újabb események régebbi események további események
15:15
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
15:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Azok a csodálatos rokonok

Látogatók száma: 28

X

Azok a csodálatos rokonok

Szundarit, egy jelentéktelen rathor nemes lányát egymás után több szerencse érte. Először is Lakha, Mevár hercege vette feleségül, és így a leány a sivatagos vidék nyomorúságából egyenesen Csitor várának fényűző jómódjába került; egy éven belül megszületett a fia; és nem sokkal ezután meghalt az idős herceg. Szundarinak nem sokáig kellett elviselnie az idős férj rigolyáit. Jelentős hatalom hullott az ölébe, amit csak azért nem tudott igazán kihasználni, mert a 14-15. századi Indiában senki sem gondolt arra, hogy a lányokat is taníttatni kellene. A nagy hatalom csak incselkedett a hercegnővel, mint egy felhúzós játék, amelynek elveszett a kulcsa.

A szép ruhákon és ékszereken kívül Szundarit semmi más nem érdekelte, mint az, aki biztosította számára a luxust és a mevári nemesek feltétlen hódolatát. Elég természetes, hogy az anya csak jót akar a gyerekének, de rút önzés, ha el akarja halmozni mindennel, ami a „legjobb” jelzőre számot tarthat, és a kivételezett helyzetét mindenki más rovására igyekszik kiharcolni. Az emberek értékét általában nem az dönti el, hogy kinek a testében töltik életük első hónapjait, még akkor sem, ha véletlenül királynak születnek; a trónjuktól az emberek becsüléséig mindent elvesztenek, ha a kiválóságra sosem lesz több jogcímük, mint a meleg sötétségben letudott néhány hónap. Szundaritól persze senki sem várta el, hogy gondolkodjon; az egyetlen elvárás, ha ugyan így lehet nevezni, az volt, hogy szeresse a gyerekét. És ő szerette is, miért ne szerette volna a kölyköt, aki minden lehetséges kiváltságot biztosított az anyjának, anélkül, hogy tudott volna róla, vagy egyáltalán kinőtt volna a pelenkák közül. Hány anya küzd kétségbeesetten a gyerekéért, akik hidegsége a jégcsappal vetekedne, ha nem járna a kis taknyossal együtt egy szépen berendezett ház vagy legalább egy kényelmes lakás? A kis Mokal apai öröksége nem volt lényegtelen: Csitor nemcsak Mevárban, hanem egész India területén a legnagyobb erődítmény. Csak templomból száznál is többet építettek a falai között.

Míg Szundari idejét teljesen lefoglalta Mokal kényeztetése (más szavakkal, a gyerek dajkáit szidta, miért nem kényeztetik még jobban), valakinek a birodalmat is kellett kormányoznia, és ezt a feladatot Csonda vállalta magára. Az öreg hercegnek már két felnőtt fia volt, amikor Szundarit elvette feleségül. Raghudéva, a fiatalabb, bölcsen visszavonult a vidéki birtokára, Csonda, az idősebb, ünnepélyesen lemondott a majdan megszületendő Mokal javára, és nagy önfeláldozással, címre és rangra való mindennemű kilátás nélkül vállalta a hálátlan feladatot. Szundari természetesen meg volt győződve arról, Csonda csak az alkalmat várja, mikor szabadulhat meg az alkalmatlan kiskorútól, és mi több, tőle is, a szent és sérthetetlen anyától. Egy ideig magában dühöngött, de amikor nyilvánosan megvádolta Csondát, a legjobb tanácsadóját vesztette el. Csonda elhagyta a csitori darázsfészket, és elköltözött a távoli Kathiavarba.

Erre a pillanatra vártak Szundari rokonai. Először a fivére, Dzsódha érkezett meg, aki egészen természetesen foglalta el Csonda megüresedett helyét; őt követte Rao Ranmall, Szundari apja, aki még nagyobb természetességgel ült rá a trónra. Egy darabig még ott volt az ölében a kis Mokal, és Ranmall a jóságos nagyapát játszotta, aki ezen a módon szoktatja az unokáját a jövendő méltóságához. Egy idő után a gyerekre már nem volt semmi szükség: a kis pisis sokkal jobb helyen van a dajkája mellett. Ranmall felvette azt a jó szokást, hogy az egész napot a trón párnáin töltötte, ott evett-ivott, és ott kóstolgatta a rádzsputok egyetlen vigaszát, az ázsiai vadkenderből készített bhangot. Lassanként egyre több rathor jelentkezett Csitorban, és mindenkit szívesen láttak, mert hiszen rokonok voltak. A rokonság szívesen cserélte fel a hazai árpakását a csitori búzakenyérre. Ezt nem bánta Szundari sem, aki mindig lenézett idegen maradt a gőgös Sziszodiák között. Dzsódha parancsolt és rendelkezett, a rokonok jól éltek, de Ranmallnak semmi sem volt elég. Kevesellte a csitori trónt és a mevári kendertermést; egyre azon töprengett, kiben bízhat meg a legkevésbé. Hosszas elmélkedés után úgy döntött, hogy Raghudéva a legnagyobb ellensége – Raghudéva, aki már évek óta meg sem fordult Csitorban, leszokott a hadakozásról, és békésen gazdálkodott Kelvarában.

