Az öreglány
Látogatók száma: 52
Ült az íróasztalnál, a számítógép monitorja világította meg az arcát.
Kint nagy cseppekben esett az eső, a nehéz felhők eltakarták a napot.
Statisztikát készített, ez volt az a munka, amit nem szeretett.
Az elmúlt években számtalan ilyen kimutatást készített, mivel régi darab volt az irodában, mindenki úgy gondolta, hogy már a kisujjában van.
Fáradtan könyökölt az asztalra, szemét az ablakra emelte.
Megint tavaszodik.
Ha a koráról érdeklődtek, úgy tett mintha nem hallaná a kérdést.
Elmúlt negyven, a korához képest csinos volt, egy kis úszógumi volt a derekán csak, az arca is ránctalan, leszámítva a néhány szarkalábat a szeme sarkában.
Nem is a kora bántotta.
Sokkal inkább a tudat, hogy összesúgnak a háta mögött.
Öreglány.
Bebeszélte magának, hogy azért nem ment férjhez, mert olyan férfimodellek voltak előtte, mint az apja, vagy a sógora, akik iszákos, erőszakos emberek voltak, és ő, nem akarta megadni, egynek sem hogy kezet emeljen rá.
- Ezt legépelné nekem? – Az osztályvezető lépett hozzá.
Az ötven körüli férfi haja kicsit megritkult, magas, mackós alakja volt, és halk hangja, amit akkor sem emelt fel, ha mérges volt.
Fogta a kezel írt papirost, és gyorsan gépelni kezdett.
Kicsit megdöbbentette az írás.
A kinyomtatott papírral kopogott be az irodába.
- Ezt komolyan gondolja?- A kérdezett hátradőlt a széken, látszott, hogy fáradt, még az előző évi zárással nem készültek el, sokáig bent maradtak többen is, így is késésben voltak. Hiányoztak a leépítésekkel elküldött munkatársak.
- Tudja Magdika, azt hiszem belefáradtam ebbe a mókuskerékbe. Ki akarok szállni. - igazított az asztalon heverő mappákon. - Az igazgatóval már megbeszéltem. Ezt a munkát még befejezem és vége.
- Mihez kezd?- a férfi vállat vont.
- A nagybátyámtól örököltem egy házat vidéken, oda költözöm.
Legalábbis egy időre.
- Hiányozni fog! Ilyen főnökünk úgyse lesz másik.
- Mit szólna egy búcsú italhoz?- Mivel rábólintott, vette a kabátját és indult is.
- Még be kell fejeznem-, de a férfi nem engedte, hogy végigmondja,
- holnap is nap lesz.
A hivatallal szemközt volt egy kis cukrászda ide ültek be.
A nőt meglepte az a nyíltság, ahogy kitárulkozott a férfi.
Beszélt arról, hogy miért nem házasodott meg. Volt egy lány, akit feleségül akart venni, de az a legjobb batárjával csalta.
Bánatában a munkába menekült, nem volt ideje kapcsolatot keresni, igénye sem volt rá. Futó kalandok kielégítették.
Mikor észbe kapott, már úgy érezte késő.
Most visszaköltözik oda, ahonnan közel harminc éve eljött.
- Nincs kedve velem tartani? Úgy értem elkísérhetne, most még csak felakarom mérni, mi is az, amit örököltem.
- Végül is!- Vonta meg a vállát rövid gondolkozás után.
Kicsit izgatott volt az utazás miatt, félt, hogy a férfi félreérti.
De attól is, hogy ő, érti félre.
Abból a korból már kinőtt, hogy belekapaszkodjon az első férfiba, aki az útjába akad.
Úgy gondolta, ha valami balul út ki, akkor is van busz, vagy vonat, amivel haza tud jönni, nincsenek itt akkora távolságok.
Szombat reggel indultak.
Nem sokat beszélgettek, csak néha szólalt meg valamelyikük, akkor is csak az útról jegyeztek meg valamit.
Olyanok vagyunk, mint a régi házasok. Gondolta.
Egy helyen álltak meg pihenőt tartani, kávét ittak, és jó csípős kolbászt ettek.
- Mindjárt ott vagyunk-, jegyezte meg a férfi, mikor elhagytak egy kisvárost.
Igazi hamisítatlan faluba kötöttek ki.
Az egész két párhuzamos utcából állt, a házak nagy többsége még a század elején épülhetett, a homlokzatuk a felújítás során is megőrizte régies stílusát.
Egy ilyen ház előtt álltak meg.
A kapu zárva volt, a szomszédból jött ki egy középkorú nő.
- Árpád? Nahát! Alig ismerlek meg.
- Szervusz, Katika!- Az asszony megölelgette, majd kíváncsian emelte tekintetét Magdira.
- A feleségem!- Ő majdnem megszólalt, de látta Árpád könyörgő tekintetét.
- Magdi - Nyújtotta a kezét, a fejében megszólalt a vészcsengő, arra ösztönözte, hogy meneküljön, mégis maradt.
- Gyertek be!
- Árpád! A gyulai Árpád?- Állt meg mellettük egy kismotoros férfi.
- Nézzenek oda! Ez a Dudás Bandi! - Nevette el magát és ölelésre tárta a kezét.
- Férfiak! - jegyezte meg a Katikának szólított nő. – Gyere csak, ezek estig beszélgetni fognak.
- Köszönöm! - mondta ő mikor belépett a házba.
- Ugye nem baj, ha tegezlek!
- Nem, Katika néni.
- Nyugodtan tegezhet te is, és ne mond nekem, hogy néni! Még ötven sem vagyok. Tudod itt vidéken máshogy telik az idő!- Valami végtelen szomorúság volt ebbe a pár szóban.
Leült az asztalhoz, nézte, ahogy a kávét teszi a gázra, és arra gondolt, legalább hatvannak nézte az asszonyt.
Sok mindent megtudott a falu életéről, és arról is, hogy milyen fess fiatalember volt Árpád, minden lány, legalábbis sokan szerettek volna vele járni, de neki, pont az kellett.
Nem mondott nevet, csak így, hogy pont az.
- Mióta vagytok együtt?- Már éppen válaszolni akarta, hogy igazából nem házasok, mikor a férfi felelt helyette.
- Már tíz éve! Nálad van a kulcs?
- Ülj már le! Szegény még a kávéját sem itta meg! Az a ház nem fog elfutni.
Hallgatta a beszélgetést, kívülállónak érezte magát, az is volt, hisz senkit nem ismert azok közül, akiről szó volt.
Meg hogy házasok!- gondolta- vajon mi lehet a célja ezzel a férfinak?
Azzal nyugtatta magát, hogy a régi szerelmeit akarja magától távol tartani.
Ha rá nézett, arra gondolt, talán nem lenne rossz vele élni. Nyugodt embernek ismerte meg, még a céges bulin sem ivott soha semmit.
Később átmentek az örökölt házba.
- Karcsi bácsi tiszta pedáns ember volt! Talán azért nem talált magának asszonyt. Csak az utolsó egy évben engedte nekem is, hogy átjöjjek takarítani, akkor is a sarkamban volt, leste, mindent oda raktam e vissza, ahol annak a helye van.
- Itt halt meg?- Magdit még a hideg is kirázta a gondolatra, hogy olyan házban van ahol valaki meghalt.
- Nem. Az utolsó heteket a kórházban töltötte.
- Mért nem írattál vele eltartási szerződést?- Kérdezte Árpád.
- Ugyan minek? Szerződés nélkül is tudok takarítani! Egyébként sem akartam, hogy azt higgye az örökség miatt, segítek neki. Amúgy meg mit kezdjek egy ilyen házzal?
- Eladod!- Katika szívből felnevetett.
- Eladom? Kinek? Mikor sorra hagyják magára a házakat, mert itt nem lehet megélni! A városba ki vett albérlet sem kerül többe, mint az utazás, meg a ház fenntartása. Ráadásul nem kell rettegni attól, ha nem éri el az utolsó buszt, nem tud haza jönni. Kocsival munkába járni meg luxus, arra nem futja a minimálbérből.- aztán körbe vezette őket.
Régi építésű ház volt ez is, egy hosszú verandát húztak elé, annak az egyik végében volt egy konyha, nem sokkal nagyobb, mint ami panelokban van, a másik végében pedig a fürdőszoba kapott helyet. Az előszobából nyílt a két szoba.
Hatalmas kert, gazdasági épületek tartoztak még hozzá.
A férfi elment szétnézni az udvarban, ők pedig a konyhát vették szemügyre újra.
-A hűtőt feltöltöttem, mikor szolt az Árpi hogy jöttök. - Meg is mutatta, néhány napra való vaj, és felvágott volt benne.
- A mélyhűtő is tele van. Használd nyugodtan. Minden tiszta és friss, én vásárolta.
Elveszettnek érezte magát, és sokkal magányosabbnak, mint otthon a saját kis lakásában.
Dühös volt magára, amiért bele ment a játékba, és nem tudta mi célja van a férfinek vele.
Nem mert belegondolni abba, hogy esetleg össze akarna jönni vele.
Szomorúan gondolt az életére, arra, hogy vele senki nem akart együtt élni.
Igaz, bemagyarázta magának, miért van egyedül, és ha agyon ütik, sem vallja be, hogy ez nem igaz.
A Tóth Jani jutott eszébe!
Tizennyolc éves volt, mikor neki adta a szüzességét. Boldog volt, az érettségire készült, már magában tervezte az esküvőt.
A Jani bevonult katonának. Jöttek is a szerelmes levelek annak rendje módja szerint, mert akkor még nem jöhettek haza minden héten, mint a mostani sorkötelesek.
Aztán ritkultak a levelek. A kiképzésre, a fáradságra hivatkozott, ha nagy nehezen válaszol egy-egy levélre.
Azt is a húgától tudta, hogy haza jön.
A legszebb ruháját vette fel, ott állt az állomáson, alig bírt magával. Már el is képzelte hogyan ugrik a nyakába.
Aztán beállt a vonat, látta is a fiút leugrani, már futott volna oda, mikor az megfordult, és egy szőke lányt segített le. Nem lehetett nem észre venni, hogy milyen kapcsolat van köztük. Neki, akkor a földbe gyökerezett a lába, a szeme megtelt könnyel.
Ott mentek el mellette és a fiú, még csak rá sem nézett.
Akkor költözött a fővárosba. Először munkásszállón lakott később egy kis tanácsi lakást kapott, hat éve vette meg azt a kis lakást, ami most az otthona.
A férfiak jöttek mentek az életében, de mire ő bele élte volna magát, odébb álltak.
Pár éve eldöntötte, nem kell több. Annyi szép van az életben, minek pazarolja az erejét elérhetetlen álmokra.
Ült a konyhaszéken, zsebkendőjét gyűrögette, érezte az arcán végigfutó könnyeket. Messze járt gondolatban.
Azt sem vette észre, hogy a férfi belépett.
- Magdika! Mi a baj?
- Haza megyek!- Mondta, miközben letörölte a z arcát. Kihúzta magát, és lépett az ajtó felé. A férfi utána nyúlt megfogta a karját, amitől ő megpördült és a férfinak tántorodott, aki ahelyett, hogy bocsánatot kért volna megcsókolta.
Keményen, férfiasan.
Nem is emlékezett, mikor csókolták így!
Megpróbált kibontakozni az ölelésből, erőtlen kísérlet volt.
Egészen megzavarodott. Maga sem tudta mit akar, ellökni a férfit vagy még jobban hozzá bújni.
Keze önkéntelenül mozdult, végig futott a karján, a nyakára kulcsolódott, ott csüngött, mint egy érett gyümölcs.
- Régi házasok, mi?- Szétrebbentek.
- A hely varázsa.- mondta a férfi, de nem fordult a belépő felé, az, diszkréten távozott.- Jössz velem sétálni?
Ő nézte a felé nyújtott kezet, lassan belesimította a sajátját.
A válluk néha összeért, olyankor megborzongott a teste. Régebben álmodozott arról, hogy egyszer majd így andalognak, de mivel a férfi soha nem mutatta jelét annak, hogy tetszene neki, így, ő is ügyelt arra, ne vegye észre. Fiatalabb korában terveket kezdett szőni, már a kapcsolatai elején, talán ez volt az akadálya a kibontakozásnak. Most ügyelt, hogy csak a mára gondoljon.
Nem volt hosszú a főutca, mégis sok időbe telt mire a végén található templomhoz értek, mert szinte minden méteren valaki megállította őket, hisz sokan harminc éve nem látták földijüket.
Elsétáltak egy hosszú épület előtt, régi ablakain, ajtóin a zöld festék már megkopott, itt-ott látszódott a korhadt fa színe is. Egyik ajtaja mellett még ott állt az ovális tábla, ami arról tanúskodott itt valamikor iskola működött. A tábla is megkopott, rozsdafoltok tarkították. Elhagyatott volt, halott, mint a falu maga is.
A templom viszont szépen fel volt újítva. Mint egy asszonytól hallották alapítványi pénzből.
Beültek egy kicsit. Jó lett volna tudni, mire gondol a férfi, megkérdezni nem merte.
Este lett mire visszaértek a házhoz. Hideget vacsoráztak, nem sokat beszéltek, csak a szemük akadt össze néha. Olyankor elpirult.
Míg ők sétáltak, valaki megvetette az ágyat,
Szégyenlősen jött ki a fürdőből, gondosan összeszorította magán a vékony köntöst. Érezte, ahogy a férfi a háta mögé áll, az érintése forró volt, ahogy lesimította róla a könnyű kelmét. Ott állt anyaszült meztelenül, nem merte a szemét kinyitni, de a fejét hátra hajtotta, hogy jobban érezze, a nyakát elhalmozó csókokat.
Ügy adta át magát a vágyainak, mintha most lenne az első alkalom.
Meg lepte, és örömmel töltötte el a férfi gyengédsége, a tisztelet, ahogy birtokba vette, és birtokba adta magát. A kéj minden hangját csókkal üdvözölte.
Nem tudtak betelni egymással: Alig múlt a vágy, már ujjá is éledt.
Hajnalban kibontakozott az ölelésből, ügyelt a férfit ne ébressze fel. Kiült a tornácra, végig gondolta az este történteket, de akárhogy gondolkozott nem emlékezett olyanra, hogy folytatásról esett volna szó.
Összecsomagolt. Egy noteszlapra akart írni pár szót de nem volt ideje.
- El akarsz menni?- Nem nézett a férfira
- Magdikám!- Leguggolt elé - Annyi évet elvesztegettünk! Ha régebben tudom, hogy nem utasítanál el, már rég együtt lehetnénk! Maradj itt velem! Kertészkedhetnénk.A pesti házamat eladom, itt ujj életet kezdhetnénk.-
- Sajnálom!- Nem nézett rá, csak felvette a csomagját.
- Haza viszlek.- Hidegen csendült a hangja.
Egész úton hallgattak. Szégyellte a kitárulkozást, azt, hogy olyan könnyen oda adta magát. Hisz gondolhatta volna, ő sem vállalja fel a kapcsolatukat. Vidéken, egy halott faluban, ahol senki nem ismeri, ott igen, de a munkatársak előtt nem.
Mikor kiszállt a kocsiból, csak kurtán vissza szólt - Ne keress!
