A vég kezdete (5.)
Látogatók száma: 79
A gyógyszeres dobozért nyúltam, és pontosan ötven tablettát vettem be. Valeriánát, Sumetrolimot – ami csak jött. Pontosan ötven korty bort ittam hozzá... Levelet írtam, és eltettem az íróasztalom fiókjába.
Elég volt a megcsalásokból, a veszekedésből, a viharos békülésekből is... Akartam, hogy vége legyen, vége a szerelemnek, a vágynak, a rabságnak, a félelemnek. Mindennek! Ha szeretne, nem járna ki-be az életembe, nem törte volna el az orrom. Már ne is jöjjön vissza attól a nőtől! - gondoltam, és ittam még egy kis bort. - Tudom, megint keres majd, ha azt is megunta, de már nem leszek itt! Egye meg a fene ezt az elátkozott szerelmet! Szédültem. - Vége lesz. Nem soká túl leszek mindenen. Csak kóvályogtam a lakásban, és hánytam.
Anyám mentőt hívott, és faggattak, mit vettem be. A kórházban egy székbe kötöztek a fürdőszobában, kipöckölték a számat, és lenyomtak egy gumicsövet a torkomon. Mindent értettem, felfogtam, éreztem, csak tenni nem tudtam semmit. Literszám öntötték belém a folyadékot, én pedig fuldokolva adtam vissza az egészet.
Aludtam egy hétig, de még akkor is üveges tekintettel meredtem a világra, amikor haza mehettem. Csöngettek, és Lali állt az ajtóban. Két hét telt el nélküle.
- Figyelj! Le kéne gépelned a tételeimet a hivatásos jogsihoz, megígérted!
- Nem is tudom... Még nem látok jól.
(Kép: internet)
- Nem baj, tudom, hogy írsz vakon. Majd diktálom.
Különösebben nem forszírozta, mi bajom van, hetekkel később mondtam el neki egyszer, írás és szeretkezés után.
Végre terhes lettem, ahogy terveztük.
- Most nem jókor! - mondta Lali, mikor megtudta. - Nincs munkám, és ez a suli nagyon fontos nekem.
- Akkor takarodsz a háztól! - mondta anyám. - Ide nem hozol gyereket!
Ismét kórház, csak most művi abortusz. Éreztem, hogy rossz irányba haladnak a dolgaim, de semmi elképzelésem nem volt, hogyan fogom leélni a maradék 60-70 évet.. Még mindig csak 16. voltam...
A vasútállomáson megláttam egy hatalmas plakátot. „Fiatalok! Hív a vasút, vár a MÁV!” Nos, én elég fiatal voltam. A munkaügyis nem is akart felvenni, de ragaszkodtam az elképzelésemhez. Az állomásfőnököt kerestem. Vasutas lettem! Hosszú hónapok óta először éreztem úgy, hogy szükség van rám! Lesz szakmám, munkám, fizetésem! Jó fizetésem – ha nagykorú leszek. Kaptam ingyenes arcképes igazolványt. Délben lementünk ebédelni az étkezdébe. A tanulószobában jó volt a társaság. Tibi bácsi olyan élvezettel oktatta a személydíjszabást és a vasútföldrajzot, hogy nem lehetett nem figyelni rá. Egyetlen napot sem hagytam volna ki. A csöves haverok furcsán néztek, hogy kalauznak készülök. Nem érdekelt. Tanultam. Már nem akartam csavarogni, mert reggel mennem kellett időben az állomásra.
Lalit besorozták, Paksra vitték erőművet építeni. Minden hétvégén vonatoztam hozzá látogatóba. Imádtam utazni. Figyeltem az utasokat, néztem a jelzőket, beszélgettem a jegyvizsgálókkal. Vontatottan folyt a társalgás, amikor találkoztunk. Engem nem érdekelt a katonaság, őt meg a vasút. A szex, az hiányzott. Egyszer beszöktem hozzá, az ágyába.
A laktanyát a későbbi munkásoknak épített lakótelepből alakították ki, szögesdróttal kerítették körbe. A fiúk összkomfortos lakásokban voltak elszállásolva, csak nem voltak bejárati ajtók, meg őrök járkáltak. Sötétedés után Lali sapkát és zubbonyt hozott nekem, és felhajtotta a kerítést, ott, ahol ők kijártak italért a városba.
Kettesben töltöttük az éjszakát egy kis szobában, de nem volt valami viharos szeretkezés az eltelt hetek ellenére. Talán izgultunk, vagy zavart, hogy a másik szobában többen vannak.
Már világosodott, amikor kiosontam. - Nem vagyok normális – gondoltam. - Egy ilyen éjszakáért ennyit kockáztatni.... Nagy baj lehet még ebből! - és igyekeztem minél hamarabb kijutni az állomásra. Csak akkor nyugodtam meg, amikor elindultunk Pest felé.
A következő szombaton örömhírrel fogadott Lali a kerítésnél, ahol titokban találkoztunk.
- Együtt tölthetjük az egész délutánt a városban! – újságolta – Kaptam kimenőt!
Egy koszos, büdös, hangos kocsmában töltöttük az időt, mert odakint szakadt az eső.
- Ne menj még! - kérte, amikor indultam volna az utolsó vonathoz fél nyolc körül.
- Akkor mit csinálok itt a holnapi látogatásig? - kérdeztem. - Tudod, hogy csak Dunaújvárosban tudtam szállást foglalni.
- Majd segítek stoppolni.
Egy darabig álldogált velem az út mellett, de nem állt meg senki. Ott hagyott, mert időre vissza kellett érnie a laktanyába.
- Jobb is lesz így. Csinos vagy, egyedül hamarabb felszednek!
Igaza lett. Négy fiú ült a kocsiban, amikor a túloldalon megállt a szemből érkező autó.
- Köszi, rendesek vagytok, de én nem arra megyek! - intettem a másik irány felé.
- Gyere csak, mi is arra tartunk, csak visszafordultunk tankolni. - és betuszkoltak a hátsó ülésre, középre.
Rossz érzés kerített hatalmába, amikor elhaladtunk egy benzinkút mellett megállás nélkül. Aztán láttam a laktanyát, ahová Lali már biztosan beérkezett. Kifelé haladtunk a városból, egy döcögős földúton; talán komló ültetvény lehetett mellettünk, mert magasan fel volt futtatva. Féltem.
Befordultunk egy tanya udvarára.
- Amíg a haverom tele tölti a tankot, menjünk be a házba, mondta az egyik srác, és kizárta a külső, nagy faajtót, majd az üveges belsőt is.
Egy nagy lakókonyhába léptünk.
- Ebben a házban rég nem lakik nő – állapítottam meg egyetlen pillantással. - Sehol egy kép, sehol egy színes pohár, sehol egy terítő, sehol egy virág...
Az ajtóval szemben nagy családi asztal, mögötte sváb pad, másra nem emlékszem. Egyikük az ajtó mellett álló üres székre mutatott.
- Pakolj le, és vetkőzz! Ne csak a dzsekit!
Aztán belöktek az egyik szobába. Nem sok bútor volt ott sem, talán egy kétajtós szekrény, meg két támlás ágy egymás mellé tolva. Az ágyon hanyatt fekve, karját tarkója alá támasztva feküdt a társaság leghelyesebb tagja. Az izmait tekintve vagy sportoló volt, vagy segédmunkás. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, még tetszett is volna. Próbáltam lebeszélni magamról, de elég hajthatatlannak tűnt.
- Meg van a havim... - Böktem ki végül sírva.
- Akkor anyám, így jártál. - közölte, miután kikövetelte a bizonyítékot. Lehúzta a sliccét, és a hajamnál fogva ölébe rántotta a fejem. - Egy rossz mozdulat, és kibeleznek a barátaim!
Amikor végeztünk, felhúzta a cipzárat farmerjén, és visszatette tarkója alá mindkét kezét.
Na, húzz át a másik szobába!- szólt rám. Én pedig mentem szó nélkül, mert ott már várt rám a rövid hajú, dagadt. Pofáján néhány pattanás dudorodott, és szinte szétfolyt az ágyon. Engem várt.
A harmadik egy alacsony, vékony pasas volt. Már undort se éreztem...