Ranmall nem nyugodott, amíg Raghudévát meg nem ölték – egyesek szerint az öreg rathor egy mérgezett díszruhát küldött neki; ami azonban elég valószínűtlen, mert a díszruha sokkal költségesebb a csupasz tőrnél, és az igazán fukar ember még azzal is takarékoskodik, ami nem az övé. Nincs abban semmi különleges, ha valaki a saját vagyonát félti: megteszi ezt a mókus is, amikor a télire eltett mogyorót védelmezi. Megkímélni a mások rézgarasait, hogy később még több aranyat lehessen rabolni tőlük, ez a valódi művészet. Szundariban még mindig nem ébredt fel a gyanú. Raghudéva nem hiányzott az életéből, és különben is, Ranmall sosem ismerte el, hogy valami köze lett volna a díszruhának nevezett tőrhöz.

Mokal dajkája volt az egyetlen, aki növekvő elégedetlenséggel figyelte a rathor nemest. Ranmall már régen leszokott a jóságos nagypapa szerepéről. A két-három éves gyerekek nem a következetes viselkedésükről vagy a toleranciájukról híresek, és Ranmall nagyon rosszul viselte a nyűgös porontyot, akit Mevár hercegének szánt a sors. A dajka maga is Sziszodia volt, bár a kiterjedt nemzetség legszegényebb ágán. A szegénység munkára kényszerítette, de nem nyirbálta meg a büszkeségét. Egy napon haragos szemrehányással illette az úrnőjét: Meddig nézed szótlanul, hogy a gyerekedet kiforgatják az apai örökségéből? – A mérgezett nyíl talált, és Szundarinak több eset is az eszébe jutott, amikor az apja vagy a fivére tényleg úgy viselkedett, mintha… Persze ez lehetetlen, mert a nagypapa sosem tenne ilyet, Dzsódha bácsi pedig szinte bálványozza a kis Mokalt. De valóban bálványozza-e? A gyerekeket körülbelül akkor a legnehezebb szeretni, amikor két-három évesek; már nem aranyos picik, mindent akarnak és semmilyen korlátozást nem tűrnek, komoly beszélgetéshez nincs elég eszük. Hátha még a toporzékoló kis pukkancs közelebb van a trónhoz, mint én, a rathor birtokos nemes? Kitekerem a nyakát, ha nem hagyja abba az ordítást, közölte Ranmall szenvtelenül, és Szundari megértette, hogy a nagypapa nem a levegőbe beszél.

Végső kétségbeesésében Csondához fordult. Csonda, ha egyszerűen csak okos ember, nem is válaszol a titkos üzenetre. Köszöni szépen, nagyon jól megvan Kathiavárban, nem fog ujjat húzni az intrikus rathorokkal. Az is lehet, hogy tőrbe akarják csalni; Dzsódha üzenget Szundari nevében. Csonda azonban zseniális ember volt, vagy csak az átlagosnál nagyobb drámai érzékkel rendelkezett, ami körülbelül ugyanazt jelenti. Magához vett kétszáz fegyverest, és rajtaütött a csitori várőrségen. Egy szálig levágták őket, a bhatti vezérrel együtt, akire a vár védelmét bízták. A rokonságnak belevásott a foga az édes gyümölcsbe. Ranmall a szolgálólány szeme láttára halt meg, akit aznap éjszakára magához rendelt. Egyedül Dzsódha menekült meg, aki a támadás idején éppen nem tartózkodott a várban. Gyors lova megmentette, a régi fővárosát azonban nem. Mandor Csonda kezére került, aki a meghódított birtokot úgy adta át az öccsének, mintha csak egy falevelet szakított volna le a kedvéért az első fáról.

Anyám, mondta Szundarinak, aki feleannyi idős sem volt, mint ő maga, de mint az apja második felesége, erre a megszólításra joggal tartott igényt, anyám, teljesítettem a kötelességemet, megtettem, amire kértél. Isten irgalmazzon Dzsódhának, ha egyszer a kezembe kerül. Most visszamegyek Kathiavárba, te pedig élj boldogan.

Szundari elővette minden rábeszélő képességét, de Csonda nem maradt Csitorban.

Egyszer már majdnem megégettem magam ennek a boszorkánynak a tüzénél, gondolta. Aki ennek a katlannak a közelébe meg, ne csodálkozzon, ha leöntik forró vízzel. – Ajánld a fiad Isten védelmébe, vetette oda Szundarinak, amikor a fegyvereseivel kivágtatott a Nap-kapun. – Visnu azonban nem hallgatta meg a becsvágyó hercegnő könyörgését. Mokal még megérte azt, hogy fölkapaszkodhatott a trónra, de nem sokkal ezután megölte a két nagybátyja – éppen a szent neveket számlálta a tulaszi golyókon. Dzsódha visszaszerezte Mandort; nyugatról a Szatledzs, keletről az Aravalli hegylánc határolta a birodalmát, de Csonda nem mozdult ki többé Kathiavárból. Szundarinak megüzente: Most, hogy megöregedtem, nem vágyom többé a győzelmi jelvényekre. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egyszerűen csak okos legyek.

A cikket írta: Müszélia

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: