Bandik

Látogatók száma: 57

Bár egyedül vagyok a lakásba, behúzódom a fürdőszobába, még az ajtót is bezárom. Magam előtt is szégyellem a sírási rohamaim. Hiába gondolkodom, nem tudok rájönni, mit rontottam el, hogy most darabokra hullik a szépen felépített, boldognak hitt életem.
¬– Anya!
A lányom szokásához híven nagy robajjal vonul be a lakásba, a táskája puffanva ér földet a szobájában. Hideg vízzel mosom le az arcom, próbálom eltüntetni a sírás nyomait, kevés sikerrel.
– Szia, drágám megjöttél? – A lányom a szemét forgatja. Hogy kérdezhetek ilyet, hisz itt áll előttem.
– Megint sírtál?
– Tudod …. – Kezdenék bele a mondókámba, de félbe szakít.
– Nem olyan nagy szám, a suliba alig van gyerek, akinek együtt vannak a szülei. – Mondja, megint a szemét forgatja.
Tizenkét éves, nem elég, hogy az éledező hormonjaival kell megküzdenie, még az anyja lelkét is ápolnia kell. Próbál erős nagylány lenni, esténként meg telesírja a párnáját, az apja hiánya miatt.
– Mindjárt jön a Niki matekozni – és elvonul. A „matekot” Bencének hívják, új fiú az osztályban, ahogy ilyenkor szokás az összes lány őt akarja meghódítani.
Amikor én voltam tizenkét éves a babáimmal játszottam. A születésnapomra is azt kértem, nem smink készletet, mert az osztályban már mindenkinek van, csak neki nincs és az olyan ciki. A barátnőimmel is mesekönyveket olvastunk, vagy az éppen ennek a korosztálynak íródott piros pöttyös könyveket.
Átlagos gyerek voltam, nem voltak soha nagy ambícióim, sem az iskolában, sem utána. A nővéremmel ellentétben nem tanultam tovább, alig vártam, hogy dolgozhassak, legyen saját keresetem, amivel magam rendelkezem. Anyukám a fizetésem egy részét elkérte, mint mondta a háztartásba nekem is be kell szállnom. Nem ellenkeztem, volt olyan barátnőm, akinek az egész keresetét haza kellett adni. Nem voltam egy bulizós, eljárkálós lány. Tizenhat éves koromig a fiuk sem érdekeltek. Aztán meg ismertem Imit, Jó volt vele táncolni, meg moziba járni, de nagyon zavart, hogy folyton a ruhám alá akart beférkőzni. Bár szomorú voltam miatta, de mégis szakítottam vele. Egy évre rá megismertem Bandit. Magas volt szőke, jóképű, mindenki irigyelt miatta. Akkor voltam életembe először szerelmes. Vele csókolózva egész elgyengültem, szerettem hozzá bújni. Amikor megtudta, hogy szűz vagyok még, kicsit visszavett a nyomulásból. Azt mondta, az elsőre fel kell készülni, és fel is készült. A szülei nem voltak otthon azon a napon. Tele volt a szobája virágokkal, pezsgőt bontott. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő. Úgy is bánt velem. Azt mondta megtiszteltetés, hogy öt választottam, erre az alkalomra. Tulajdonképpen hálás vagyok neki, hogy az első alkalom nem egy rémálom volt, hanem egy csodálatos élmény, amire jó visszagondolni.
Bandival való kapcsolatom nagyon jól alakult, a szüleim is megszerették. Sokat beszélgettünk, mindenféléről. Azért mert nem jártam gimnáziumba vagy főiskolára, mint Bandi, nem voltam egy buta lány. A napi lapokat előbb olvastam el, mint apukám, morgott is miatta sokszor. a könyvtárba is törzsvendég voltam. Bandi szüleivel csak egyszer találkoztam, egy gyors viziten.
Véletlenül jöttem rá, bár szeret engem, de szégyell is a barátai, vagy a szülei előtt. Amikor nálunk volt, vagy kettesbe mentünk valahova, szerettünk kirándulni, olyan tökéletesnek tűnt minden. Az, hogy nem akar velem társaságba menni nem zavart, én sem voltam egy társasági ember. Az anyukájával futottam össze egyszer, aki azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem tudtam elmenni a családi összejövetelre, mert szerettek volna jobban megismerni. Bandi nekem erről nem szólt. Amikor kérdőre vontam, csak dunnyogott valamit arról, hogy úgyse éreztem volna jól magam, mert nem tudtam volna miről beszélgetni az orvos szüleivel. Azt hittem belehalok a szakításba, de nem tudtam vele maradni, tudva, hogy szégyelli, hogy csak nyolc osztályom van.