A negyediket nem figyeltem meg, ő az udvaron volt. Amikor kiléptem a házból, első dolgom volt a kocsi rendszámtáblájára nézni, de az le volt gondosan kötözve egy fehér rongydarabbal.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a tanyán, de most először villant fel egy kis remény, hogy túlélhetem ezt az éjszakát...
Visszaültettek a kocsiba. Egy erdőn haladtunk keresztül, és még mindig nem voltam benne biztos, nem ásnak-e el mégis. Sokáig mentünk, és nem ismertem fel semmit a korábban látott helyekből. Végül kilöktek egy út mentén, hogy stoppoljak az állomásra, mert elég messze van, nekik már nem volt kedvük addig vinni.
Leszaladtam az út melletti árokba, féltem, hogy így tesznek el láb alól. Elütnek, mintha véletlen baleset lett volna, és ott hagynak vérbe fagyva. Úgy rohantam, mintha tudtam volna, hová..
Amikor elhalkult az autó zaja, visszamerészkedtem az útra. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Valahol a távolban láttam Paks pislogó fényeit, és elindultam felé.
Megállt mellettem egy kocsi.
- Segíthetek, kislány? - nézett ki egy mosolygós ötvenes ürge az ablakán. - Elég gyűröttnek látszol. Hogy kerülsz ide?
- Megerőszakoltak – nyögtem ki, hogy ne kelljen nevén neveznem egészen pontosan a dolgokat.
- Gyere, már nincs semmi baj! - és kinyitotta az ajtót. - Majd én elviszlek az állomásra.
Nehezemre esett beszélgetni. Összekucorodva bámultam a sötétben magam elé. Az utcákon nem jártak emberek, nem láttam egyetlen ismerős épületet sem. Aztán megint szántó, legelő...- Hé, a paksi állomásig akartam menni!- Nem esett útba. Magammal viszlek Szekszárdra, ott van motelszobám. Kipihenheted magad. - Nem akarok pihenni sehol, főleg nem magával! Azonnal álljon meg!- Szó se lehet róla, bajod eshet itt az út mentén, éjszaka! Nézd, azok már a város fényei! Sokatmondó mosolyától kirázott a hideg, és elszántan rángatni kezdtem a kormányt. Hangos fékcsikorgással megállt, és kilökött a kocsiból. Közben valamit kiabált, de nem értettem. - Úr Isten - gondoltam - ezt nem hiszem el... Hogyan jutottam idáig? - és zsebkendővel törölgettem vérző kezem. - Ha elmondom az anyámnak, rám fog haragudni mindezért! Igaza lenne, de nem tudhatja meg! Soha többé nem akarok így járni! Soha többé nem stoppolok! Még csak jól sem éreztem magam Lalival. És tízkor vár a látogatáson. Oda kell mennem! - és elgyalogoltam a szekszárdi autóbusz pályaudvarig.
Lali kedves mosolya lehervadt az arcáról, amikor meglátott. - Hogy nézel ki? Hogy van képed így idejönni? Mit szólnak az ismerőseim? - záporoztak a kérdések felém - és én elmeséltem. - Na persze, én meg higgyem el, mi? Jót buliztál valahol az éjjel, én meg sajnáljalak, mi? - és felpofozott az udvaron, a kijárat felé haladva.
A cikket írta: Ködmadár
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves! Még élsz? Ebbe a szörnyűségbe bele lehet, bele kell halni.
Csodálom, tisztelem erődet, kitartásodat.
Nagyon szereti Isten azt, akit ilyen megpróbáltatásnak teszi ki.
Szép, tartalmas, szerelemmel telített élet következik ezután? Boldogabb folytatást várok. üdv! Dedith
Aki nem boldog, az nem boztos, hogy boldogtalan. :)
Csodálom, tisztelem erődet, kitartásodat.
Nagyon szereti Isten azt, akit ilyen megpróbáltatásnak teszi ki.
Szép, tartalmas, szerelemmel telített élet következik ezután? Boldogabb folytatást várok. üdv! Dedith
Csodálom, tisztelem erődet, kitartásodat.
Nagyon szereti Isten azt, akit ilyen megpróbáltatásnak teszi ki.
Szép, tartalmas, szerelemmel telített élet következik ezután? Boldogabb folytatást várok. üdv! Dedith
No majd meglátom, ha felteszed a következő részt....
Pussz, Éva