A múlt árnyai

Látogatók száma: 53

Állt a repülőtér terminálján, szemében boldog várakozás. Egy éve döntött a fia úgy, hogy szerencsét próbál Angliában. Most haza várja.
Akkor Ő, kétségbe esett, hogy végleg magára marad, de a világért sem mutatta volna ki ezt, a fiának.
Husz éve él özvegységben, a férjét egy részeg autós gázolta halálra. Voltak ugyan férfiak az életében, egyikkel sem érezte, hogy együtt akarna élni, másfelől pedig, féltette a fiát egy mostohától.
Soha nem voltak nagy elvárásai az életben. Talán ennek köszönhetően maradt negyvenöt évesen is szép és fiatalos. Soha nem mérte a kilókat, nem is volt mérlege, fodrászhoz is csak három-négyhavonta járt, mikor már úgy kinőtte magát a haja, hogy nem tudta elkészíteni a frizuráját otthon. Kozmetikushoz nem járt, úgy gondolta felesleges mérgeznie a bőrét, különböző kencékkel, a szemöldökét maga szedte gimnazista korától. Ruhákat, cipőket is, elsősorban kényelmi szempontból választott. Nem esett abba a hibába, mint sok kortársa, hogy egy számmal kisebb ruhába gyömöszöli magát, azért, hogy vékonyabbnak látsszon, vagy tíz centis sarkakon járjon, mikor az öt centisben is fáj a lába.
Most mogyorószín nadrágkosztümöt viselt, barna garbóval, lábára, lapos sarkú, barna cipőt húzott.
Egyetlen gyengéje volt csak, a táskák.
Egész gyűjteménye volt már otthon, most a kezében egy világos színű, kéttenyérnyi bőröndöt tartott.
Végre a hangosbemondó megszólalt, jelezve a gép érkezését.
Ellökte magát a faltól, aminek idáig neki támaszkodott, a nyakát nyújtotta, minél előbb megláthassa a szeretett arcot.
A legtöbben, bőröndökkel, nagy táskákkal megpakolt kocsikat toltak maguk előtt, az eddig halk duruzsolás felerősödött, sokan kiabálva próbálták felhívni a figyelmet magukra, a várakozók, és az érkezők között is.
Tekintete egy férfi arcára tévedt! Elsápadt!
Sanyi!- Már majdnem kimondta, mikor rá jött, az a férfi már húsz éve halott.
Nem bírta levenni a szemét az olyan ismerős arcról. A férfi mellette ment el, észrevette a sápadt arcot, a majdnem felakadt szemeket.
- Jól van asszonyom?- És még a hangja is olyan, mély karcos. Ájulás kerülgette.
- Anya!- hallotta a fia régóta várt hangját, érezte erős karjai ölelését.
- Tudok segíteni? – kérdezte az idegen.
- Nem! Köszönöm!- mondta a fiatalember, aki nem fordult meg, az anyjára figyelt. – gyere, ülj le! – Vezette egy éppen megüresedő padhoz. – Mi volt ez? Beteg vagy? Miért nem szóltál, haza jöttem volna előbb! – Kezét a fia arcára simította, lelkében szétáradt a szeretet. Éppen olyan gondoskodó, mint az apja volt.
- Semmi bajom, kisfiam! Azt hiszem az öröm csak, hogy újra láthatlak! – Tudta, hogy nem győzte meg a fiát, remélte elfelejti, ahogy ő is azt a látomást.
- Majd én vezetek, te csak pihenj! –
Nézte a fiú arcát, gyönyörködött magas homlokában, formás férfias arcélében, néha megérintette a karját, csakhogy megnyugtassa magát.
Ezer kérdése volt, mégsem tudta feltenni őket, megnémította az öröm.
Otthon egy gyors zuhany után kérdések nélkül is választ kapott, mert az asztalnál, ahova kedvenc ételét tette, dőlt belőle a szó, egy szuszra akarta elmondani a sok élményt, amiben része volt külhonban.
