Árny az éjszakában

Látogatók száma: 50

A viskók lakói aludtak, vagy álomtalanul forgolódtak vackaikon, csak a gyér fényű ablak mögött rótta a köröket egy fiatal nő.

Alkonyodott, a nap már a sötét felhők mögé bújt, melyek árnyékából a hold sem mert kikukucskálni. Az egyetlen utcai lámpa gyér fénye alig enyhített a sötétségen. A házak baljós árnyakként álltak az út két oldalán, ám a sötétség sem tudta elrejteni málló vakolatú falaikat. Ezen a késői órán csak egyetlen ablakból szűrődött ki a sápadt villanyfény, a széltől hajladozó faágak mögött olyan volt mint egy vergődő szentjánosbogár.

A viskók lakói aludtak, vagy álomtalanul forgolódtak vackaikon, csak a gyér fényű ablak mögött rótta a köröket egy fiatal nő. Néha megállt, előre görnyedt, mintha rejteni akarná domborodó hasát. Ilyenkor felnyüszített, egy rongyot szorított a szájához a sikolyok tompítására. Már órák óta vajúdott. Más már a kórház felé tartana, de ő ahogy kilenc hónapig rejtette állapotát, most sem akart segítséget maga mellé. A csupasz padlóra terített törölközőre feküd, amikor már érezte nem tart már sokáig. Ahogy a lába közé nyúlt, érezte a gyerek fejét. Még két nyomás, és kint is van. Csak egy percig feküdt megkönnyebbülve, aztán elvágta a köldökzsinórt, törölközőbe csomagolta a picit, azt sem nézte fiú-e, vagy lány. Csak pár percig hallotta a baba sírását, ami olyan volt, mint egy kölyök macska nyávogása.

Talán el is aludt, mielőtt rendbe szedte magát, ivott egy pohár vizet, sétált a szobában.

Cigarettára gyújtott, sokáig bent tartotta a füstöt, majd hangosan kifújta a plafon felé. Most kezdődik a neheze, de eldöntötte, véghez is viszi.

Két hónapja lakott a viskóban, hangosan szentségelt, hogy ezért a putriért mennyi pénzt elkérnek. De nem volt választása, valahol meg kellett húznia magát.

Tíz évesen került intézetbe az alkoholista szülőktől. Neki sosem volt olyan szerencséje, hogy nevelőszülők vegyék magukhoz. Egyik intézményből dobták a másikba, mint egy felesleges kacatot. Tizennyolc éves volt amikor kapott egy kis pénz, segítettek albérletet, munkát találni. Szinte semmit nem tudott a kinti életről, azok a lányok aki rendszeresen megszöktek, nem éppen a való életről meséltek. Nem tudta, hogyan kell beosztani a pénzét, nem tudta, miként keressen másik munkát, amikor a fodrászüzlet bezárt ahol dolgozott. Amikor Gábor megjelent olyan volt neki mint a mentőöv, csakhogy a férfinek más szándékai voltak vele. Odaköltözött hozzá, kényeztette, elhalmozta ajándékokkal, ő pedig csodálta, imádta a férfit. Azon a napon a férfi szépen felöltöztette, csinos frizurát csinált neki. Egy sötét utcában tette ki, ahol másik három lány is állt. Egyikük olyan részeg volt, alig állt a lábán. A magas, szőke lány odajött, végigmérte tetőtől talpig, közben unottan rágózott.

Ő imádta Gábort, az életét is oda adta volna érte, de azt, hogy a testét árulja, azt még érte sem teszi meg. Ám óvatosságból készségesnek mutatkozott.

Alighogy Gábor elment, megállt mellettük egy autó. A szőke odavezette, tárgyalt is helyette. Ő meg, ahogy meglátta a férfi kéjsóvárgástól eltorzult arcát, hányingert érzett. Hirtelen kirántotta karját a szőke kezéből és futni kezdett. Nem tudta hová, csak el innen. Az egyik cipőjének sarka kitört, lerúgta a másikat is, és futott.

Sokáig bolyongott a városban, aztán úgy döntött hazamegy. Gábor biztosan csak próbára akarta tenni.

A férfi vörös arccal fogadta. Alighogy belépett a lakásba, kegyetlenül arcon vágta. Záporoztak az ütések, próbálta védeni magát, kevés sikerrel. A szája felrepedt, érezte a vére sós ízét. Eszméletvesztésbe menekült a fájdalom elől. Napokig tartott a terror, a férfi közben többször is megerőszakolta, neki meg már nem volt ereje védekezni.

Úgy gondolta, ebből a helyzetből csak egy kiút van, ha leveti magát az ablakból, mert Gábor nem engedte ki a lakásból sem. Félig ki is mászott az ablakon, de megrémítette a négy emelet magassága. Szerencséjére valaki meglátta és segítséget hívott.

