A Mona Lisa elrablása

Látogatók száma: 17

A Mona Lisa elrablása

Az apró tér szinte mindig teljesen sötét volt, beárnyékolták a rozzant és mocskos házak. Szeles időben recsegtek és ropogtak a falak, és a lakóik úgy érezték magukat, mint utasok egy részeg hajón. Fluctuat nec mergitur, bölcselkedett Pierre, aki egyelőre még pontosan meg nem fogalmazott, de szentnek képzelt célok érdekében mélyedt el a latin nyelvben; még egy éve sem élt Párizsban, és rosszul viselte a nyomort. Ne törődj semmivel, mi azért vagyunk itt, hogy írjunk, vigasztalták a festők, még a költők a vászonra mázolt dicsőséget lobogtatták meg az orra előtt. Nem mindegy neked, kérdezte Ossip, az a dolgunk, hogy alkossunk, és Bacchusnak hála, alkotunk is. Egyelőre Pablo a legsikeresebb, mert az ő kisasszonyait szaggatták a legapróbb darabokra a kritikusok; te azonban ne irigykedj, és főleg ne búsulj. Minden esélyed megvan arra, hogy megírj egy nagy szonettet, vagy egy kis eposzt, amelyben a legszebb kisasszony is sokkal iszonyúbb, mint amaz avignoniak.

Tudom én, hogy mi a bajom, nyöszörgött Pierre, miközben nagy kortyokban nyelte a zöld borzalmat, nem jártam még soha Avignonban, el sem tudom képzelni, milyen lehet a város, amely befogadta a kettészakadt pápa egyik felét; omlatag hídján táncol nagy köpönyegben szent Vitus.

Most egy hegyes könyököt érzett a gyomorszájában; nagy szeretettel nyomta odáig az egyik André, romlott, utcai hagymák illata közt. Elárulok neked egy titkot, te vidéki! Pablo kisasszonyai Barcelonában űzik az ipart. Szép katalán a mantillájuk, rajta a rangos csipke ibér.

Mit ér ez új felismerés, mit ér, szavalta Pierre megrendülten, nem a Pablo sukár kisasszonyairól szeretném én a maszkokat lerántani. Marie az én babérbokrom, Marie, kitől az ész vesz el. – A mázoló hölgy másokkal reszel. – Hah, jól tudom, hogy Pablo nyűvi éjjel! Ki tépi széjjel, szólj, ha tágas égen Héliosz rohan?

Ne szónokolj, Reverdy, kissé józanabbul te is tudod, hogy Marie a lengyel fiúval csalja Pablot.

Vagy Pabloval a lengyelt, bólogatott szomorúan Blaise, mit bánja ő, hogy miatta tanultam órásmesterséget a berni orvosi egyetemen.

Te csak ne tanulj semmit, torkolta le André, még ma este befut a szép orosz!

Könyvtárastól, világítótornyostól az egész Alexandria?

Alexandra nagyhercegnő személyesen.

Francba is, töltött magának Pierre egy újabb adag zöldet (galád ital, mindenki mást elundorít, azon kívül nem is divat), Guillaume a nagyhercegnőt is kisajátította magának, kövér pedig, és vastag a szemöldöke.

Most fölmerült a másik André, egy lepedő nagyságú angol újság mögül.

Honnan tudod, hogy megint Párizsban van?

Hiszen csak nem ássa el magát örökre Kijevben vagy Odesszában.

Boldog emberek, akik már unják Odesszát.

Miért, kérdezte Blaise harciasan, Odessza csak egy nagy falu, még ahhoz sem elég régi, hogy barokk legyen.

André már hegyezte a nyelvét, hogy elmondja Odessza egész történetét Giréj Khántól kezdve Nagy Katalinig, de ekkor égi világosság támadt a Csipisz kocsmában – vagy inkább földi – esetleg földalatti, de annyira sötét, hogy az már felér egy fénnyel az alagút végében. Guillaume Alexandrát ölelgette, Pablo senki mást nem szeretett annyira, mint önmagát, és Marie kissé habozva mosolygott köztük jobbra-balra, még nem igazán döntötte el, hogy megsértődjön, vagy élvezze az estét.

Az orosz nagyhercegnő nem egy szépség, de ki fogja fizetni Guillaume adósságait. És ez nagyon fontos, mivel a Szeszek sosem hoznak annyi pénzt, mint amennyit elvisznek a szeszek.

