A Tóth Józsi esete

Látogatók száma: 61

A probléma mindig sokkal mélyebben gyökeredzik, mint azt a nyájas olvasó elsőre hinné, vagy fel tudná mérni.

Vegyük csak (tisztán a példa kedvéért) a Tóth Józsi esetét.
Tóth Józsi békésen üldögélt otthonában a számítógép előtt (május 31-én reggel 8 óra tájékán), kényelmesnek nem mondható székében, és a Haszontalan időtöltések nevű honlapon fórumozgatott.
Értelme nem sok volt, tudta ezt Tóth Józsi is, mégis ott tipródott a monitor előtt nap mint nap.

Felesége, Guba Piroska nagydarab, mosolygós asszony volt, élete virágában. Vagy már inkább elmúlóban, de még számos csodát rejthetett előtte az élet. (Vagy nem.) Ám Piroska ezzel nem ért rá foglalkozni, hiszen minden idejét lekötötte az, hogy a férjének megfelelően kalóriadús ebédet rittyentsen délre, és etesse a disznókat. Az óvodából hazahozott koszttal, azzal, amit nem ettek meg azok a fránya kákabélű kölkök. Bezzeg a disznók, azok ész nélkül vetették magukat a finom moslékra. Disznókat nevelni jó – gondolta Piroska. Sokkal több értelme van, mint a gyerekek mellett bazsalyogni egész nap. Úgyis elfelejtenek mindent, amit mondok nekik, akkor meg mi értelme van az egésznek?
Bezzeg a disznó szépen hízik, nől, aztán le lehet vágni.
Az élet ilyen tekintetben (no nem a disznók szemszögéből nézve) egész szép.
Mosolyogtató. Az ember lánya már látja előre a sok felfüstölt csülköt a kamra gerendáján lógva.
Bizony, disznót nevelni van értelme.

No, de térjünk vissza Piroska férjére, hiszen róla kezdtünk el anekdotázgatni.
Bal keze ügyében ott állt a hamutartó (a felesége gyűlölte, hogy a szobában dohányzott), jobb keze ügyébe épp bekészítette a sört, mikor csengettek.
Biztosan a segélyt hozzák, gondolta Józsi, aki feleségétől eltérően nem volt értelmiségi. Bár a felesége sem volt az, de a papír, az papír.
Az ajtó előtt magas zöld ruhás alak állt, kezében nagy bőrtáskával.
- Hol írjam alá? – buzgólkodott Józsi készségesen. A segély igazán nem volt valami nagy összeg, de jól jött. Fedezte a cigit és a sört, így legalább be tudta fogni az asszony száját, ha az rákezdett a szokásos rinyálására, hogy csak ő dolgozik ebben a családban.
- Itt – mutatott a szaggatott vonalra a férfi.
Józsi széles mozdulatokkal kanyarította oda a szignóját, és már tartotta is nagy, lapos tenyerét a postás felé.
- Egy pillanat türelmét kérem, uram – habozott a férfi, majd bizalmasan Józsi felé hajolt. – Vagy itt intézzük el?
- Persze, mért ne? Hol máshol? – nézett rá értetlenül Józsi.
- Gondoltam bemehetnénk, ott mégiscsak meghittebb – mutatott a férfi a nappali felé.
- Ne hülyéskedjen már velem – toporgott mérgesen Józsi. – Látom, maga új – nézett a férfi arcába. – A lakcímkártya stimmel, itt lakom, aláírtam, nyugodtan számolja itt ki a zsozsót, utána … (húzzon el a vérbe – gondolta cseppet sem költőien, és képzeletben már újra kedvenc honlapján, a Haszontalan időtöltések-en járt.)
- Először is – mondta csöppnyi ingerültséggel a postás. – Téved, kedves uram – mondta a „kedves” és „uram” szavakat erősen hangsúlyozva. – Nem vagyok új, elég régóta benne vagyok a szakmában. Másodszor, az Ön érdekében kérdeztem, hogy hol lenne a dolog lebonyolításához a legmegfelelőbb hely, hiszen itt akár gyerekek is járhatnak, és nem szeretnék idő előtti traumát okozni nekik. Éri még őket később is elég trauma az életben – tette hozzá előzékenyen, mint egy jól nevelt pszichológus, aki képes bármilyen marhaságot órákon keresztül hallgatni, ha az ügyfél kellőképp megfizeti.
- Most már elég! – mondta Józsi csöppnyi ingerültséggel a hangjában. – Adja azt a pénzt vagy nem? – kérdezte kezét még mindig a férfi felé tartva. – Ne játsszunk egymással, uram! – tért át ő is a hivatalos megszólításra. – Rengeteg dolgom van még, nem érek rá egész nap itt ácsorogni.
- Persze, persze értem én – szabadkozott a férfi. – Akkor térjünk a lényegre, ugyebár?
- Térjünk – hagyta rá Józsi. A keze már egészen elzsibbadt.
- Talán bemehetnénk – kezdte újra a férfi.
- Nem – mondta erőszakosan Józsi.
- Mégis, hogy csináljuk? Balesetnek tűnjön, vagy legyen olyan természetes jellegű?
- Mégis, mi az istenről beszél? – akadt ki most már Józsi. – Rendezzük már le végre, és … (húzzon a halálba – gondolta.)
- Áh, látom kezdi kapiskálni a dolgot… - mosolygott a postás.
- Én kapiskálom már elég régóta. Maga az, aki nem kapiskálja.
- Félreértjük egymást. Kérem, engedjen be!
- Nem.
- Akkor kénytelen leszek itt elintézni.
- Ám legyen. Adja már!
- Nem akar előbb elbúcsúzni a szeretteitől?
- Miről beszél? Miért búcsúznék el bárkitől is?
- Mert ez az utolsó lehetősége.
- Mégis mire?
- Hogy beszéljen velük.
- Nem értem.
- Azt látom. Az imént írta alá – nyomta Józsi orra alá az iratot, - hogy 2011. május 31-i hatállyal eltávozik az élők sorából. Gondoltam, előbb elbúcsúzik a családtagjaitól.
- Hogy én…? Eltávozom? Maga megőrült!
(A sör már biztos meglangyosodott a monitor mellett - gondolta.)
- Akárcsak az élete, ugye? – kérdi a férfi mosolyogva. - Látom, nem akarja érteni. Nos, most már mindegy.

S mivel a Tóth József (szül.: 1967. 04. 01. an: Kerekes Irén) hajthatatlan maradt a helyszínt illetőn, az ajtóba kapaszkodva halt meg május 31-én, reggel 8 óra 30 perckor.