A szirt

Látogatók száma: 59

Azt mondják, Szent Iván éjszakáján látni lehet Őt. Mindig ugyanott üldögél, a szirt szélén, a világítótornyot bámulva.

Sokan úgy vélik, a Férfit várja, aki tengerbe veszett, mások azt gondolják, ő vetette magát a habzó mélységbe, reménytelen szerelem, vagy nemkívánatos terhesség miatt. Többféle történet született már, senki nem tudja pontosan miért is ül ott, de többen is látni vélték már, rendszerint könnyű fehér hálóingben, mely sejteti kecses alakját, szélfútta hosszú hajjal, némelyek elmesélés szerint szőke hajjal, mások szerint ébenfeketével, és mindig Szent Iván éjjelén.
A helyi kocsmában, egy korsó sör társaságában, még mindig beszélik az emberek. Szent Iván estéjén összegyűlnek, mint egy faluünnepen, és miközben éhségüket és szomjukat oltják, felidézik a Róla szóló történeteket.

Bár javában leszállt az éj, csodálatos látvány tárult elém. A hold fényesen világított, mint egy lámpás, a tenger megsokszorozta fényét, és lehetséges, hogy a torony, körbeforgó reflektorra is rásegített. Leültem a szirt szélére. Nem is volt annyira félelmetes, mint gondoltam, a tériszonyom sem jelentkezett. Ránéztem a mobilomra. Már csak pár perc, és éjfél, Ő meg sehol. A szívem zakatolt, mintha vizsga előtt állnék. Ezt nevetségesnek tartottam, hiszen az egész csak legenda, ugyan mennyi esély van rá, hogy megjelenik. Csend volt. Sehol egy hangoskodó sirály, csak a tenger moraja, a sziklákhoz csapódó hullámok és a szél búgása volt velem. Csodálkoztam is, meg nem is, nyilván a helyiek jól tudják mese az egész, csak én, a kíváncsi Utazó, voltam annyira naiv, hogy kisétáltam ide éjnek éjjelén. De végül is, nem bánom. Jó itt, kellenek az ilyen pillanatok az életben. Valaki skótdudázott a távolban. A szél elcsent pár ritmust, de így is felismerhető volt a dallam.

Ekkor láttam meg Őt. Mellettem ült. Fehér hálóingben, csapzott szőke hajjal, amibe belekapaszkodott a szél. Nem akartam hinni a szememnek! Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, vagy talán valaki át akar verni. Látva a meglepetést az arcomon, felkacagott, aztán tovább nézte a tengert, csillogó kék szemeivel, vékony mosollyal az ajkán. Mezítláb volt, és felváltva lógatta a lábait, mint egy gyerek. Fiatalabb volt nálam, de már nem kislány. Hirtelen úgy éreztem, minden a helyén van. Nyugalom árasztott el és olyan önfeledtség, mint kiskoromban. Elmosolyodtam, majd csatlakoztam hozzá. Most már ketten ültünk a szirten, lábunkat lógatva a mélybe. Összenéztünk, és egymásra mosolyogtunk. Mint két régi barát, nagy titkok tudói.

És akkor, tudtam. Nem igazak a legendák, a tragédiák. Nem kísérteni jár ide vagy gyászolni, és nem is a szerelmét várja. Egyszerűen csak jó itt. A szirten.

A cikket írta: MyLife79

következő cikk

4 szavazat