Sokáig beszélgettek, kinyitott egy üveg bort, élvezte a fia közelségét. Ennél már csak az lenne nagyobb öröm, ha a férje is itt lehetne közöttük.
Éjfél is elmúlt már, amikor lefeküdtek. Nem tudott aludni, a konyhába töltött magának egy pohár bort, az arcán végig futottak a könnyei.
Igazi Love Story volt az övék.
Harmadikos gimnazista volt, amikor nyáron építőtáborba ment. Már az első nap kiszúrta magának a magas sötét hajú fiút, aki nyári gyakorlatát töltötte az Állami gazdaságban, mint mezőgazdász. Meggyet szedtek, kukoricát címereztek, délután közösen zenéltek, lemezeket hallgattak, táncoltak. Minden estére volt valami program, filmvetítés, tánc.
Az összes erő kifutott a lábából, mikor a fiú táncolni hívta. Már akkor is mély, karcos hangja volt. Gyönyörű barna szemeiben meglátta, ő sem közömbös számára.
Szinte futottak az órák a napok, kétségbe esve vette észre letelt a két hét.
Az utolsó este nagy tábortüzet gyújtottak az udvaron. Eljöttek a helyiek is, akikkel együtt dolgoztak. Itt volt Sanyi is. Félre húzódtak a többiektől, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni.
Hosszan csókolóztak.
- Szeretlek Eszti! Én szerelmes lettem beléd!- Ő akkor boldogan felnevetett, hisz Ő is ezt érzi.
A félhomályban próbált a fiú szeméből olvasni, őszinte, vagy csak le akarja venni a lábáról.
Akkor, ott, nem is volt fontos.
Kézen fogva osontak a kerítésen tátongó réshez, hogy azon túli kis csalitosban, elbújjanak, a kíváncsi szemek elől.
Szerelmük túlélte a három hónapot, mire újra láthatták egymást, a kétévi katonaságot is.
Nem várták meg a választ, minden nap írtak levelet. A postás meg is jegyezte egyszer:
- Lakodalom lesz ebből!
Háromévi együtt járás után házasodtak össze. Következő évben megszületett Andris.
Boldogok voltak, építkeztek. Sanyi költözött hozzá, az apja újra nősült új családja volt, nem kellett attól tartani, hogy elmagányosodik. Amíg élt, a fia halála után is, ragaszkodott hozzá, hogy nyáron, nála töltsenek pár napot, az ünnepekről sem feledkezett meg.
Soha nem beszéltek Sanyi édesanyjáról. Ha rá kérdezett, bezárkóztak mind ketten.
Nem tervezték, mégis úgy alakult, hogy mire a ház elkészül, meglesz a kistestvér.
Azon a napon a gyerekszobát csinosítgatta, meg akarta lepni a férjét azzal, hogy nem neki kell vele bajlódnia.
Már indulni akart az óvodába Andrisért, mikor csengettek. Meglepődött, hisz Sanyinak van kulcsa. Aztán elmosolyodott, máskor is csinált már ilyet, akkor hatalmas virágcsokorral állt az ajtóban.
Most két rendőr volt ott, és az anyja, akinek kisírt volt a szeme.
- Gyere be kislányom. Gyere, ülj le.
- Mi történt apával?- Kérdezte kétségbe esve.
- Apád jól van. - Mondta megbicsakló hangon. – Sanyit elütötte egy autó. – sírta el magát.
Ő akkor önkéntelenül domborodó hasára tette a kezét, hitetlenül nézett a rendőrökre, akik a kezükben tartották a sapkájukat.
- Nagyon sajnáljuk, hogy ilyen hírt kell hoznunk, - mondta egyikük, aki iskolatársa volt, - a férjed meghalt Eszti.
- Nem! Nem!- Üvöltötte, - Nem! Anyja, ugye nem? Anya!- Térdre esett, hirtelen hatalmas fájdalmat érzett a hasába, valami melegség folyt végig a lábán. – Mentőt hívok!- mondta az egyik egyenruhás..
Az elméje elutasította a hallottakat, és a lábán végigfolyó vér látványát is, eszméletlenül zuhant a földre.
Ahogy kezdett vissza találni az ébrenlétbe, fázott, megállíthatatlanul reszketett. Furcsa fájdalmat érzett s hasán, mikor oda nyúlt laposnak érezte, puhának.
Idegen arcot látott fölé hajolni.
- Hogy érzi magát? – Halk vékony hangja volt a férfinak.
Már éppen kérdezni akarta hol van, mikor belenyilallt az emlék. Zokogott.
- Kislányom!- Hallotta az anyja hangját.
- Andris? Hol van a kisfiam?- kiabálta.
- Apád vigyáz rá. - mondta halkan.
- A kisbabám?
- A koraszülött osztályon van, kislány.
- Mi lesz velem Anya?- kérdezte miközben folytak a könnyei.
Még az - az elégtétel sem adatott meg neki, hogy ő intézkedhessen a temetésről. A szülei intéztek mindent, a koraszülés alatti sok vérveszteség miatt, napokig nem bírt lábra állni. Komplikációk miatt újra meg kellett műteni. A temetésre is kerekesszékben tolták ki. Utána vissza kellett mennie a kórházba.
A kislány, aki alig hat hónapra született, nagyon kicsi volt, vékony kis karocskái voltak, a pelenka szinte az egész gyereket befedte. Szörnyű volt látni az apró kis testébe szúrt csöveket, a lélegeztető pipáját.
Andris a maga öt évével, alig fogta fel, hogy apa, soha többé nem jön haza, még hónapokkal később is rákérdezett, mikor jön már.
Őt, három hét után haza engedték, az anyja vállalta minden nap bekíséri a kislányhoz.
Bár eltelt egy hónap a kicsi nem gyarapodott, hiába mondták neki, hogy nem lesz baj, valahol érezte, el fogja őt is veszíteni.
Meg sem lepődött a hír hallatán, éjszaka, már nem sikerült ujjá éleszteni.
Mivel nem telt el a temetés óta sok idő sikerült elintézni, hogy az apja mellé temethessék.
Sokszor gondolt rá, álmában hallotta karcos hangját, de ilyen valóságosan sosem érezte.
Biztos volt benne a képzelete játszott vele.
Már el is feledkezett a repülőtéri incidensről, igazából ideje sem volt gondolkodni, mert készenlétben volt. A fia barátokkal találkozott, olyankor megittak egy - egy italt, érte ment, ha szólt, volt, hogy az egész várost bejárták, hogy hazafuvarozzák a társaságot.
Otthon sem unatkoztak, volt mesélni valója mindkettőjüknek, ez a két hét hamar el fog telni.
Egymásra néztek, mikor megszólalt a csengő, nem vártak vendéget.
Magas sötét hajú férfi állt az ajtóban, mikor megfordult, a repülőtéri férfit látta maga előtt.
Elsápadt!
- Bocsánat a zavarásért, Hajnal Sándort keresem. –
- Ki Maga?- Alig jött ki hang a torkán. Andrisnak voltak ugyan emlékei az apjáról, volt egy képe is, egy igazolvány kép, ami nem a legelőnyösebb, ha látott is hasonlóságot, nem akkorát, mint az anyja. A többi képet, Eszti elégette egy gyönge pillanatában.
- Hajnal István vagyok, a Sanyi bátyja. – nem tudott megszólalni, leült egy székre, érezte, ahogy a fia átfogja a vállát.
- Édesapám meghalt húsz éve. – mondta halkan.
A férfit láthatóan megrendítette a hír, beletúrt a hajába.
- Apám? –kérdezte.
- Ő is meghalt.
Istvánnak nevezett férfi, nem kérdezte meg leülhet e, lehuppant a kanapéra.
- Hány évig tervezgettem, hogy haza jövök hozzájuk. Hány évig!- nagyokat pislogott, így sem tudta megakadályozni a kigördülő könnycseppet. Aztán beszélni kezdett.
- Még tizenhét sem voltam, mikor anyámmal egy Bécsi társasutazáson vettünk részt. Abban az időben nem nagyon lehetett nyugatra menni, egyszerre az egész családnak főleg nem.
Fiatal voltam, csaknem gyerek még. Imádtam a kalandfilmeket, jó bulinak tartottam, mikor anyám azt mondta maradjunk le a csoporttól. Élveztem a kapualjakban való bujkálást, nehogy igazoltassanak, mert félő, visszavisznek a csoporthoz. Kíváncsi voltam vagyok-e olyan ügyes, mint a filmeken látott alakok. Akkor el sem jutott a tudatomig, hogy innen, nincs vissza út. Az éjszakát egy elhagyatott parkban töltöttük.
Alig volt nálunk néhány schilling, nem volt váltás ruhánk, igazolványaink.
Másnap jelentkeztünk a rendőrségen. Hoztak egy tolmácsot, aki ezer kérdéssel halmozott el minket. Anyám azt ígérte Amerikába megyünk, ezzel szemben, egy menekült táborban találtuk magunkat. Kaptunk egy szobát, inkább csak lyuk volt, alig fért be az ágy. Eleinte feltaláltam magam, sok hasonló korú fiatal volt itt. Esténként, kiszöktünk csajozni.
Akkor még élveztem azt is, ha keveset is, de kapunk enni, ruháznak minket és nem kell érte tenni semmit.
Egy év múlva már nem így éreztem. Hiányzott apa, az öcsém, a barátaim, bár utáltam iskolába járni még az is hiányzott. Gondoltam rá hogy hazajövök, de a félelem a börtöntől, vagy amivel riogattak minket, a kínzástól, maradásra bírt.
Nagy többségben magyarok voltak a táborlakok, de voltak itt románok, jugoszlávok, meg oroszok, néhány afrikai. Néha eltűnt egy csoport, mások jöttek helyettük. Amerika már nem fogadott innen menekülteket, jobbára Ausztráliába mentek, ott mindig volt kereslet kétkezi munkásokra, főleg a farmokon. Egy ilyen csoportba akartak minket is betenni, de Anyám azt mondta ő nem kapálni akar. Maradtunk még egy évet, akkor már neki is mindegy volt csak mehessen. Így kerültünk nyugatnémetbe, én kertész lettem, annak is tanultam itthon, Anyám takarított, amíg meg nem ismerkedett azzal, aki utóbb a férje lett.
Én is kezdtem magamra találni, lassan megtanultam a nyelvet, kuporgattam, hogy a saját lábamra állhassak. Akkor már terveztük Ingriddel, hogy összeházasodunk. Kicsibe kezdtük a saját kertészetünket felépíteni. Kis konyha kertel kezdtünk, aztán béreltünk területet. Egyre nőtt a vállalkozás. Már csak egy dolog hiányzott a gyerek.
Anyám végül is eljutott Amerikába, egy ideig leveleztünk is, tíz éve semmit nem tudok róla.
Nem haragszom rá azért, hogy bele rángatott ebbe a helyzetbe, de nem is érzem, hogy hiányozna.
Már beletörődtünk, hogy gyermektelenek leszünk, mikor Ingrid végre terhes lett.
Egy rémálom kezdődött el. Állandóan hányt, gyenge volt, még annyit sem hízott, mint a gyerek súlya. Orvostól- orvosig jártunk, mindenhol biztattak minket elmúlnak a tünetek. Nem múltak el. Az én gyönyörű feleségem a hetedik hónapra csont sovánnyá aszott-, ahogy beszélt elkezdtek hullani a könnyei, - csak a groteszk nagy hasa volt. Nem volt választásunk, meg kellett indítani a szülést idő előtt, hogy az életét megmenthessék. Kislány volt, nem élte túl a szülést. Ingrid sem lett a régi, nem tudott magára szedni utána sem egy kilót sem. Megint jártuk az orvosokat, lassan feléltük a tartalékainkat. Egyre gyengébb lett, mégsem tudtak magyarázatot találni az állapotára. Hat éve már, hogy elment, álmában történt.
A vállalkozásom muszáj tovább vinni, mert megígértem neki. Van egy barátom, aki a munkatársam is, Ő viszi, ha én úgy érzem, el kell vonulnom kicsit. Angliában van egy társ- kertészet, kölcsönösen vásárolunk egymástól. Oda szoktam elszökni az emlékek elöl.
Úgy éreztem most van bennem annyi bátorság, hogy az itthon maradóknak a szemébe nézzek.
De elkéstem. Mindenkit elvesztettem, aki fontos volt! - Sokáig hallgattak, megrendítette őt is a férfi vallomása.
Néhány szóban elmondta, ami a férjével történt. Félelmetesnek mondta a hasonlóságot.
- Ikrek voltunk! - mondta a férfi, - Sanyi nem mondta?
- Nem tudtam, hogy van testvére, azt sem, mi történt az édesanyjával, ha róla kérdeztem elnémult, Ő is, és az apja is.
Elsősorban Andris miatt hívta meg másnap ebédre, mert a fiú meg akarta ismerni a nagybátyját, ha már így rájuk talált. Egyrészt örült, hogy újra láthatja Sanyi kedves arcát, akkor is, ha tudja, hogy Ő a testvére, másrészt viszont haragudott rá, hogy feltépte a lelkében a sebeket.
Gyorsan elteltek a napok, Andrist kikísérte a repülőtérre, István is velük tartott, bár az ő gépe csak délután indult.
Együtt ebédeltek, kényszerítenie kellett magát arra, hogy ne Sanyinak szólítsa.
A virágboltot még együtt tervezték a férjével, a rendszerváltásig kellett várnia a megvalósítással.
Először az édesanyja halt meg, rá két évre az apja is, immár három éve.
Összerezzent a mély hang hallatán, csodálkozva nézett a férfira. Először nemet mondott a meghívásra, az üzletre való hivatkozással, aztán mégis elment kirándulni a hegyekbe.
Sokat beszélgettek, rá kellett jönnie a külső hasonlóságon kívül szinte semmi nincs bennük közös.
Sanyi hajlamos volt az álmodozásra, István viszont gyakorlatias volt. Biztosan volt a különbségükben szerepe annak is, hogy más körülmények között éltek.
István, Németországban szabadabban élhetett, valósíthatta meg az álmait, mint Sanyi itthon, ahol mindent szabályoztak.
Andrisról is hozott híreket, mint mondta Őt is meg szokta látogatni.
Hónapok teltek így el, hogy a férfi meglátogatta, egy idő után már nem kellett a névre ügyelnie.
- Miért nem jössz el Németbe? Vagy mehetnénk Angliába is a fiadhoz.
- Végül is, – vont vállat. - Már úgyis régen tervezek egy kis szabadságot. Zita ügyes lány, elbír az üzlettel, pár hétig.
Először Münchenbe repültek, ott eltöltöttek egy napot. A férfi, körbe vezette a városon, sokat tudott a történelméről. Szívesen beszélt is róla. Ő, lopva nézett rá, lassan eltűntek Sanyi emlékei, legalábbis nem gondolt arra, ő hogyan beszélne a városról.
Este vacsorázni mentek, a hangulatosan megvilágított asztalnál, még ott volt velük Ingrid, és Sanyi is.
Sokat beszéltek az elvesztett szerettükről, akkor még nem sejtette, most búcsúztak el tőlük.
Egy panzióban éjszakáztak, a két ágy, egymástól messzi állt.
Innen kocsival mentek tovább, több rövid pihenőt tartottak, alig beszélgettek.
Meglepte a kertészet nagysága, amit a férfi, vállalkozásnak nevezett. Sok különleges facsemete, szabadföldi virág, vágásra és dugványra. Egy hatalmas üvegházban egzotikus növények voltak. Itt jártjukkor éppen orchideákat csomagoltak.
