újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Bajusz

Látogatók száma: 19

Bajusz

A falu nagyon kicsi volt, és szegény emberek lakták. Ők azonban sosem jártak messzebb, mint Sankhlagarh, a határvidéket vigyázó erőd; nem sejtették, hogy milyen gazdagság és kényelem van a mevári városokban, így hát nem irigykedtek. Isten mindenkinek annyit ad, amennyit jónak gondol, és az ember nem tehet okosabbat, mint hogy megelégszik azzal, amije van.

Harbudzsi Sankhla volt az erőd parancsnoka, a mevári herceg hűbérese. Jó ember volt; alig valamivel vett el többet a rájatoktól, mint amennyit neki magának is tovább kellett adnia a hercegének. Az erőd kapuja mindig nyitva állt a szegények és a szűkölködők előtt. Még szerencse, hogy afféle Isten háta mögötti vidék volt ez, ahová a madár is csak ritkán tévedt, különben Harbudzsi a várőrséget sem tudta volna eltartani. Öreg katona volt már, és magányosan töltötte el az egész életét. Olyan volt, mint a szikár aszkéták, akik messziről elkerülték a városokat, sűrű erdőkbe vagy sziklás hegyek közé húzódtak, és már nem sokat gondolkodtak a világ folyásán; inkább csak nézték, mint a nádas partok között hömpölygő vizet. Az is csak elfolyik, egykedvűen, senki sem tudja, hogy hová. Hát persze, a tenger meg az égi pára, aztán az eső lehull, vissza a földre, de mindez végtelenül távoli a vadon vagy a barlangok magányában, és mindegy is, hogyan utazik a hatalmas körhintán, körbe-körbe a víz.

Harbudzsi azonban rádzsput családban született, és nem mindig hagyta nyugodni a vére. Időnként lándzsát ragadott és lóra pattant, hogy a kevés számú lovasával bejárja a határvidéket. Akármilyen Istentől elrugaszkodott vidék volt ez, mindig akadt néhány rabló, akiket éppen ez a világ vonzott, és abban reménykedtek, hogy itt majd nem éri el Őket a törvény keze. Harbudzsi mindig készen volt egy-két veszélyes kalandra, és hol az imafüzért cserélte fel a lándzsára, hol a lándzsát vissza az imafüzérre. Emberei már megszokták a hirtelen hangulatváltozásait, és csendben maradtak, amikor az imafüzér volt a műsoron.

De nagyon téved, aki azt gondolja, hogy az erődparancsnok rossz kedvű lett volna, vagy csak úgy általában komor. Mit sem szeretett jobban, mint a vendégeskedést, és a Szada-bartnak nevezett ünnepnapok előestéjén, szerény lehetőségeihez képest, hatalmas traktát rendezett. Ilyenkor senkitől sem kérdezték, honnan jön, hová megy, mi a célja. Az éhes utazót el kell látni, ez törvény Rádzsvarában. Ugyan egész Indiában is.

Szada-bart előestéje, vagy inkább éjszakája volt már, amikor egy fegyveres csapat lovagolt végig a falun. Pompás öltözete és csillogó fegyverei hercegnek mutatták a vezérüket, de a fáradt arcokon és kimerültségtő botladozó lovakon látszott, hogy nem szórakozásból tévedtek Sankhlagarh felé. Az is lehet, hogy menekülnek, ami ezekben a zivataros időkben éppen nem ritkaság. Ételt kértek a faluban, ahol az emberek nagyot néztek, mert nem könnyű éjszakának idején, nagy hirtelen ellátni 120 lovast és lovat. Próbálkozzanak inkább az erődben! A Dzsódha nevű herceg nem vette rossz néven az elutasítást, és már ment is tovább az erőd felé.

Nem volt messze. Harbudzsi tárt karokkal fogadta az idegeneket. Nem kérdezett semmit; Ők azért elmondták, mi szél hozta Őket. Az eseményeket egészen másként mesélték a csitori várban, de végül is a tények beszélnek. Dzsódha apját és a rokonait lekaszabolták; Ő is csak azért menekült meg, mert a mészárlás idején éppen nem volt fenn a várban. Ő maga meg a katonái nem bízhattak másban, mint a lovaik gyorsaságában. Harbudzsi már hallott valamit arról, hogy a rathorokat nem véletlenül érte a szerencsétlenség: Dzsódha apja éppen azt tervezte, hogy elteszi láb alól a kiskorú trónörököst, akinek az anyja éppen az Ő lánya volt, és Dzsódha testvére – a hatalom és a föld szeretete nem egyszer felülírja a rokoni kapcsolatokat. Mindenféle mendemondát is hallott Harbudzsi arról a megölt rathor hercegről: keményen ivott, ópiumot szívott, egyetlen fiatal nő sem volt tőle biztonságban. Most azonban bölcsen hallgatott, már csak azért is, mert furcsa paripa a mendemonda: vágtatni akar három lábon. Sokkal nagyobb volt ennél a gondja. A Szada-bartra készített ételeket már szétosztották, a rizses ládák kiürültek, és a szakácsok otthon, a faluban aludták az igazak álmát.

Ebben a vészhelyzetben eszébe jutott az almug, vagy a régi szanszkrit nevén mudzsda nevű növény. Fűként bújik elő a földből, de néhány év alatt nagy fává fejlődik, és olyan kemény lesz, hogy akár templomokat is lehet belőle építeni. Azt mondják, hogy a tűz sem égeti meg. A fiatal fák kérgéből főzeléket készítenek, és ez elég ízletes étel, különösen annak, aki már két napja nem evett egy falatot sem. Harbudzsi személyesen adta ki az utasításokat a szolgáinak, akik maguktól nem igen tudták volna, hogy mit kezdjenek ezzel a fakéreggel: Zúzzátok össze, főzzétek meg cukorral és fűszerekkel, liszttel jól sűrítsétek be – holnap sokkal finomabb lesz a lakoma, ígérte a várparancsnok a vendégeinek. A herceg és a katonái nem kényeskedtek, örültek, hogy megtölthették a gyomrukat, kényelmes ágyakban alhattak, és álmukban elfelejthették Csitort.

Csak reggel néztek egymásra nagy álmélkodással. Élénk vörös bajusz pompázott mindegyikük orra alatt. Még az idősebb, már-már őszbe csavarodó bajszok is egészen kivirultak. Mert hogy az almug kérge nemcsak étel, ínséges időkben, hanem fontos és hasznos festék. Persze a rathorok nem tudták, hogy mit ettek, és nem is láthattak sokat a kormozó fáklyák fényében.

Harbudzsi nem árulta el, hogy szorultságában mit adott eléjük, inkább úgy tett, mint aki maga is elhiszi, hogy csoda történt. A hajnal színében vöröslik most a bajszotok! Ez bizony nagy szerencse. Azt mutatja, hogy a szerencse napja ismét rátok virrad, és visszaszerzitek az elvesztett birtokaitokat. – Dzsódha el is hitte, mert nagyon el akarta hinni, és hamarosan tényleg melléje állt a csapongó istennő Harbudzsi és még két szövetséges lépében, akik segítségével visszafoglalhatta, ha nem is Csitort, de legalább Mandort, az ősi birtokot. Arról már lehetne vitatkozni, hogy megérdemelte-e a szerencsét vagy sem; de a bölcsek azt tanítják, hogy a szerencsét vagy mindenki megérdemli, vagy senki. Eltelt néhány év, mire megtudták az almug titkát, és attól kezdve minden ütközet előtt vörösre festették a bajszukat. Usász istennő hajnalpiros színe sokszor hozott diadalt a rathoroknak. Csak azt ne kérdezzétek, hogy kinek volt igaza, a rathoroknak-e, vagy a csitori vár védőinek. Mi csak a részigazságokat ismerhetjük; az abszolút igazság nem a Földön lakik.

A cikket írta: Müszélia

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: