A visztulafa

Látogatók száma: 45

A tiroli Weiherburg parkjában időtlen idők óta áll egy visztulafa. Hogy az milyen? Nem is tudom. Néha szürke, máskor zöld, néha hullámzik, máskor elsárgulnak a levelei. Lengyelül Wisla, németül Weichsel, és csak az ördög tudja, miért neveztük el Visztulának. Egyáltalán, mi az a tu? Hogy kerül a tu egy folyó vagy egy fa közepébe? Mert nem kétséges, hogy különleges fáról van szó, amelyen időnként meggy terem. Nem vadmeggy, vagy kopasz cseresznye, hanem valóságos folyó, egykor hallal, ma minden egyébbel teli.

Elég bonyolult ez, de utána lehet nézni a szótárban, ott áll fehéren-feketén: Weichselbaum = visztulafa. És hogy mi az a sok kis piros, ami előmosolyog a levelei közül? Mi lenne más, mint csupa kicsi visztula.

Matz Höfer, egy különösen pimasz tízéves gyerek, nem sokat gondolkodott a visztulafa rejtelmein. Ami azt illeti, egyáltalán nem ment neki a gondolkodás. Amikor annyi dolga van egy gyereknek, így tízévesen. Minden fáról vagy bokorról le kell törni egy ágat, azzal hadonászni, amíg a felnőttek feje nem lesz egészen vörös. Szétrúgni a hangyabolyt, és legalább azokat eltaposni, akik tojásokat cipelnek. Köveket dobálni a vasúti hídról az elrobogó vonatokra. Telefirkálni a házak oldalát és a kerítéseket: Hűje aki olvasa! Stefl és Lisl szerelmesek! Bizonyos, tiltott szavakról nem is beszélve. Harci feladat még az is, hogy egész nap ordítozunk, ha kell, ha nem. Beülünk a homokozóba, persze csakis akkor, ha elég vizes. A kisebb gyerekeket elkergetjük a hinta közeléből, és felrángatjuk a lányok szoknyáját. Nincs itt semmi látnivaló, de ilyenkor a nagyobb fiúk hangosan röhögnek. Aztán, ha már elég éhesek és mocskosak vagyunk, össze lehet sarazni az egész lakást, azon koszos kézzel kiszedni a leveses fazékból egy nagy cupákot, felborítani a féltve őrzött jukka pálmát, belerúgni a macskába, megmagyarázni a szolgálatunkra kirendelt ostoba nőszemélynek, hogy igenis, magától tört be az ablak. Nehéz ügy ez, tízévesnek lenni, és gyér vigasztalás, hogy később se lesz jobb.

Matzot nem érdekelte, hogy meggyfa vagy visztulafa, a gyümölcs, akarom mondani, a folyó azért van, hogy leszedjük, megegyük, kitömjük vele a zsebünket. Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy a Weiherburg és a parkja véletlenül sem a Höfer család tulajdona.

A gyerek gondosan körülnézett, és amikor megállapította, hogy tiszta a levegő, felmászott az alacsony kőfalra. Innen már csak egy nyújtózkodás az alsó faág, és a nadrág is alig szakadt el; az ostoba nőszemély majd megvarrja, hiszen úgysincs más dolga. Nagyszerű szórakozás lesz, megkopasztani egy visztulafát. És ebben a pillanatban –

A kastély felőli úton megjelent egy nagy feketeség. Lassan, de biztosan közeledett; egyre nagyobb, és egyre feketébb lett, és még ha a földön járt volna, mint más rendes, fekete emberek. Ez azonban jó fél méterrel lebegett a föld fölött, és úgy lépkedett a nagy semmiben. Bal-jobb, bal-jobb, hangtalanul és könyörtelenül, mint a végzet.

Már most, Matzot a fizika (sem) érdekelte, egyáltalán semmi azon felül, amit meg lehet enni, vagy össze lehet törni, de annyit még ő is tudott, hogy a levegőben járni veszélyes és szigorúam tilos. Azonkívül bevillant az is, hogy élt valaha ebben a kastélyban egy kancellista, aki nem igazán akart elmenni a túlvilágra. Meghalt persze, mert ezt az apró balesetet nem lehet kikerülni, de miért hagyta volna el a Weiherburgot, ha nem muszáj? Itt maradt, és sokszor lehetett látni a könyvtárszobában, amint írt, írt, és szenvedélyesen írt. Rejtély, hogy mit, mert csak üres papirost találtak utána. A kancellista mindig nagy, fekete lebernyeget viselt, amibe háromszor is belefért volna, és az ellenségei se foghatták rá, hogy barátságos lenne a képe.

Jaj, mondta önkénytelenül Matz, és már ugrott is le a kőfalról. Ne lássak több visztulafát az életemben! Nyaka közé kapta a lábát, és futott, ahogy csak bírt, hogy a légjáró kancellista ne érje utol.

Höfer asszony felháborodott, amikor megtudta a tényálladékot, és mindenütt föltette a szónoki kérdést:

Meddig tűrjük még, hogy a pokolbéliek elkergessék a gyerMekeinket a saját meggyfájuk közeléből?

A cikket írta: Müszélia

támogatóink