Pezsgőt mindenkinek, kiáltotta az orosz asszony a maga furcsa akcentusával, amelyről már annyit vitatkoztak, odesszai-e vagy moszkvai, szentpétervári fehér éjszakákkal a Néva fölött. Pezsgő mindig akadt a Csipiszben, de összesen csak három jegesvödör, ha nem számítjuk a felmosáshoz valókat. Le a zsarnok számítókkal kiáltotta a két André, és halált megvető bátorsággal nyakalták a langyos italt. Pierre eddigre már teljesen elmerült a zöldben, Blaise pedig jégdarabokkal borzolta a Veuve Cliquot kedélyét. Lelkesen magyarázta, hogy ez csak jót tesz az özvegyeknek, Pierre pedig hozzátette: Sufflaminandus erat.

Egy idő múlva meglehetősen mindeggyé vált, hogy mit isznak, és milyen hőfokon. Minden múzeumot fel kell gyújtani, követelte Pablo, a kulturális élet kerékkötője ez a sok régi vacak. Guillaume lelkesen szekundált, a két asszony nevetgélt, és egymás combját simogatták az asztal alatt, amikor a Csipisz összes termeit hirtelen elárasztotta a gendarmerie, és Kostrowitzki urat keresték. Nem ismeretes, mondták az elázott bohémek, akik persze sohasem nevezték volna így magukat – Murger regénye passé, és ők nem bohémek, hanem micsodák is? Művészek. Vadak. Az egyik André feltétlenül. A többiek feltételesen, vagy feltéttel, de csak a főzeléket.

Emberek, ne húzzuk az időt, szólalt meg a gendarmerie, egyetemlegesen és külön-külön.

Guillaume-nak eszébe villant, hogy nini, milyen igaza van ennek a derék, becsületes zsandárnak, valamikor ezen a kimondhatatlan néven jegyezték be őt a római matrikulába, mert az atya, bizonyos Francesco Flugi d’Aspremont olasz arisztokrata csak ígérgette a házasságot, és amikor már nagyon forró lett a kása, szépen elszökött Bellinzonába. Angelica Kostowitzka Nizzában pihente ki a fáradalmait, és ma már úgyis ott volt, miért ne szült volna még egy kisfiút. Guillaume megpróbált alkudozni a hatósággal: Volna egy javaslatom, tartóztassatok le holnap. Ti is jól jártok, mert holnapra kialszom magam, és jobban meg tudtok ijeszteni. – De a gendarmerie nem volt a humoránál, és a pertut különösen rossz néven vette – Guillaume-t bekísérték, egyenesen Alexandra karjai közül, a helyre, amely nem volt sokkal tágasabb, mint a Csipisz, viszont végtelenül barátságtalan.

Először csak azt akarták tudni, honnan ismeri Michel Piéret urat – Úr, mondta erre Guillaume megvetően, én igenis úr vagyok, majdnem arisztokrata lettem, és igazán nem rajtam múlt a dolog. De ez a Piéret egy utolsó csirkefogó, kötelet érdemelne, a legolcsóbb fajtából valót. – Értesüléseink szerint Ön jó barátságban ezzel a csirkefogóval. – Uraim, ez nem kétséges, mindig is becsben tartottam a pipiket, a harapó- és a csípőfogót. Éppolyan kevéssé vagyok személyválogató, mint odafönt a Magasságos. Piéret néha meglátogatott, és ha hozott magával egy kis pálinkát, szívességből megittam vele. Utaink a nagyvilágban is keresztezték egymást, és igazán mondhatom, nincs olyan kocsmája a Montmartre-nak, ahol ne futottunk volna össze. Mint például a Csipiszben, a Ravigan utca sarkán, amely nem hiába viseli a 13-as házszámot. – Uram, több komolyságot. Piéret végre horogra került, hosszas hajtóvadászat után, és bevallotta, hogy Ön volt a felbujtója. Megtudhatnánk, hogy hol rejtette el?

Guillaume őszintén felháborodott. Én még egyetlen csirkefogót sem rejtettem el!

Nem is a barátjáról beszélek, hanem a képről.

Milyen képről?

Milyen kép? Maga azt nagyon jól tudja. – Itt a sous-préfet fölkapott az asztalról egy papírszeletet, és felolvasta: Monnya Liza. Ez a neve. Monnya, vagyis Mondja Liza.

Biztosíthatom róla, hogy nekem nem tetszik. Leonardó már passé.

Ki az a Leonardó? Az is a bűntársa?

Az, hagyta rá Guillaume.

Mindjárt gondoltam, hogy ez egy egész bűnszövetkezet.

Később Guillaume-t bevezették egy fényűzően bevezetett lovagterembe, ahol egy kényelmes priccsen heverészve gondolhatta végig a történteket.

Nem kétséges, hogy Piéret-et a foglalkozása gyakorlása közben érte utol a végzet. Talán elkapták, amikor ki- vagy bemászott egy ablakon, Piéret mindig bízott a hagyományos, vidéki módszerekben. Közönséges, enyveskezű tolvaj. De – és itt Guillaume rémülten összerezzent, mert egy patkány rohangált fel-alá a cellában – Piéret nem egy nagystílű tolvaj. Szánalmas és pitiáner, aki magával viszi az összegyűjtött esernyőket, és megpróbálni elsózni az ócskapiacon. Jobb napokon zsebet metsz. Nem lop híres festményeket. Az igazat megvallva, azt sem tudja, hogy melyik a híres. Lehet, hogy beszabadul egy múzeumba, és elemel egy-két apró tárgyat, úgyszólván emlékbe. Böske asszonyt meg sem találja. Nem arra kalibrálták.

Viszont, fűzte tovább a gondolatait Guillaume, nekem egyáltalán nem tesz jót ez a kis kaland a sitten, főként hogy nem is vagyok francia állatpolgár – még nem. Sajnálatos, hogy mennyire nem vagyunk egyenlőek, mi emberek. Az összes jelszó közül ez a legnagyobb utópia – Égalité Fülöp szívesen tanúskodik. Ami engem illet, nem szeretném, ha visszatoloncolnának Rómába. Forum Romanum, merde. Capitolium, merde. Palazzo Barberini, Villa Giulia, merde. Francia polgár akarok lenni, ha már nem lehettem olasz arisztokrata.

Másnap Guillaume-ot megint kihallgatták, és volt olyan vakmerő – vagy szemtelen, ami végül is ugyanazt jelenti: hol van most a Liza?

Micsoda kérdés, hát a Múzeumban.

Akkor miért fogták el Piéret-t?

Micsoda kérdés, ki mást kellett volna elfogni?

És hol van most Piéret?

Azt én is szeretném tudni, sóhajtotta a sous-préfet.

Mindössze négy napig tartott, mire megértette, hogy Böske asszony a helyén van, és senki sem próbálta meg a magáévá tenni. Félreértés volt az egész, mert mint az köztudomású, a kép nem is egy hölgyet ábrázol, hanem egy urat. Valaki átfestette, állítólag egy bizonyos Da Vinci. Vagy a Leonardó, ki ismeri ezeket a spanyolokat. Viszont közben házkutatást rendeztek abban az egyetlen padlásszobában, amelyben Guillaume ezidőszerint lakott, és több apró szobrot találtak a ruhásszekrény tetején.

Ezeket maga csinálta? – kérdezte a sous-préfet.

Guillaume erős kísértést érzett, hogy rávágja, persze, a szabad időmben szobrokat készítek kenyérbélből, de addigra már némileg megtörték az események – és a priccs. A figurákat Piéret hozta túszul, vagyis bocsánat, zálogul, amíg meg nem adja az 50 frankot, amivel tartozik. Az 50 frankot azonban Pablo adta; neki mindig volt valahonnan pénze. Ezért Guillaume ezt válaszolta, az igazsághoz majdnem híven: Alors, ez a vacak. A Pablo tulajdona.

Guillaume-t elengedték, és a megüresedett cellát néhány napra Pablo foglalta el.

Megírom még egyszer a Novgorodi legendát, ha kiderül, hogy Pablo szobrokat lopkod, méltatlankodott Blaise.

Nem kellett megírnia, mert Pablo ugyan nem volt egy makulátlan jellem, de egészen másféle disznóságok érdekelték.

Azt hitték, hogy Piéret eltűnt Párizsból, de nem Derain találkozott vele.

Különös találkozás lehetett, Derain mindig elegáns, mint egy angol lord, természetesen leszámítva a piros vagy méregzöld mellényét. Fekete haja csupa pomádé, fogai között mindig ott lóg egy pipa. A festői rongyokat nem ő viselte, hanem a csirkefogó. A csirkék begyűjtéséhez nincs is szükség jobb öltözetre.

Nem én vótm, mondta Piéret, még mielőtt Derain föltehette volna a kérdést. Nem is vótam Párizsban, Toulonban vótam, mer’ ott lakik a rokonság.

Te tróger, ripakodott rá André Derain, azt se tudod, hol van Toulon, te utolsó gazember, útonálló és orgyilkos ritter, miért keverted bele a piszkos kis ügyeidbe az én barátomat?

Én osztán nem, pislogott ijedten Piéret, az egész idő alatt Toulonba’ vótam, nem szokok képet lopni, úgy éljek.

Az isteni igazságszolgáltatás megkívánta volna, hogy Piéret ott essen össze holtan, de nem. Piéret-be nem csapott bele a villám, nem nyelte el a Szajna, és nem nyílt meg alatta a föld. Elfogadta a Derain meghívását a Csipiszbe, de nem látták többé arrafelé – lehet, hogy mégis szégyellte magát.