A meghívást elfogadom!... (2)

Látogatók száma: 49

Mint annyi minden, már ez is a nosztalgia sorába tartozik, egy kis zenei aláfestéssel..., de az eredeti érzések megmaradtak... https://www.youtube.com/watch?v=zWecbtFkW_I

Most megpróbálom felidézni azt az emléket, amikor először hallgattam a hívó szóra és elfogadtam azt a meghívást, a régi mezőgépes kollégák által már régóta követett hagyománynak végre eleget tettem.
Sokáig vártam. Valamiért nem vitt rá a lélek. Ahhoz, hogy igent mondjak, kellett egy olyan nyugalmi időszak, amikor senki és semmi nem tudta befolyásolni a szándékot, hogy találkozzak végre azokkal az emberekkel, akik olyan sokat számítottak, jelentettek egykor nekem.
Tizenhárom év telt el az óta. Nem kevés, ha belegondolunk. De én nap mint nap találkoztam azzal a valamikori ismerősömmel, barátommal, munkatársammal, aki ennek a hagyománynak az összefogója, szervezője volt és maradt. Csak én lógtam ki a sorból egyedül, mert azt az embert, aki hozzám közel állt, ő nem kultiválta. Ellenkezőleg. (Te voltál az!)

Miért, vagy hogyan képzelte, egyszerű a válasz. Nem szeretett. Azt az embert, akinek a jelenléte nélkülözése engem is megakadályozott abban, hogy azon emberekkel találkozzam, akik annyi éven át voltak életem egy nem is rövid időszakában mértékadók, te bele tartoztál. Te, aki szeretett volna ugyanúgy részt venni ebből, mint ahogy én, de nem tehetted. Önként nem. De megtetted. Mert te ilyen voltál. Akkor is megjelentél ott azon a mezőgépes bulin, amikor pedig nem hívtak meg. Csak halkan jegyzem meg, hogy én erre soha nem lettem volna képes. Nélküled nem mentem volna el. De megtörtént és csak hallomásból tudom, hogy ez az egész hogy is zajlott le.

*

Hát kb. ilyen előzmények után fogadtam el én is a meghívást. Készültem rá. Már OZ, a barátom nélkül, aki elment közülünk. Úgy érzem tartozom még mindig neki ezzel a magyarázattal, még ha utólag is, hogy rajta kívül én is abba a mezőgépes csapatba tartoztam egyszer. Elég sokáig bírtam. És ha egyszer az a sok ember, aki ezeknek a meghívásoknak ezért-azért eleget tett, annyi éven át, én sem lehettem csak a kívülről szemlélője. Egyszer, ha többször nem is, de a saját szememmel szerettem volna meggyőződni arról, hogy amit tesznek, az mégis csak valahol jó, olyan emberi, sokaknak szerezve ezzel örömet.

Már nem tudlak megkérdezni, de tudom azt mondanád:

- Évi! Nincs neked ott semmi keresnivalód!... Vagy talán épp ellenkezőleg...
azt mondanád:
- Igenis ott van a helyed!

Olyan egyszerű lenne ismét nemet mondani, de én mégsem teszem, mert tudod valahol már se a vállalathoz, se a hivatalhoz nem tartozónak érzem magam... Eljutottam egy semleges pontra, ahol csak én vagyok és a múlt, meg az emlékeim, meg a jelen. Hiszen már nyugdíjas vagyok!

- Szóval Zoltán! Elmegyek a mezőgépes összejövetelre, vagy buli, nevezzük, aminek akarjuk... Nincs kísérőm. Te lehettél volna egyszer az, ha az élet nem állít fel kettőnknek akadályokat. De megtette. Ezen már kár rágódni. Vége, kész... Részedről biztosan. Az érzések velem vannak, ne aggódj! Tudom még most is hol a helyem.

- Teeee! Ez csodálatos! Már a buszmegállóban, amikor megláttam a Gyulát, vagy a Dezsőt, emlékszel? Milyen fiatalok voltak. Két ifjú titán, és most? Csak láttad volna őket? Két megrögzött, semmit sem változott, konzervatív, öreg ficsúr. Ezek még mindig azt hiszik én ugyanaz vagyok, aki voltam, az a fiatal tizennyolc éves fruska?... Hát hová tették a szemüket? Nem látják? Ja, a vonások? Azok nem sokat változtak... de minden egyéb mást, amit nem tudtunk egymásról, azt azon nyomban már utazás közben elmondtunk egymásról. Be nem állt végig a szánk. Nota bene, mehetünk a tetthelyre. A Tettye vendéglő fényűző helyszínére megérkeztünk, mi hárman, bohémek. A fogadóbizottság? Ennyi udvarias titánt én már rég nem láttam, nem tapasztaltam. Nekem elhiheted! Szóval... volt udvartartásom.

Először a két hosszú asztalsort láttam meg, tele emberekkel. Arcokat, akik még nem nyomultak előre, de idővel felfedeztem bennük az ismerősöket. Itt is, ott is. Meglepetés voltam? Lehet azért, mert nem verhette nagy dobra a szervező, hogy egy új, de igen régi "tettestárs" fog megjelenni a színen. Ez voltam én. Volt nem kis közönségem. Én így láttam, és vettem a lapot, csodabogárnak számítottam, meglepinek,... és viszonoztam a jó értelemben vett üdvözléseket.

- Zoltán! Te ezt nem értheted... nekem ők nagyon sokat jelentettek egykoron. Még akkor is, ha erről te nem sok mindent tudhattál. Ők voltak nekem a "pajtásaim" a kezdetekben és még tovább. Huszonkilenc évig! Gondolj bele!

Minden csili-vili volt, még a kaja is. Igaz, hogy a Dezső, aki nem tágított a kezdetektől fogva mellőlem, megette az én "választottam" maradékát is, ami akkora adag volt, hogy már nem fért belém. Elég gusztustalan, de rendhagyó. Még a boromat sem átallotta meginni, pedig nem jellemző rám, hogy meghagyom. De hát nem minden az, aminek látszik! És én ezt az alatt a rövid idő alatt akceptáltam, amit velük töltöttem, megértettem. Mit sem változtak az évtizedek során...

De egyet tudnod kell és ezt őszintén mondom, ha nem is hallod már. Mit nem adtam volna, ha az első táncot veled táncolhatom, annyi kihagyott év után?! A zene csodálatos volt. Hozzád bújtam volna, mint azon a napon is, ott a Konzum Étterembe - emlékszel... hogy is kérdezhetek ilyet?... mint mindig, amikor felkértél táncolni, nem ahhoz a Gyulához, aki nem tudta velem még most sem a lépéseket tartani, bár igyekezett. Hát persze, mert kellett neki egy kis "bátorító"... mint ahogy mindig is, ha volt valami mezőgépes buli... soha nem ő volt a kezdeményező, csak ha beivott. Hogy égett a fejem, de azért végig táncoltam vele a számot..., mert van bennem kurázsi.

Annyi mindent mesélhetnék csak erről az egy estéről Neked, amit végül egyedül fejeztem be, mert ami már nem számított, az nekem már sok volt. Hiszen ismersz? Tudtad, vagy sem, de rajtam kívül még nagyon soknak hiányoztál.