Nem akart kórházba menni annak ellenére sem, hogy sejtette, egy-két bordája eltört, minden mozdulat kegyetlen fájdalommal járt. Némi ruhaneműt vett magához, meg azt a kevés pénzt amit akkor rejtett el, amikor a férfi még bőkezű volt.

Mivel nem akart emberek közé menni, bevette magát a Duna parton az erdőbe. Talált egy elhagyatott vadászházat. Látszott a házon, hogy évek óta nem járt már ott senki. Éhes volt, de nem törődött vele, kicsit leporolta a viseltes ágyat, alig tette le a fejét, mély, álomtalan álomba zuhant.

Később, talált az egyik poros polcon két babkonzervet, azt ette meg, azután felfedező útra indult a búvóhelye körül. Alig fél óra gyaloglás után eljutott egy faluba, azon töprengett, bemenjen-e. Korgó gyomra döntött helyette.

Magán érezte az emberek kutató tekintetét, próbált lehajtott fejjel járni, hogy a haja mögé rejthesse a zúzódásait. A bolt is olyan kicsi volt mint a falu, ha egy ember bement, kettőnek ki kellett jönnie. Szerencsére most üres volt az üzlet. Kenyeret vett, májkrémet, egy üveg lekvárt, két doboz cigarettát. Ez kitart pár napig, gondolta.

Esténként kiült a kis ház elé, azon mélázott, el tudná-e képzelni az életét ilyen helyen.

Három hetet töltött ott, a bordái sem fájtak már, az arcán elhalványultak a kék foltok. Nem tudta hova, merre induljon. Vissza nem mehet, Gábor biztosan megtalálná. Úgy döntött, szépen besétál a vasútállomásra, felszáll egy vonatra, és ahol annak a végállomása lesz, ott fog új életet kezdeni.

A testére nem figyelt, örült, hogy nincsenek fájdalmai. A reggeli rosszulléteket betudta az átélt traumának.

Csak pár napot kellett a szabad ég alatt töltenie, mert máris rámosolygott a szerencse. Sikerült olcsó lakást találnia, pár nap múlva munkát kapott, egy összeszerelő üzemben. Akár boldog is lehetett volna.

Ám, csakhamar rájött, mi okozza a bajokat. Először kétségbeesett, most mi lesz. Aztán eldöntötte, mit fog tenni. Soha nem volt nádszál, és ez most jól is jött. Mindig kényelmes, bő ruhákban járt, ez sem okozott feltűnést. A munkatársakkal nem barátkozott, jobban érezte magát egyedül. A hatodik hónapban már érezte, nehezen bír állni, akkor döntött úgy, hogy felmond a munkahelyén, a lakást is elhagyta, helyette kiköltözött a városszélén levő kis viskóba. Itt senki nem kérdezte, honnan jött, mit keres itt. Ritkán mozdult ki, a boltba hajnalba járt, amikor még a többség aludt.

A körmére égett csikket a hamuzóként használt üvegbe dobta, az ajtó fölé akasztott homályos üvegű óra fél hármat mutatott. Az ágyra tett törölköző batyu mozgolódni kezdett, macskanyávogást hallatott. Odadőlt mellé, felhúzta a blúzát, a kicsi mohón cuppant rá a duzzadt bimbóra.

Nem!, mondta magában, ennek semmi értelme. Elővette az utazótáskát, beletette az összecsomagolt törölközőt amin szült, mellé meg a becsomagolt gyereket. Halkan nyitotta az ajtót, mintha attól félne, valaki meghallja. Gyors léptekkel indult el, a sötétben alig tudta kivenni az utat. Máskor oly hangos kutyák is hallgattak. Elhagyta a málló vakolatú omladozó házakat, átvágott egy kihalt téren, gondozott parkba ért, elment egészen a szélén álló padokig. Letette a táskát, melléült amíg telefonált.

Távolról sziréna hangja szólt. Vetett még egy pillantást a táskára, és a már kiszemelt bokor mögé hasalt…

A fák lombjai között, mint számtalan vénasszony panasza zúgott a szél. Mentőautó állt meg az úton, egy testes férfi és egy lány szállt ki belőle. Látszott, tanácstalanok, majd a férfi a táskára mutatott. – Van itt valaki? Hahó! – kiáltott a mentős lány, a ruháján bántóan fénylett a fényvisszaverő csík. Zseblámpát gyújtott, körbepásztázta a teret, kissé eltávolodott a padtól. A zseblámpa fénye a bokor mélyére vágott. Egy hosszú percig farkasszemet nézett a két lány. Az egyik szemében rémület, a másikéban szánalom.

A zseblámpa kialudt.

Nincs itt senki! – mondta a mentős lány. Visszafelé tartott a társához…