kardigánt, pedig az nem is illett a mókusokhoz, tüdőgyulladást kapott, és meghalt, vagy ezt már mondtam?

Mondta. És mi történt Jolánkával? Meggyógyult?

Meghalt! Én mondom, hogy egy angyal volt, nagy hős, amilyet a föld meg sem érdemel.

Igen, felelte Marni, és most nem egy náthás gyerek maradt utána, hanem három anyátlan árva. De mit csináljunk? Jolán már csak ilyen. Mondja meg neki, hogy csókoltatom.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink