A pince titkai 21. rész: Viharos szél

Látogatók száma: 47

Hajnalban sűrű nagy pelyhekben hull a hó, és reggelre már viharos szél kavarja a házak között. Zentai Laci rosszul aludt, és igyekeznie kellett a készülődéssel, hogy időben megjelenjen a munkahelyén. Várja, hogy mielőbb beérjen Kovács Karcsi, mert szeretne vele beszélni, csakhogy nem jön a kollégája, és a főnöke is rendkívül zabos, pedig ahhoz még korán van, hogy bárki bármivel felbosszanthatta volna.
Ma délelőtt kilenc órakor lesz az irodaház biztonsági rendszerének hivatalos átadása, melyen Kovács Karcsinak mindenképpen jelen kell lennie. A titkárságon megtalálják az átadáshoz szükséges dokumentációkat és jegyzőkönyveket. Szerencsére a titkárnő belenéz a mappába és ott találja legfelül Kovács Karcsi felmondását, amely homok a fogaskerekek között. Meglepi Lacit is, ahogyan a főnök sem tud mit kezdeni a dologgal. Hiába hívja telefonon a fiatalembert, nem működik a mobilja.
- Mondja, kedves Zentai úr, mi a baja a barátjának?
- Fogalmam sincs, főnök.
- Nincs? Pénteken látták magukat együtt ebédelni, ezért nem hiszem el, hogy semmit sem mondott a felmondásáról.
- Attól, hogy együtt ebédeltünk, még nem kellett mondania semmit, amit nem akart.
- Nagyon pimasz, Zentai úr!
- Ez az igazság!
- Tudja mit? Menjen a barátja után! Ki van rúgva! És felejtse el a szponzorációt!
- Megkönnyíti a dolgom, főnök! Éppen tegnap kaptam egy sokkal jobb ajánlatot!
- Viszontlátásra!
Bevágja Laci maga után az ajtót, ami majdnem tokostól kiszakad. Átöltözik, leadja a titkárnőnek a munkaruháját és kiballag a telepről. Nincs miért sietni, meg ebben a viharos szélben egyébként is képtelenség lenne, egy időmilliomos pedig sohasem rohan.
Felszáll az első buszra és irány az edzője, lesz ideje kivárni, míg hazaér. Bár nem valószínű, hogy ebben az időben elment otthonról.
Valóban otthon találja, még pizsamában és fürdőköpenyben grasszál, melegíti a reggeli teáját, mert pár perce kelt fel és a felesége elment a piacra. Megörül Lacinak, úgyis beszélni akart vele, csak eddig halogatta, mert nem tudta, hogyan kezdjen hozzá és mennyit mondjon el neki, abból, ami elmondható.
- Reggeliztél? Nem? Akkor tarts velem! Házi disznósajt, sült kolbász és hurka a választék. Teát is kapsz mellé.
Nem kérdezgeti az öreg, hagyja, hogy Laci maga mondja el, miért nincs a munkahelyén. Figyelmesen hallgatja, ám látszólag a reggelije elköltésére koncentrál. Amint elhallgat a fiatalember, az öreg leteszi az evőeszközt, iszik a teájából, a szalvétával megtörli a száját és Lacira emeli szúrós tekintetét.
- Lacikám, meséld el nekem még egyszer, hogyan is volt az riasztószerelés annál a műgyűjtőnél.
Meglepődik a fiú, mi köze ehhez az öregnek.
- Megbocsásson, de ez szakmai titok.
- Oké, fiam, az is, amit én akartam neked mondani.
Elpirul Laci, igazán semmi oka kételkedni az öregben, és egyébként is, nincs is abban az egész történetben semmi titok. Röviden elmeséli, amit fejbólintással nyugtáz az öreg.
- Akkor most figyelj, fiam!
Feláll, bemegy a szobába, előveszi a kulcsra zárt neobarokk vitrinből a versenyeken nyert kupái mögötti ezüstpántos fadobozt, amelyet aprócska ördöglakat zár. Kinyitja, kivesz belőle egy borítékot, abból néhány fényképet. Odaviszi a fiúhoz:
- Nézd meg, ismersz valakit közülük?
Középkorú asszonyok vásárolnak a piacon, köztük a kedves házvezetőnő, aki a szerelés során ebédidő tartására kérte őket.
- Úgy. Rendben van.
- És mit akart nekem elmondani?
- Utána néztem a rendszámnak. Nem jelentett veszélyt rátok nézve.
- Miért követtek bennünket?
- Nem személyes okokból, felejtsd el. Azt meséld el, milyen szponzori szerződés tervezetet kaptam az éjjel.
- Ez egy észak európai cég, új fagyálló vakolattal akar betörni a magyar piacra és a vállalkozó, aki a házam felújítását tervezte, azzal dolgozott. Mondhatni, az volt a próbamunkája.