A férfi utána indult, de ő, becsukta előtte a lépcsőház ajtót, egy percig farkasszemet néztek, majd gyorsan felment a lépcsőn.
Egy szoba, ami háló és nappali is volt egyben, apró konyha, fürdőszoba, és egy tenyérnyi előszobából állt a lakás. Itt biztonságban érezte magát.
Felkuporodott az ágyra, felhúzott térdeire hajtotta a fejét, siratta saját magát. A tehetetlenségét.
Kereste az okát, miért nem lehet őt felvállalni. Túl rámenős lenne? Hisz nem kért semmit, csak elfogadta a szerelmet. Ha az volt!
Hétfőn beteget jelentett, bár tudta így is kevesen vannak a munkára.
El kellett döntenie, elveszíti a munkáját egy ostoba affér miatt, vagy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.
Az utóbbit választotta.
Az elsők között szerzett számítógépes vizsgát, de soha nem szerette a gépet.
Azelőtt, csak legépelte a levelet, vagy bármit és már a kezében is volt. Igaz, hogy sok adatot tárol a memória, azok az adatok a könyvekben is megvoltak, azok nem hibásodtak meg, hogy fél napokat várjanak a szerelőre, akkor sem volt biztos, hogy még az nap, tudnak dolgozni vele.
Dühösen verte a billentyűket, míg rá nem jött haragját adja ki rajtuk.
Ahogy a kollégáira nézett azok gyorsan elhallgattak.
- A munkával kellene az időtöket tölteni nem az én életemmel foglalkoznotok. - Ez volt az a pont mikor már nem bírta tovább, kirohant a mosdóba, ahol jól kisírta magát.
Mikor visszaért az asztalán egy csokor virág volt, az egyik lány éppen a kísérő kártyát olvasta fel a többieknek, ahogy belépett elhallgatott.
- Ezt neked hozták!- mondta halkan.
-„Köszönöm a szép estét”- Se név, se semmi, ami a feladóra utal. Szomorúan elmosolyodott és a csokrot a szemetesbe dobta.
Még annyi bátorság sincs benne, hogy aláírja a nevét.
- A Főnök kéri a kimutatást!
- Vidd be neki!
- De tőled kéri!
- Nem látod, hogy nem érek rá?- A lány sértődötten fogta az aktát, még egy fintort is vágott mielőtt ki ment.
Maga Árpád jött be, mint mondta, vele akarja ellenőrizni az iratokat. Látta a csalódást az arcán, amikor észre vette a virágot. Követte a férfit az irodájába.
Amint beléptek felé fordult, meg akarta ölelni, ő elhúzódott.
- Nem szeretném a munkám elveszíteni. Te úgyis elmész. Éppen eléggé szégyellem magam a történtek miatt!
- De miért? Mit tettem, ami miatt elfordultál tőlem? Mit?
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy mit nem.
- Még mindig áll az ajánlatom! Holnap leszek utoljára. Gondold meg.
- Nincs mit meggondolnom. Sok sikert az új élethez.
Alig aludt éjjel, folyton a férfi járt az eszében. Szidta magát, amiért beleszeretett, hisz ő sem különb a többinél. Egyszer már megfogadta, nem lesz titkos szerető. Inkább marad egyedül.
Nem is tudta, hogy élte túl a búcsúztatást, ő is mondott egy pár szót arról, hogy mint főnököt szerették.
Napokig hívogatta Árpád, de nem vette fel a telefont. Aztán az is megszűnt.
Lassan visszazökkent a régi kerékvágásba, a fájdalom szomorúsággá szelídült.
A munka javát elvégezték, megengedhetett magának egy pár nap szabadságot. Elutazott a hegyekbe.
Úgy érezte a hegyi levegő kisöpörte a rossz gondolatokat a fejéből. Újult erővel vetette bele magát a munkába.
- Kéz csókom a hölgyeknek!- Nem mert felnézni. Mi az ördögöt keres itt?
Néhány szál virág volt nála, Egy- egy puszi kíséretében kiosztotta a lányok között, akik úgy csacsogtak, mint egy rakás éretlen tini.
- Magdikám!- Nem is tudta hova nézzen, mit keres ez itt, és miért térdel.
- Magdikám!- Kezdte újra.- Megpróbáltam, Isten a tanúm, megpróbáltam nélküled, de nem megy!
Hozzám jössz feleségül?- Nem is tudta, hogy örüljön-e, hisz erre várt már rég, vagy szégyellje magát, mert a lányok most is kinevetik.
- Igen!- Súgta! És már nem érdekelte, mit gondolnak róla!
Mikor felálltak szégyenlősen bujt a férfi vállához. Nem igazán tudta hogyan fogadja a gratulációkat, mert még sosem kérték meg a kezét.
Amikor nyílt az ajtó, az új osztályvezető lépett be, aki maga is régi bútordarab volt a cégnél.
- Hallottam, hogy vendégünk van! - Mosolyogva nyújtotta a kezét,- Remélem, nem kéred vissza az asztalod, már kezdtem megszokni.
- Ne aggódj! Csak a Magdikához jöttem.
- Össze fognak házasodni - Jutka a bajkeverő kuncogott a háttérbe.
- Ez komoly? Gratulálok!
- Köszönöm! Ha nem bánnod, elrabolnám kicsit! - nem is várt választ, átkarolta a vállát és indult vele kifelé.
Az utcán futottak egy kicsit, aztán megálltak, összeölelkeztek, csókolóztak. Hangosan nevetett, kiabálni szeretett volna, beleüvölteni a világba a boldogságát. A férfi gyönyörködött benne. Nem is értette miért várt eddig, hisz ez a gyöngyszem, ott volt az orra előtt már évek óta.
Nem kérdezte hová mennek, bár sejtette, hogy a férfi lakására, de nem bánta.
A kertvárosban egy kisebb villánál kötöttek ki.
- Gyere csak be! Főztem is! – Az alsó szinten a nappali a konyha és az étkező volt, keskeny csigalépcső vitt az emeletre. A konyhában ültek le, az étel finom volt, semleges dolgokról beszélgettek. Közösen mosogattak el, a kávét már ő szervírozta.
A férfi sokáig kavargatta az italát, nézte a csészében csillanó kávét, majd rá emelte a szemét.
- Elég sokára esett le, hogy mire gondoltál az irodában. Soha nem akartam a kapcsolatunka titokban tartani. De azt sem, hogy úgy gondold, dicsekszem a hódításommal. Bevallom rosszul esett, hogy ilyesmit feltételeztél rólam, hisz olyan csodás éjszakát töltöttünk együtt. Az is, hogy nem vetted fel a telefont, esélyt sem adtál rá, hogy elmondjam, mit érzek.- megfogta a kezét- Elveszett voltam, de úgy gondoltam, ha nem kellek, akkor minek erőszakoskodjak. De nem bírtam tovább! Hiányzik az ölelésed! Csak egyszer ébredtem melletted de az elég volt arra, hogy melletted akarjak minden reggel ébredni.- Ahogy hallgatta a szeme is könnybe lábadt, hisz olyan régen szerette már titokban, és most itt van, és őt akarja. A férfi megérintette az arcát, hozzá hajolt és lecsókolta róla a könnyet.
- Kihűl a kávéd!- Elnevette magát, mert annyi mindent szeretne elmondani, hogy nem talál szavakat.
- Arra gondoltan csöndes kis esküvőt tartunk, csak néhány barát, vagy- A szájára tette a kezét.
- Ne siess annyira! Várjunk még egy kicsit! Negyvenhárom éves vagyok, ha eddig tudtam várni már pár hónap, vagy egy év nem számít! Inkább mesélj, hogy rendezkedtél be.
- Vettem tyúkokat meg malacokat. A szüleim is ezzel foglalkoztak, talán nem felejtettem mindent el. Veteményest is csináltam, meg virágoskertet! Tele fogom rakni rózsával. Kati ügyel az állatokra. Nehogy féltékeny legyél!- Emelte fel az ujját, - Ő olyan nekem, mint a testvérem.- Aztán tervezgetni kezdtek.
Eleinte, hétvégén fognak találkozni, mert a munkáját nem akarja feladni, esetleg ha ott talál a közelben valami elfogadhatót.
Úgy elszaladt az idő, észre sem vették, hogy beesteledett.
Mire visszajött a mosdóból, halk zene szólt, egy karcsú talpas pohárban rubinszínű italt nyújtott felé.
- Sangria! A szerelmesek itala.- belekortyolt.
Táncoltak, vagy inkább csak andalgás volt ez, a poharak a kis asztalra kerültek, lassan érzékien kezdték lefejteni egymásról a ruhát, hogy újra felfedezzék a másik testét. A nappali szőnyege volt tanúja boldogságuknak.
Felkönyökölt, az ujjával beletúr világosbarna hajába, a halántékán volt néhány ősz szál csak, végigsimított a homlokán, amiről most eltűnt a két vízszintes barázda, keskeny résű barna szeme fiatalosan csillogott.
Ívelt dús szemöldökét is végig rajzolta, lányosan formás orrát, a száját, az alsó húsos volt, a felsőt mintha elszabták volna, kicsit fodros. Ujjai elidőztek kerek vállain, belefésültek mellkas bozontjába.
- Ne csináld, mert nem felelek magamért!- Csuklójánál fogva két vállra fektette.
- Pedig a te korodban már felelősségteljesnek kellene lenned!
- Valami baj van a korommal?- Súgta megjátszott komolysággal.
Nem csukta be a szemét, szerette nézni a férfi arcát, saját boldogsága tükörképét látta benne.
A zuhany alatt is kényeztették egymást, mintha érezték volna, hogy nekik, csak pár hét boldogság jut.
Reggel sokáig készülődött, nézte a tükörképét, ami a megszokott búskomor arc helyett egy vidám szép nőt mutatott. Csak ritkán festette magát, szemfestéket és némi rúzst rakott fel most is. Vállig érő sötétvörös haját az ujjaival borzolta össze, hogy a természetes hullámok lágy esését kiemelje. Fehér blúzt vett fel, halványszürke szoknyával, a nyakába fekete hosszú gyöngysort rakott, fekete cipő,és táska egészítette ki az öltözékét.
Busszal ment, mert mint mondta, szeretné, ha a férfi pihenne, mielőtt a hosszú autóútra indulna.
Azok a férfiak, akikkel együtt szokott utazni, máskor mintha nem is látnák, most végigmérték, a tekintetükben csodálat volt.
Ragyogott.
Az irodában a lányok mindent tudni akartak. Mióta vannak együtt, mikor lesz az esküvő, és ami a legjobban izgatta őket, hogyan tudták titokba tartani a kapcsolatukat. Ő csak sejtelmesen mosolygott.
Alig várta, hogy hétvége legyen, mehessen Árpádhoz. Úgy beszélték meg, egyik héten a férfi jön, a másikon ő megy hozzá.
Soha nem vágyott kocsira, vagy csak nem vallotta be magának. Most bánta már, hogy nem vizsgázott le, sokkal kevesebb idő alatt tehetné meg az utat.
Segített a ház körül, bár a férfi kímélni akarta.
- Én is ilyen kis faluból származom! Talán még emlékszem, melyik a zöldség és melyik a gaz.
Árpád a házon semmit nem alakított, csak kifestette, még a deszkaplafon is megmaradt. A bútorokat egyik régi cimborájával átcsiszolták, és új lakréteggel látták el. A konyhában is csak a gázt cserélte le, Magdi nagy örömére, mert kedvére süthetett, főzhetett a modern készülékkel.
Szeretett is a konyhában ügyködni, mert látta, hogy a férfi szereti a hasát.
Azt mondják, azt a fajta szerelmet soha nem érzi az ember, amit tizennyolc évesen. Ő úgy érezte ezt az érzést még soha nem ismerte, még fiatalon sem.
A hétvégék gyorsan teltek, de hét közben csak vánszorgott az idő. Hogy rövidebbnek tűnjön, és közelebb érezzék egymást, naponta többször beszéltek telefonon.
Azt is megbeszélték tavasszal fognak összeházasodni, az a bizonyos „első évfordulóján. Már a ruháját is kinézte. Nem akart nevetség tárgya lenni, hogy hosszú fehér ruhába mirtusszal a fején áll oltárhoz.
Lágy esésű könnyű selyemruhát választott, olajzöldet, amire fehér csipke volt varrva, a mintákon átütött a zöld szín. Apró kalapot választott hozzá, aminek az elejére csipkét erősítettek, úgy, hogy az arca elé húzhassa.
Jutka kinevette, mikor elmondta, hogy rossz érzése van, mert túl korán választott ruhát.
- Ne butáskodj már! A legtöbb lány, még vőlegény sincs a láthatáron, de már tudja, miben akar férjhez menni.
Hétvégét a hegyekben töltötték, nagyokat sétáltak, gyönyörködtek az ősz színeiben.
Este étterembe mentek, külön nekik volt elkészítve egy asztal, gyertyával, virággal.
- Szeretném megköszönni, ezt a néhány hónapi boldogságot, és az elkövetkező éveket.- A felé nyújtott kis dobozban egy gyűrű lapult, pontosan illet az ujjára.
Hétfőn reggel azzal köszöntek el, hogy hétvégén találkoznak.
Szerda volt, szürke felhők borították az eget, köd szitált.
Figyelte a monitoron megjelenő számsor, rutinból nyúlt a telefonért, bemutatkozott. A többiek csak azt látták ki esik a kezéből a telefon, az arca falfehér lett.
- Magdi!- Jutka ugrott hozzá, fülére tette a készüléket- Haló! Ki van ott? – A másik oldalon sírás hallatszott.
- Magdika hogy van?- Kérdezte egy női hang- az ilyen hírt, nem lehet kíméletesen elmondani- Csuklott el az ismeretlen hangja.
- Milyen hírt?- Átfogta Magdi vállát, érezte, ahogy remeg.
- Árpád meghalt!
- Ez valami vicc?- A vonal végén hallatszott, ahogy nagy levegőt vesz
- Bárcsak az lenne! Árpád noteszában találtam a számot, nem tudom Magdikáét. Vigyázzanak rá!
Én itt elintézek mindent.
- Mi történt?
- Frontálisan ütközött egy kamionnal, esélye sem volt.-
Négyen dolgoztak az irodában, most mind kérdőn néztek Jutkára.
- Meghalt! – Mondta halkan, Magdiból kibukott a zokogás. Magához szorította, hátha segít megnyugodni.
- Haza viszem! Szóljatok be!- Fejével a főnökük szobája felé intett.
Még akkor is sírt mikor Jutka lefektette az ágyra! Olyan volt mintha nem érzékelné a külvilágot.
Hajnalban ébredt fel beszédfoszlányokat hallott.
- Árpád!- Kiáltotta, a konyhába Jutka ült a férjével beszélgetett. Egycsapása eszébe jutott az előző nap eseménye, hangos zokogásba tört ki.
. Nehezen nyugodott meg.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Már jól vagyok. – Hangja színtelen volt, olyan tartással áll ott, mint akin látszik, bármelyik pillanatban, összeomolhat.
Hajthatatlan volt, így magára hagyták, bár Jutka a lelkére kötötte, szóljon, ha bármiben segíthet.
Lassan, komótosan öltözött, alvajáróként ment az állomásra, nem érzékelte az idő múlását.
Meg állt a ház előtt ahol annyi boldog órát töltöttek, nézte a tornácra kitett frissen festett padot.
Esténkét sokszor ültek ott, tervezték a közös jövőt.
- Magdikám!- Lassan a szóló felé fordult, azt megrémisztette az üres tekintete.- Gyere be hozzám!
- Látni szeretném! – Katika gyorsan összekapta magát, ő az utcán várt, míg kiállt a kocsival.
Egész úton hallgatott.
A kórház alagsorába mentek, rövid várakozás után behívták egy terembe őket. Furcsa mód a legapróbb részletekig a retinájára égett a kép. A fehér csempék a falon, a sarokba állított fehér íróasztal, az oda nem illő kék huzatú forgószék szinte világított.
A szoba közepén egy hordágy állt, lepedővel letakarva. Magas betegesen vékony férfi Katika bólintására lassan felhajtotta a takarót.
Nézte a férfi arcát, és arra gondolt, olyan mintha aludna.
Felemelte a kezét, reszkető ujjal akarta megérinteni az arcát, hirtelen minden elsötétült.
Amikor magához tért a folyóson ült, egy fehér köpenyes nő hajolt fölé.
Egyedül akart lenni, magára zárta a ház ajtaját. Végigjárta a helyiségeket, minden bútor magán viselte a férfi gondos keze munkáját.
Bekucorodott a sarokba, most nem tudott sírni, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya.
Katika valóban elintézett mindent a temetéssel kapcsolatban. Pestről is lejöttek a régi munkatársak.
Belőle kihalt az összes érzelem, mintha a férfival azt is eltemette volna.
Először arra gondolt, itt marad a kis házban, amit közös otthonuknak szántak, de rá kellett jönnie, nem bírja elviselni a látványát.
A munkáját elvégezte ugyan, de már nem azzal a gondossággal, mint előtte. Magára sem figyelt, nem érdekelte, ha kócos, az sem, hogy az utóbbi idők eseményei miatt lefogyott és lógnak a ruhák rajta.
Egyre elhanyagoltabb lett, néha észre vették rajta, hogy ivott is.
Érzelemmentes arccal fogadta azt is, hogy elbocsátották a munkahelyéről. Kisem mozdult a lakásból, ha csak annyira nem, hogy némi élelmet, de inkább italt szerezzen magának.
Eltelt a karácsony, az újév is úgy, hogy nem is tudta milyen nap van.
Újra tavaszodott de ő ebből sem látott semmit.
Azon a napon amikorra kitűzték az esküvőt szépen megfürdött felöltözött, gondosan megfésülködött. Nézte magát a tükörben, nem látta hirtelen megjelent ráncokat, a fénytelen szemeket. Azt a régi Magdit látta, akibe Árpád beleszeretett.
Szépen megebédelt még el is mosogatott bár az utóbbi időben nem sokat törődött vele.
Erre az alkalomra sangrinat vett.
Halk zene szólt, a karját úgy tartotta, mintha táncolna valakivel.
Aztán ki nyitotta az ablakot, fellépett a párkányra.
Semmi félelmet nem érzett, csak határtalan boldogságot.
Együtt lesznek örökre!
Valaki rákiáltott, Ő válaszolt, mintha hívó szót hallott volna.
- Jövök!- És ellökte magát!
A cikket írta: Kathy Godhy
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Szerda volt, szürke felhők borították az eget, köd szitált.
Figyelte a monitoron megjelenő számsor, rutinból nyúlt a telefonért, bemutatkozott.
- Anikó vagyok a Földházy doktor asszisztense!
- Miben segíthetek ? – közben az egérrel arrább húzott egy számsort.
- Be tudna jönni a rendelőbe?- A keze megállt a levegőbe- megjött az eredmény!
- Igen! Tudnak most fogadni?- Hangja is elcsuklott.
- Igen! – jött a kurta válasz.Gyorsan vette a kabátját, csak oda vetette, hogy el kell mennie, és kisietett nem akarta, hogy kérdezősködjenek.
A térdei is elkezdtek remegni!
Tudta hogy egyszer öt is utoléri!
Az édesanyja éppen annyi idős volt mint most ő, amikor meghalt méhnyak rákban. A húgát is műtötték már daganattal.
Éppen kijött a nővér, oda ment szólni hogy megjött.
- Kérem foglaljon helyet! Majd szólítom- mondta,
Miért pont most? Mikor végre boldog lehetne! Azóta, hogy az anyja meghalt minden évben járt rákszűrésen, pedig gyűlölte azt a kiszolgáltatottságot ami a vizsgálattal jár. Egyszer találtak egy petefészekcisztát, akkor azt mondták soha nem lehet gyereke.
Egy gonddal kevesebb gondolta akkor.
Soha nem akart gyereket, így is teljes életet tudott élni. Néha ő is elérzékenyült egy aranyos kisbaba láttán, de sosem érezte azt, hogy akkor most neki is kell egy.
Mit mondjon Árpádnak?- Tudod drágám minden oké, csak kicsit megfogok halni.- Ezen a ponton sírta el magát.
Amikor bejött érte az irodában akkor kellett volna elküldeni. Most nem okozna ekkora fájdalmat neki.
Három hónapja, nem sokkal azután hogy Árpád érte jött, észlelte először, hogy baj van. Nem jött meg rendesen, igazából sehogy sem ha azt a barna maszatolást nem számítja. Akkor nem vett róla tudomást, bebeszélte magának, hogy ez már a korral jár. A következő hónapban már megijedt. Így is húzta az időt csak két hete ment orvoshoz először. És most itt van, hogy kimondják rá a halálos ítéletet.
Egy fiatal nő volt még előtte, a terhessége végén lehetett, a nagy hasától alig bírt ülni.
Végtelennek tűnt a várakozás, pedig a kismama nem volt bent öt percet sem.
Amikor a nevét hallotta felállt, nagy levegőt vett, próbálta vissza tartani a könnyeit.Ahogy leült akkor is törölgette még az arcát.
- Nyugodjon meg kérem!- Az orvos megsimogatta a vállát, idős, amolyan jóságos nagypapa kinézete volt.
- Ha az előző vizsgálatkor elküldöm ultrahangra, nem kellet volna idegeskednie.- Tartott egy kis hatás szünetet, megvárta míg kifújja az orrát.- Ami a méhében van az nem daganat. Ön terhes asszonyom!-
Majdnem lefordult a székről!
- Terhes? Az nem lehet!
- Az ultrahang majd megmutatja, hogy nagyon is lehet.
- De nekem nem lehet gyerekem! Papirom van róla!
Mivel ő volt az utolsó beteg átkísérte az ultrahangra, közben arról beszélt, hogy az orvosok sem mindenhatóak, ha azok lennének nem lenne beteg ember.
Feküdt az ágyon hűtötte a hasát a rákent gél, tágra nyitott szemekkel figyelte a monitort.
- Itt van- mutatott a fiatal nő a képernyőre, hiába meresztette a szemét , csak elmosódott árnyakat látott.
-Szépen fejlett magzat! – méricskélt valamit majd kijelentette,- tizenöt hetes!
Kétségbe esett!
Árpád azt fogja hinni, hogy szándékosan esett teherbe. Mindig elítélte azokat a nőket akik a gyereket használták fel arra, hogy megtartsanak egy férfit.
Meg ígérte hogy jelentkezni fog terhes gondozáson, és a kora miatt előírt genetikai vizsgálatokon is.
Hétvégén szórakozott volt, látszott, hogy bántja valami.
- Magdikám- Nem szerette ezt a megszólítást de a férfi olyan kedvesen tudta mondani, hogy nem kérte, hogy másként szólítsa.- Mi a baj?
- Munka helyi gondok.- válaszolta.
- Tudod hogy nekem mindent elmondhatsz.
- Nem fontos! Mesélj, hogy telt a napod- Hamisra sikerült a mosolya.
- Tudom hogy van valami amit nem mondasz el!
- Most ezen fogsz lovagolni? Jól van! Ideges vagyok mert előléptetések lesznek a cégnél, szeretnék fentebb kerülni.- Nem volt benne biztos, hogy a férfi elhitte.
Kávét főzött, matatott a pulton hogy ne keljen a szemébe néznie.
A férfi járkálni kezdett, látszott valamit mondani akar.
- Gyere, ülj le! Sok minden megváltozott mióta együtt vagyunk! Én is változtam, más lett az igényem- nézte a nő arcát-, tudod soha nem akartam lekötni magam, főleg egy gyerekkel.! De veled más a helyzet, melletted akarok megöregedni,veled akarok családot .- hosszan hallgatott fürkészte Magdi arcát, mit gondol a hallottakról, ő megpróbált semleges arcot vágni .- Voltam vizsgálaton- lesütötte a szemét-, tudod olyan termékenységin. Tudni akartam, hogy nincs e akadálya annak hogy gyerekünk legyen. Tudom.-
- Gyereket akarsz?- vágott a szavába
- csak szeretnék!- Magdi a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta az arcát. Aztán visszaült a helyére.
- Tartozom egy vallomással.- Nem tudta abba hagyni a vigyorgást .- Huszonöt éves voltam mikor petefészek cisztám volt, akkor azt mondták, nem lehet gyerekem. Azóta nem védekezem. Te is észre vette hogy az utóbbi időbe kicsit feszült voltam. Az anyukám ennyi idős volt, mint én, mikor meghalt rákban.
Furcsa tüneteket vettem észre magamon, és meg voltam győződve róla, hogy én is meg fogok halni.
- ne mondj ilyent!
- Ne aggódj!- Megcsókolta!- Mióta veled vagyok, nagyon boldog időket éltem át! De ma tettél a legboldogabbá! Kétségbe voltam esve, hogyan mondjam el, hidd el nem szándékos volt! – a táskájából elővette a kis könyvet, amit még pénteken kapott. A férfi nézte, forgatta, mintha nem látná, mi van ráírva.
- Magdikám- meglett ember létére elsírta magát, oda térdelt a nő elé, csókokkal halmozta el a hasát.
Az esküvőt amit tavaszra terveztek, elhalasztották, szeptemberben, már a kislányukkal a karjukban mondták ki a boldogító igent!