- Érezd otthon magad. - mondta, mikor beléptek a házba, ami egy földszintes három szobás ház volt, a kertészet közepén.
Istvánnak természetes volt, de Őt meg riasztotta a gazdagság, amit látott.
Néhány napot töltöttek el, néha csak lézengett a környéken, mikor a házigazda a dolga után ment.
Örült mikor tovább indultak, Angliába, hogy Andrist meglátogassák.
Egész idő alatt, udvarias, kedves volt a férfi, egyetlen oda nem illő mozdulatot sem tett.
A fia nagyon örült neki, mindjárt el is ragadta, hogy megmutassa a lakását, és ahol dolgozik, a kedvenc pubjába is elvitte. Büszkén mutatta be a barátainak az édesanyját. Eszter, kicsit zavarban volt, mert az angol tudása itt, szinte használhatatlan volt.
István nem tartott velük, nem is hívták, elment egy üzletet újra tárgyalni.
- El sem hiszed, mennyire örülök neked, Anya! Végre hajlandó voltál kimozdulni.
- Valahol el kell kezdeni. – vonta meg a vállát.
- Tudod, az utóbbi időbe sokat gondolok apára. Nem hiszem, hogy én ki bírtam volna azt, hogy úgy tegyek, mintha nem lenne testvérem. Hiányzott az is, hogy nem tudtam semmit a mamámról. István még képet is mutatott, ahol még együtt volt a család. Azt hiszem a nyolcadikos ballagásukon készült. Hogy tehet egy ember ilyet? Mintha nem is léteztek volna! Nem volt már kicsi gyerek, aki nem érti meg, miért történnek dolgok. Ez pont olyan, mintha Te elfelejtenél engem, mert eljöttem otthonról.
- Nem szabad rosszat gondolnod édesapádról! - Tette a kezét a fiúéra. – Ő is csak ember volt! Attól, hogy én istenítettem, még voltak hibái, ahogy nekünk is vannak.
Csak másnap találkozott a férfival újra, aki a kérésére a tárcájából elő vette a megsárgult fotót.
Nem kellett megmutatnia melyik fiú ki, így együtt látva őket, már nem tűnt akkorának a hasonlóság.
London lenyűgöző volt. Főleg így, hogy Andris az itt élő szemével mutatta be, István pedig, mint aki sokat utazik erre.
Sajnálta, hogy gyorsan eltelt az idő, de ideje haza mennie, az üzlet nem várhat rá sokáig.
Hosszan ölelte a fiát, nem sikerült a könnyeit elrejtenie. A férfi arcára is adott egy puszit, az mintha egy kicsit jobban magához ölelte volna. Még egy halk sóhajt is hallani vélt.
Otthon áporodott szag fogadta, minden ablakot sarkig nyitott, az annyira szeretett lakás, most ridegnek, idegennek tűnt.
Magányosnak érezte magát. Meglepte az érzés, mert még a férje elvesztésekor sem érezte ezt. Akkor ott voltak a szülei, és Andris.
Most egyedül van.
Nincs semmi, ami idekösse. Szinte belenyilallt a felismerés az a sóhaj, amit hallani vélt valóság volt. Az apró gesztusok, amikre Ő nem válaszolt, mély karcos hangja, amit már nem hasonlított, meghalt férjééhez. Az arcszesze halk levendula illata, a borzongás mikor a kezük összeért.
Éjszaka hívta a repülőteret, és Andrist is, szinte elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás, mert csak két nap múlva indulhat.
István jött elé egyedül. Hosszan néztek egymás szemébe, ott volt a pillantásukban a vágyakozás.
Két sebzett szív találkozása volt ez, akik segíthetnek egymásnak, nem a feledésben, hanem abban, hogy az emlékek mellet is, megpróbálnak, boldogok, lenni.

A cikket írta: Kathy Godhy

támogatóink