Hónapokig olyan voltam, mint egy zombi. Már a családom aggódott értem. a nővérem beszélt rá, mutassam meg, hogy többre vagyok képes. Iratkozzak be estin a gímibe.
Az a négy év nagyon kemény volt, munka mellett tanulni amúgy is nehéz, de úgy, hogy a főnököm minden adandó alkalommal keresztbe tett, még nehezebb volt. Előfordult, hogy nem tudtam elmenni a saját osztályommal vizsgázni. Szerencsére olyan osztályfőnököt fogtam ki, aki mindenben segített.
Mire leérettségiztem, munkanélküli lettem, az elsők között kerültem lapátra a cégnél. Elvégeztem egy iroda segédi kurzust, ami három hónap volt. Igaz protekcióval, a polgármesteri hivatalba kerültem. Ott ismertem meg Bandi 2-t. A büfébe futottunk néha össze. Először csak köszöntünk, aztán néha váltottunk pár szót. Én az első perctől Andrásnak hívtam, amiért kinevetett, mint mondta, születése óta senki nem hívta így, még a főnökei is Bandizzák.
Bandi 2, csak a nevében hasonlított Bandi 1-re. Középmagas volt, sötét hajú, szemüveges. Amikor a hivatalon kívül találkoztunk, alig ismertem meg. A vasalt inget, öltönyt, nyakkendőt otthon hagyta, kockás vászon inget viselt, farmert, a fejére baseball sapkát rakott. Igaz azt kérte öltözzek sportosan. Na de ennyire? Csavarogtunk a városba egy nagyot, régi kisvendéglőbe vacsoráztunk, ahol kockás terítővel voltak az asztalok letakarva. Nagyokat nevettünk.
– Ez vagyok én, - mondta – nem az az irodai pojáca.
Az igazság az, hogy régen éreztem már ilyen felszabadultnak magam, amikor nem kell pózolni, ügyelni minden mozdulatra, minden szóra. András egészen levett a lábamról, pedig még a kezem sem fogta meg. Búcsúzáskor is csak egy szűzies puszit kaptam az arcomra.
A következő alkalommal bicikli túrára hívott. András szinte mindenhova kerékpárral járt. Amikor megkérdeztem miért nem tart autót, a fizetéséből futná, azt mondta a bicikli mindenhova elviszi a városba, nem kell tankolni, parkolót keresni. Ha el akar utazni, buszra, vonatra szál. Tulajdonképpen András egy végtelenül szabad ember volt. Imádtam érte, mert tulajdonképpen én is ilyen voltam. Nehezen viseltem a kötöttségeket.
Hetekig csak múlattuk az időt, már lemondtam róla, hogy köztünk lehet valami, pedig egyre jobban szerettem. Nagyon készültem arra a napra, amikor meghívott magához. Soha nem bántam meg, hogy kivártam, amíg ő lép. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, onnantól kezdve szinte elválaszthatatlanok voltunk.
Anyám, aki félt, hogy öreglány leszek, hisz harminc évesen még nem mentem férjhez, szinte körbe rajongta Andrást, aki élvezte is ezt.
Pár hónap után felmerült, össze kellene költöznünk. De hova? Én a szüleimnél laktam, András meg egy kis garzont bérelt. Akkor anyám oda állt elém és a kezembe adott egy betétkönyvet. Én azt hittem ezeket már régen kivonták a forgalomból. Mint kiderült, tőlem a konyhára elkért pénz nem használta fel, hanem betette a nevemre a bankba, néha megtoldotta egy- egy kisebb összeggel. Alig akartam hinni a szememnek, a kamatokkal együtt több mint négy millió forintom volt, ami mellé András is oda tett ugyan annyit.
Mivel eldöntöttük kertes házat szeretnénk, a szülök is ez irányba keresgéltek. Apukám, meg András apukája az első perctől barátok lettek. Ők mondták találtak nekünk egy megfelelő ingatlant. Nagyon csalódott voltam, amikor megláttam a kiszemelt házat. András viszont lelkendezett. Először is, messziről látszott, hogy évek óta nem lakik ott senki. Az udvarba nyakig érő gaz, a vakolat néhol megadta magát. Bent három szoba, egy nagy kamraszerű, középen nagy konyha volt. A falból csupasz vezetékek lógtak.
– Na, tetszik?
– Tetszeni tetszik, apu, csak hát… – próbáltam kíméletes lenni.
– Azzal ne törődj, kislányom, azt mond, tetszik e.
András apukája kőműves volt, mint kiderült sokat vitte a fiát magával dolgozni. Apukám épületasztalos volt. Amíg én azt láttam, hogy potyog a vakolat, ők azt is látták, száraz a fal, és stabil. Én csak a megcsúszott, vagy hiányos cserepeket láttam, ők azt, hogy épek a gerendák, hogy néhány cserépléc cseréjével tökéletes lesz a tető. Három férfival szemben nem tudtam ellenkezni, rá bólintottam hát. Nem is bántam meg. Nagyon élveztem, hogy én választhatom ki a csempét, a járólapot a fürdőbe, a konyhába, hogy kiválaszthatom, milyen kádat szeretnék, és hova állítsák. Ajtókat, ablakokat választottam. Kora nyár volt, így amíg a férfiak a házon dolgoztak én anyuval virágoskertet alakítottam ki a ház előtt. Naponta jártunk a kertészetbe, rózsákat-árvácskát vettünk. Nagyon megtetszett egy különleges apró levelű fa, amiről kiderült selyem akác. Mivel panelba nőttem fel, azelőtt soha ilyen munkákat nem végeztem. Most értettem meg Olga barátnőmet, aki úgy beszélt a virágairól, mintha élő személyek lennének.
Alig egy hónap alatt a lepusztultnak látszó házat mintha kicserélték volna. A felújítás költségeihez a szüleink is hozzá járultak, így maradt kevés pénzünk bútorra. András anyukája már nem élt, ezért is eset olyan jól neki anyu kedvessége.
A lakásavatót elnapoltuk, hogy együtt megtarthassuk az esküvővel. Egy év múlva pedig bejelentettem, hogy terhes vagyok. András letérdelt elém, a hasamat puszilgatta, köszönöm, köszönöm, mondogatta könnyek között. Olyan tökéletesnek tűnt minden, ahogy az is volt. András nagyszerű apának bizonyult, imádta a lányát, csodálatos férj is volt egyben.
Gyes után nem vettek vissza a régi helyemre, az irattárba kerültem, hat órába kellett volna elvégezni azt a munkát, amit nyolc-kilenc óra alatt is alig lehetett, túlóra nem volt. Nem is gondolkodtam, amikor lesz, ami lesz alapon beadtam a jelentkezésem egy irodaházban ahol recepciós kerestek. Jobb fizetés jobb munkakörülményeknek nem lehetett ellenállni.
Andrást is elcsábították a polgármesteri hivatalból, mivel jól beszélt franciául, egy multinál lett idegennyelvű levelező. Előfordult, hogy el kellett utaznia, Francia országba egy-egy delegációval, hogy tolmácsoljon.
Talán ezen a ponton kellett volna megállnunk egy pillanatra, hogy elgondolkozzunk azon, mit is akarunk még elérni. Én harminchat éves voltam, András harminchét. Mindenünk megvolt, amiről egy harmincas pár csak álmodni tud. Szép ház, kocsi, jó állás, és egy gyönyörű kislány.
Bár vállaltam volna plusz munkát én is, de Csillus, és a háztartás mellett nem tudtam, a férjem pedig egyre többet dolgozott. Még azt sem mondhattuk el, hogy a sok munka jutalmául legalább évente valami szép helyen nyaraltunk. Andrásnak alig volt szabad napja, szabadságot nem kapott, vagy nem kért. Néha egy hétvégét töltöttünk el valahol a közelbe.
Hajnalba keltem, hogy reggelit készítsek, elvittem a lányunkat az óvodába, ledolgoztam a napom, hazafelé bevásároltam, felvettem Csillát, mostam főztem, takarítottam. András, ha hazajött, a lányunkkal játszott, aztán beletemetkezett a hazahozott munkába. Esténként néha összebujtunk, de már az sem volt az igazi. Inkább csak kötelességből tettük. Elmaradtak a nagy beszélgetések, a kirándulások. Már régen nem hordott a férjem farmert, pólót.
A külföldi kiküldetések egyre gyakoribbak lettek. Amikor hazajött, fáradt ingerült volt. Már nem volt türelme Csillushoz sem. Én vak, nem gyanakodtam, a helyett körbeugráltam, minél jobban kipihenhesse a fáradalmait, hogy újult erővel indulhasson a munkába.
Hiába volt ez a nagy rohanás, a bankszámlánkon nem gyarapodott a pénz, pedig nem költöttünk többet, a megszokottnál.
Kívülállók csodáltak minket. mi voltunk az álom pár. Én pedig szenvedtem, mert magányos voltam. Sem időm sem energiám nem volt eljárni a barátnőkhöz, az idejét sem tudtam mikor jártam utoljára moziba, színházba. Ha szóvá tettem a férjem fűt fát ígért. Minden meg fog változni, csak még ezt a munkát elvégzi. Aztán a másikat is a sokadikat is elvállalta.