- Úgy. Szóval innen az ismeretség. Aludjunk rá egyet. Vagy kettőt. Majd hívlak. Használd ki a szabadságot. Úgyis rendezkedned kell még a lakásban. Ó, ha valaki tudja, akkor én tudom, mennyi kacat kell egy új háztartásba. Egy hónapja ment férjhez az unokám. És mit gondolsz, kit rángatott, ha segítségre szorult? Engem. Tatikám, gyere el velem ide, most meg oda, jaj, amoda olcsóbb a szőnyeg, stb. a motorod meg elfér a sufniban. Ebben az időben úgysem használod.

- Azért hamarosan választ kell adnunk az ajánlatra.
- Adunk, ne félj, ha komoly az ajánlatuk, akkor megvárják.
Szokatlan, hogy az öreg nem csap le erre az igen kedvező anyagikat tartalmazó lehetőségre, amikor köztudott, hogy mindig szerette a pénzt. A fenébe is, abban igaza van, hogy semmit sem szabad elkapkodni.
- Állást is kell keresnem, mert valamiből meg kell élnem.
- Úgy van. Na, eredj a dolgodra, mindjárt hazaér az asszony a piacról és még itt tart nekem ebédre is.
Nyilvánvalóan dolga van az öregnek, nem azon az egy tál levesen múlik a dolog.
Szeszélyes széllé szelídült a vihar, bár ez semmit sem javított a főváros tömegközlekedésén. A BKK és köztisztasági cég felkészültek a télre, de úgy tűnik, hogy csak lélekben, mert nem győzik tisztítani a főútvonalakt, a lefagyott sínekkel is nehezen boldogulnak. Eddig ez nem zavarta Lacit, mert motorral járt, ezért kívül esett a komfortzónáján, de most, hogy busszal közlekedik, egyre idegesítőbbnek tartja a járatok késését, vagy kimaradását, pedig semmi dolga.
Semmi dolga? Biztosítást kellene kötni a házra. Jobb, ha hazamegy, és keres a neten egy biztosítót, meg körülnéz, mire lenne szüksége és azokat is mihamarabb beszerezhetné. Nem tudni, mennyi ideig nem lesz munkája, ezért óvatosan kell bánnia a pénzzel.
Zötyög a buszon, az ablak melletti ülésen ülve kibámul az ablakon. A járókelők nekifeszülnek a szélnek, fejüket kissé lehajtva, óvatosan tapossák a havat, mert hiába tisztítják le a járdát, ha a szél újra ráhordja a havat. Semmi késztest sem érez ahhoz, hogy a megújult házában lebzseljen. A számítógépe nem megy sehová, megvárja, míg hazaér. Mi lenne, ha elmenne meglátogatni Ágikát, a nagyapja húgát? Dzsekije belső zsebében ott lapul a címe, nosza rajta, vesz egy bonbont és beállít hozzá. Soha jobb időpont nem lesz a meglátogatásához, mintsem ez a viharos téli nap, amikor nagy valószínűséggel otthon találja, mert hová mehetne ebben a rossz időben.
Háromnegyed óra múlva leszáll a buszról, és innen az okos telefon szerint, még három sarkot gyalogol, egy lejtős mellékutcában, melyben a járda tisztántartása nem túl fontos az ott élők számára. Mesebeli düledező házikó Ágika háza, hullámzó, folton folt fakerítéssel, nem záródó postaládával, ami mellett megtalálja a csengő gombját. Bemehetne, mert nyitva a kapu, talán be sem lehet zárni, de nem illik. A harmadik csengetésre végre megjelenik egy középmagas, telt alakú, tréningruhás nőszemély, akinek feltűnően sápadt az arca és szája sarkában lóg a cigaretta.
- Nem veszek semmit! – közli és megáll a ház ajtaja előtt, egy lépéssel sem megy közelebb a kapuhoz.
- Kezit csókolom! Bartus Ágnest keresem!
- Én vagyok! Mit akar tőlem!
- A bátyja unokája vagyok!
- A Zolié? Akkor gyere be!
A szomszéd ház ablakában elhúzták a függönyt, hogy jobban láthassák, kivel tárgyal Ágika. Nem néz oda Laci, de érzi, hogy minden lépését árgus szemmel figyelik.
A két méter széles és négy méter hosszú előszoba, egyben betölti a konyha funkcióját is, erről tanúskodik a beépített konyhaszekrény, a gáztűzhely és a mosatlan edényekkel csurig tele mosogató. A szemetes körülveszi a szemét, mert annyira tele van, hogy nem fér bele több. Amint belép, mellbe vágja a meleg áporodott levegő, melyben keverednek a szellőztetés hiányából, a masszív cigarettacsikk bűzéből, a leégetett ételekből és a mosatlanokból áradó szagok. Felfordul Laci gyomra, megpróbál nem venni levegőt, ám az első szobába lépve, ugyanezt a szagot érzi, mert a helyiség ablaka, az előszobára nyílik. Hát persze, az előszoba volt valamikor a nyitott veranda, amit beépítettek. Bevezeti Ágika az utcai szobába, melynek levegőjéből csak a mosatlanok és a leégett ételek szaga hiányzik. Nem tudja azonnal leültetni, mert minden talpalatnyi helyet elfoglal az antik hálószoba garnitúra, a rézveretes tükrös komód, és a biedermeier ülőgarnitúra, s hogy ne zavarja össze az eddig látott összképet, vastagon áll rajtuk a por, pókhálók lógnak a mennyezetről, és szanaszét hevernek a szétdobált ruhaneműk.
- Ágika, meghívhatom ebédre? Biztosan van a közelben étterem.
- Meghívsz?
- Meghívom.
- Tegeződjünk. Te vagy Dórika kisfia?
- Igen, Zentai László vagyok.
- A nagyanyád meg Gémes Zsóka?
- Igen.
- Nem bánom.
Felveszi kopott dzsekijét az asszony, zsebre tesz fél pakli cigarettát, és indulhatnak. Laci mélyet szív a kinti fagyos levegőből, muszáj kitisztítani a tüdejét.
- Nem zárod be a kaput, Ágika?
- Minek. A két kocsi roncsot úgysem viszi el senki. A Zsiguli még az apádé volt.
Az asszony arca püffedt, mintha kalácstésztából lenne, és ahogyan lépkednek a főút felé, Laciba belehasít a gondolat, Ágika alkoholista. Nem téved, mert az elegáns, felkapott étterem előtt elsétál az asszony, mert egy sarokkal arrébb található az a vendéglátó ipari objektum, melynek közönsége közelebb áll hozzá. Szendvicset árulnak és olcsó italokat.
- Mit kérsz, Ágika?
- Fél körtét és sört.
- És mit ennél?
- Nem vagyok éhes.
Zentai Laci még nem tudja, hogy egy vérbeli alkoholista nem hal éhen, mert laktat a mindennapi alkohol adag, melytől az iszákosok élete függ. Farkas Tamás itta ekkora svunggal a pálinkát, mint Ágika. Magának narancslét kért, és készítik a két meleg szendvicset, hátha Ágika is megéhezik.
- Hogy van Stafli?
- Bocsánat, ki az?
- Jaj, hát Dórika! Így hívtam kiskorában, mert olyan kis görbe lábai voltak.
- Köszönöm, jól van. A nagyapámról szeretnék veled beszélni.
- Zoltikámról?
- Kérj nekem még egy felest.
Sehol egy légy szíves, csak egy szimpla utasítás. Nem tudja Laci, miért váltak el, de Ágika éppen annyira alkoholista, mint Tamás. Az asszony beleharap a szendvicsébe, hosszan fogatja szájában a falatot, kiköpni nem meri, lenyelnie meg erőfeszítésébe kerül, szóval, ez a nagyapja nővére, akinek a második feles csak egy korty.
- Mit akarsz hallani? Azt, hogy apánk forogna a sírjában, ha látna bennünket? Zoltika halála után egy hónappal megpofozott, mert meglátta rajtam, hogy egy felesnél jóval többet ittam. Tudod, hogy miért szégyelltem? Mert ott volt Kovács Juli is. Tudod, hogy jobban bízott benne az apám, mint bennem? És igaza volt. A perben is azt kellett volna tennem, amit ő javasolt.
- Min pereskedtetek Dórival?
- Hát, mi máson, mint a vagyonon.
Nagy kanyarokkal meséli Ágika a történetet, a mellékszálakról többet beszél, mint a lényegről, mentségére szolgáljon, hogy ezt nem tudatosan teszi. Kapaszkodnia kell Lacinak ahhoz, hogy kiszálazza a lényeget, és összeálljon a kép. A per tárgyát természetesen az képezte, hogy mi a nagyapja hagyatéka, a húga és a sógora nevén lévő öröklakás, amelyben életvitelszerűen lakott, vagy az a házas ingatlan, amely a földhivatali nyilvántartás szerint a tulajdonát képezte. Ráadásul időközben a két testvér megörökölte a nagybátyjuk kilencedik kerületi egyszobás öröklakását is, melynek még nem zárult le a hagyatéki eljárása. Ágika már egyedül élt, de papíron nem vált el Tamástól, aki ragaszkodott a családi ház megtartásához, és hosszú csatározás után megegyeztek. Most, negyedszázaddal később, Ágika belátja, hogy Kovács Juli tanácsát kellett volna megfogadnia, nevezetesen azt, hogy elfogadva Dóri ajánlatát, aki az apja után megörökölte volna a családi házat, és lemondva a nagybácsi öröklakásának feléről Ágika javára, és Farkas Tamással csak a nevükön lévő közös öröklakáson osztozkodhattak volna.
- Papa azt mondta, nem szól bele, azt teszek, amit akarok. Végül az öröklakás lett Dórié, miénk maradt a családi ház, amit válás után eladtunk, és a fele árából csak erre a kulipintyóra telt. A nagybátyánk egyszobás öröklakását fillérekért eladtuk, és már nincs belőle semmi, pedig ha Julira hallgattam volna, most abban lakhatnék, és lenne tízmillió forintom.
A harmadik feles felélénkítette Ágikát, s Laci úgy dönt, hogy ideje fizetni és megválni egymástól.
A szél ereje nem gyengült, s neki még kell egy óra, mire hazabumlizik.
folyt.köv.