Az utolsó találkozás
Látogatók száma: 63
Marina, ül az asztalnál, két kezét fekete ruhája ölében tartja, Nyolcvannégy év öröme, bánata nyomja a vállát. Egy táviratot tart, amiben arról tudatják, hogy a nővére meghalt, a Szanki vasútállomáson találták meg, egy padon ülve.
Hatvan éve, ugyan így ült!
Akkor még a kecskelábú asztal volt a konyhába két lócával. Akkor egy levél volt a kezében, a ruhája sem fekete volt, hanem szépen hímzett kötényt viselt a virágos szoknya fölött, vakítóan fehér ingvállára hímzett pruszlik simult. Öt évesen már elkezdte a stafírungot hímezni. Hosszú téli estéken az édesanyja is segített. Egyik párnát neki, a másikat Ilonkának hímezte. A kötény volt az a ruhadarab, ami a legjobban használódott, varrtak is belőle tucatot is. Csak az ünneplőre került kőrbe széles hímzés, a hétköznapira elég volt néhány virág.
A nyitott ajtón, rálátott a sarokba tornyosuló lepedőbe csavart nagy batyukra, a konyhában a falmellé állított fateknőbe edények voltak borítva. A bölcsőben szuszogva aludt a kis Jancsika, aki alig volt egy hónapos.
A levél a nővérétől érkezett, aki, tudatta vele, hogy megérkeztek Szankra. Mint írta, megkapták a kis tanyát az uradalomba, igaz, hogy csak egy szoba konyha, kicsit szűkösen vannak, de reméli, tudnak annyi pénzt keresni, hogy saját házat vehessenek. Az ura munkát is kapott az uradalomban, neki hetente hozzák a mosnivalót. A gyerekek jól viselték az utazást, és ha Isten is úgy akarja, tavaszra, megszületik a kicsi, akit most hord a szíve alatt.
A levéllel egy időben jött a hír, hogy lezárták a határt.
Alig voltak túl a háború rettenetén, mikor újabb csapás érte a térséget.
Hargita- megyét is, ahol a falu volt, leválasztották Magyarországról, hogy a jövőben Románia területe legyen.
Sokan, hirtelen hamarjában, összecsomagoltak, hátrahagyva minden jószágot, menekültek a meg maradt Magyar területekre.
Ők, és a testvére családja is, kicsit megfontoltabban döntöttek. Igaz, hogy jóval áron alul tudtak a házon túl adni, de mégsem üres kézzel indultak el.
János, Marina férje mondogatta sokat, nem ad el semmit, tudjon hova haza jönni, ha mégsem maradhatnak. Mesterember volt, a munkától sose félt, és mint asztalos mindig volt munkája.
Úgy volt, hogy a két család együtt indul el, de Marinát szigorú ágynyugalomra ítélte a bába, ha nem akarja ezt a gyereket is elveszíteni, mint az előző kettőt.
Ilonka, a nővére félt attól, amiről sokat halottak, hogy le fogják zárni a határt, és onnantól se ki, se be, ezért két hónapja, elindultak.
Csak az a tudat adott erőt, hogy nem sokára találkoznak.
Sok idős ember, nem is értette mi történik, csak azt látták, hogy a fiaik, lányaik útra kelnek, reményt sem adva arra, hogy valamikor még találkozhatnak.
Az útról behallatszott a szekerek hangja, amiket visszafordítottak a határról. Legtöbbjüket a maradni szándékozó családok fogadták be, a szerencsésebbek visszaköltözhettek a hátra hagyott házaikba.
Őt éve, azt mondták megfogta az Isten lábát.
Ő a szegény parasztlány, a szülei csak pár holdon gazdálkodtak, iparos legénnyel udvaroltat.
János, nem törődött a falu szájával, még az apja tiltása sem tudta eltántorítani, feleségül vette. Szerencsére nem sorozták be, nem kellett a háború poklát megjárnia. Halk szavú, nagydarab ember volt.
Marina lassan felállt, elkezdte visszapakolni a kredencbe az edényeket, nem sokára jön az ura, a tüzet is meg kell rakni, hogy melegen tartsa az ételt.
Akkor, ott, nem gondolta, hogy hatvan év fog eltelni, mire láthatja a testvérét.
János, most hallgatagabb volt, mint általában. Nem tudta, mit is mondhatna, ennek a törékeny kis asszonynak, akinek nem elég, hogy itt maradt a bizonytalanságban, mert senki nem tudta az új haza, hogy viszonyul majd a magyarságukhoz, még a testvérétől is el kellett szakadnia.
Lassan peregtek az órák, a napok, nehezen teltek a hónapok.
A magára maradt házakba, új lakók költöztek. Románok.
Az addigi magyar feliratokat románra cserélték, de az élet ment tovább a maga kerékvágásában.
Marina szült még két kislányt.
Alig múlt harminc, mikor az erős nagydarab férje fogyni kezdett, már nem bírta a munkát sem úgy, mint régen, alig hat hónap alatt vitte el a kór.
Özvegyen, három kis gyerekkel, minden erejére szüksége volt, hogy el tudja tartani a családot.
Sokszor jutott eszébe a nővére, de mikor mehetett volna, nem volt pénze az utazásra, mikor már lett volna rávaló, nem volt lehetőség.
Pénzé tett mindent, a férje műhelyét, a házat, és Kolozsvárra költözött, itt talált is munkát egy gyárban. Később is látta jó döntés volt a gyerekek miatt is.
Volt idő, mikor otthon is félve ejtettek ki magyar szót, később örömmel látta az unokáknak is megtanítják a nyelvet.
A háború elől, negyven háromban, vidékre menekültek. Jancsika, nem volt olyan szerencsés, mint az apja, az első világégésben, besorozták. Két évig hírt sem kaptak róla.
Nagy volt az öröm, mikor a Kolozsvári lakásban találkoztak, ahova a háború után hazatértek.
Jancsika, már hetekkel előbb ott volt. Soha nem beszélt arról, milyen volt a katonaélet. Pár év múlva megnősült és egy nap, hajóra szállt, Amerika felé.
Nagyobb lánya hozzá ment egy magyar lelkészhez, a kisebb, Juliska, tanítónő lett, férjnek is tanítót választott. Hiába éltek harminc évig együtt gyermekük nem született, így a nagyobb lány, akit Ilonkának nevezett el, hét gyermekét kényeztethette csak, mint nagymama, a fiáról többet nem hallott.
Ahogy idősödött egyre többször fogta el a kétségbe esés, hogy nem találkozhat a testvérével, hisz ő sem lesz már fiatalabb.
Sokszor korholta magát, mert hálátlannak nevezte a fiát, hisz miatta maradtak itt, hogy megszülethessen, és magára hagyta. Más alkalommal hálás volt a sorsnak, hogy megadta azt, hogy felnevelhette a fiút. Remélte jó élete van a tengeren túl.
Azon a reggelen tele volt a szíve félelemmel, mikor Juliskával vonatra ültek.
Évtizedek óta várta ezt a napot!
Nem rég levelet kaptak a nővére fiától, aki örömét fejezte ki, hogy megtalálta a nagynénjét, akire halványan még emlékszik, hisz akkor már öt éves volt.
Juliska, aki már maga is özvegy volt, akkor vetette fel menjenek el meg látogatni őket.
A Szanki vasútállomáson két fekete ruhás idős asszony áll egymás mellett. Özvegy mindkettő, egyikük több mint ötven éve, másik csak kettő. Fogják egymás kezét!
Annyi mindent szerettek volna elmondani, hogy nem tudták szavakba önteni. Többnyire hallgattak, mint az elmúlt egy héten, amit együtt töltöttek.
Régi fényképeket nézegettek, törölgették a könnyeiket.
Két ráncos arc, ami issza a másik látványát, két megfáradt öreg kéz, ami összefonódik, nem akarva elengedni a másikat.
A vonat beáll.
Még egy utolsó ölelés.
- Szeretlek!- Mondja a két fogatlan száj, zokog a szív, hisz újabb találkozásra már nincs remény.
Sokáig látják Ilonkát, ahogy botjára támaszkodva áll ott, kezét tétován intésre emelve.
Marina még nem sejti, hogy a nővérét csak a remény tartotta életben.
Otthon, az asztalon várja, az alig egy órája érkezett, távirat!
A cikket írta: Kathy Godhy
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nem vagyok egy gyakorlott felolvasó, remélem azért így is élvezhető volt.
Köszönöm!
Puszi,
Éva