Szerettem volna, ha ő is ott van azon a nagy napon, amikor a lányunk először belép az iskola kapuján. Nem tudott elszabadulni, éppen megint Párizs felé vitte a repülő. Akkor is a munka volt az első amikor Csillus először lépett a néptánc csoporttal színpadra. Az évek pedig csak szaladtak.
Arra gondoltam, ha lenne még egy gyerekünk, ha szülnék neki egy kisfiút, többet lenne itthon. Titokba leálltam a gyógyszerrel, egyszer terhes maradtam, de mire elmondhattam volna a jó hírt, el is ment a baba.
Azon az ominózus napon a henteshez vettem az irányt munka után. A fél várost át kellett autóznom, hogy a jól ismert üzletbe ahol tudom, mindig friss az árú vásárolhassak. Egyik lámpánál állva mintha Andrást láttam volna. Megráztam a fejem, az nem lehet, hisz holnap jön haza Párizsból. A kisördög nem hagyott nyugtot, amint találtam parkolót, kiszálltam, és visszasiettem oda ahol a férjemet látni véltem. Aztán csak álltam a kerthelyiség mellett és bámultam, ahogy az én hűséges férjem egy húsz év körüli lánnyal van összeborulva. a lány vette észre, hogy nézem őket. András hátra nézett, az arca falfehérré vált, mielőtt felállhatott volna elfutottam. Forgott velem a világ. Olyan volt mintha az egész égbolt rám szakadt volna. Valahogy elbotorkáltam a kocsihoz, pecekig csak ültem néztem magam elé, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem is a férjemet láttam.
Nem tudom hogyan értem haza, szerencsére megúsztam baleset nélkül. András már otthon volt, a lányunkkal beszélgetett éppen. Amikor beléptem felállt.
– Előbb utóbb úgyis megtudtad volna, – mondta – Kinga gyereket vár, nem hagyhatom magára.
– És mi? – Csillus hozzám bújt, én majd megfulladtam a visszafojtott sírásról, – minket magunkra lehet hagyni? Mi nem számítunk?
– Te egy erős nő vagy Csilla, talpra állsz. Itt hagyom nektek a házat, a számlánkról sem veszek le pénzt.
– Persze hogy nem! – kiáltom – hisz évek óta nem tettél rá egy vasat sem. Gondolom Kingácska jól élt a fizetésedből. Még az lenne a szép, ha az én pénzem is elvinnéd. Takarodj! – zokogtam kétségbe esve. Ököllel rontottam neki, az első ütéseket állta, aztán lefogta a kezem. Szorosan tartott, megvárta, amíg megy nyugszom kicsit.
– Tudom, hogy nehéz neked – kezdte halkan – engedj el, ha rossz döntést hozok, úgyis visszajövök hozzád.
– Ide? – sziszegem vészjóslón, – ide te a lábad nem teszed be többet, és most szedd a holmid, Kingácska már repesve vár.
Hiába akarta a lányát megölelni, az elhúzódott tőle, szó nélkül ment az ajtóhoz.
– András! – magam is meglepődtem a hangom nyugodtságán, – Jobb is, hogy így alakult. A Szakolcai mérnők úr meghívott egy krétai kirándulásra, legalább igent mondhatok. Úgyis szerettem volna már eljutni oda.
Láttam a férjem arcán, mintha tört forgattam volna szívében, hogy még édesebb legyen a bosszú, a legcsábosabb mosolyom küldtem felé.
Immár három hónapja kilépett az életünkből, és én még mindig nem tudom túl tenni magam rajta. Talán, ha oda áll elém és elmondja, van valakije, ha meg tudtuk volna beszélni, könnyebb lenne. Vagy talán nem is az fáj a legjobban, hogy engem elhagyott, hanem az, hogy a lányát is, hogy még telefonon sem keresi vele a kapcsolatot.
A csengőre riadok fel a gondolataimból. Niki, a lányom kis copfos barátnője áll a kapuba.
– Csókolom! – fut el mellettem. Hangos nevetés hallatszik, a lányom szobája felől, én elvonulok a konyhába palacsintát sütni. Kis gondolkodás után a szemetesbe dobom a konyhapulton árválkodó Barcelonás bögrét, amiből András szerette a kávéját inni. Egy emlékkel kevesebb, majdcsak elfogynak.
Palacsintasütés közben elmélázok. Új bérlő jött az egyik irodába. Alig akartam hinni a szememnek.
Dr. Barna András, tervező mérnök költözött a harmadik emeleten megüresedő irodába. Még jó, hogy a smink alatt nem látszik, hogy milyen nyúzott vagyok. Bandi 1 ugyanolyan charme-os mint régen.
Felvetette, megihatnánk valahol egy kávét, a régi idők emlékére. Lehet hogy elfogadom a meghívást, végül is egy szabad nő vagyok. Csak ne utálnám annyira a férfiakat...