Barátság
Látogatók száma: 47
Egy szép kapcsolat nem csak emberek közt lehet.
Hajnalodott. A tavasztól tomboló vidéken harmatcseppek csillogtak a fűszálakon és a házak körüli veteményesek apró növénykéin.
A nőstény macska fáradtan ment haza a majd egész éjszakai vadászatból. Fáradtan, de jóllakottan és elégedetten. Érezte, hogy emlői duzzadnak a tejtől, alig várta, hogy hazaérjen és megszoptathassa a kölyköket. Hat éhes száj! Szép nagy alom! Már nem is tudja, hányadik…
Hát igen, benne járt a korban, cirmos bundája a pofájánál kicsikét őszült, de még nem érezte öregnek magát. A kandúrok sem tartották annak.
Kecsesen felugrott a léckerítésre és végig nézett az udvaron.
A loncsos komondor tappancsaira hajtott fejjel horkolt a kutyaház előtt. Nem volt megkötve, sosem kóborolt el, minden éjjel éberen vigyázta a házat. Ezen az éjszakán is akadt dolga, rókát kellett elriasztani, amit a gazda segítségével, sikeresen el is végzett. Most, a jól végzett munka tudatával, békésen aludt.
A mögötte levő ólban mocorogtak a tyúkok, az istállóban motozott a tehén.
A házban égett már a lámpás, a gazda meg az asszonya is megkezdték a napot. Hamarosan jönnek az állatokhoz; a nőstény tudta, addig kell a kicsinyeit ellátni, amíg az emberek bele nem lendülnek a munkába. Utána nagyobb a kockázata annak, hogy rájuk bukkannak.
Lehuppant a földre. Odasétált a kutyához, óvatosan megszimatolta, aztán tovább ment. Bármennyire is sürgette anyasága tudata, muszáj volt felmérni a terepet, hogy ki járt itt az éj-jel. Mert egy kóbor kandúr épp olyan veszélyes lehet, mint az ember.
A róka szagától felborzolódott a szőre, a farka egyenesen olyan lett, mint egy üvegmosókefe. Ösztönösen morgott és púposított, aztán egy szökkenéssel az istálló felé szaladt.
Felszaladt az ajtón, de nem ment be a kicsiny kémlelő nyíláson. Ügyesen feltornázta magát a szemöldökfa kissé kiálló peremére és onnan bekúszott a tető alá.
Itt rejtette el a családját. A múltkori alom sikeresen megmaradt, hát most is idejött szülni, amikor elérkezett az ideje. A tető kinyúló része és a szénapadlás fala közt volt egy macskányi szélességű hely, annak a túlsó végébe csinálta a vackot.
Halkan, lágyan nyávogott, így tudatva a kölykökkel, hogy jön. Egy pillanatra megállt, hogy hallja a választ, és hallott is valami gyenge miákolást, de ez korántsem volt az a kórus, amit megszokott. Csak egyetlen hang!
Rosszat sejtve iramodott hátra, és igen! Az istálló felől halovány fény szűrődött be! Az egyik deszka el volt mozdítva és a kölykök… a kölykök sehol…! Még csak a szagukat sem érzi, nincs itt más szag, csak a gazdáé! Panaszosan felnyávogott, és akkor újra hallotta azt az alig hallható miaút.
Végig szaglászta a vackot és végül megtalálta. A legkisebb, és egyben az egyetlen fekete bundájú kismacska, elbújt a fazsindelyek között. A gazda, aki a rókát kergetve hallotta meg a riadt nyivákolást, őt nem vette észre, amikor a deszkát felfeszítve a ravaszdinak szánt zsákba rakta a macskaporontyokat.
Az anyamacska óvatosan kivette a kicsit. Letette maga elé, mindkettejüket próbálva megvigasztalni szépen megmosdatta, aztán leheveredett, hogy megszoptassa. Az aprócska állat neki is látott, de hiába szopott, dagasztott boldogan, anyja nem tudott megnyugodni. Egyre csak a többi ötön járt az esze. Mi lehet velük, hová lehettek? Nem először tűntek el a gyerekei, és máskor hamar bele is nyugodott, de ez most más volt. Ezek már láttak, már játszottak, már örültek neki. Hamarost egeret is hozhatott volna nekik, és taníthatta volna őket.
Így, amidőn a kis kandúr tele hassal álomba merült, kióvakodott a padlásra. Megvárta, hogy a gazdasszony ellássa és megfejje a tehenet, majd kisurrant az istállóból.
Egy kis téblábolás után rálelt a gazda szagára. Kifelé tartott a kertből, ő pedig követte.
A nyomok a tó felé vezettek és bizony a nősténynek elszorult a szíve. Ha az történt, amit gondol, akkor ő bizony elköltözik a háztól, a maradék egy cicával…!
A kölyköknek azonban szerencséjük volt. Már ha azt szerencsének lehet nevezni, hogy a gazdának a parázsló kis macskaszemek láttán nem volt szíve agyonütni őket, így csak bezsákolta mindet. Eredetileg azt tervezte, beledobja a zsákot a vízbe, de a kicsik annyira nyávogtak, hogy már nem bírta hallgatni. Megállt, és az út mellett ásott egy sekély gödröt, abba rakta terhét, majd földet szórt rá. Itt jött az igazi szerencse! A szürkületben nem látta jól, hogy mennyire temette be a zsákot, egy része kimaradt, a kismacskák így levegőhöz jutottak.
Amikor a nőstény megtalálta a zsákot rögtön veszettül neki állt ásni, de hiába az ő mancsai kicsinek bizonyultak a laza földhöz. Nem tudott olyan gyorsan és annyit elkaparni, hogy a zsákhoz férhessen. Kimerülten ült le. Visszanyávogott a kölyköknek és amint viszonylagos csend lett törni kezdte a fejét, mit lehetne tenni. Hamar egyértelmű lett számára, hogy itt nagyobb tappancsra van szükség. Legalább akkorára, mint amekkora a komondornak van…
A kutya meglepetten riadt fel a fújó hangra. Úgy volt, ahogy sejtette, a cirmos ült előtte, na de miért nyúlkál felé a mancsaival? Ráadásul kieresztett karmokkal! Rosszallón morranva kapta hátra a fejét. A macska azonban nem tágított. Már ő is morgott, sőt! Hirtelen ugrással a házőrző fülére támadt. Az eb teljesen megrökönyödött. Ennek fele sem tréfa! Ez a macska meghibbant! Tán agyára ment, hogy eddig barátságos volt vele…
Most már vicsorgott. Elrántotta a kobakját és a cirmos felé kapott fogaival. A másik állat arrébb szökkent, hátát púposítva újra fújt, aztán a kerítéshez iramodott. Felugrott rá, majd vissza le, és szökdécselve, ahogy egerészni szokott, ismét a komondorhoz közelített. Ám most már nem ment egész közel. Félútról újfent a kerítés felé fordult, ránézett a kutyára és nyávogott. Kérőn, szinte panaszosan. És az eb megértette. A macska azt akarja, hogy kövesse őt. Oda-vakkantott hát, és tettre készen felállt.
A nőstény örömében, hogy sikerült megértetnie magát, odarohant és egy villanásra pofácskáját a bozontos bundához dörzsölte, aztán nyílegyenesen a kiskapu irányába szaladt. Ügyesen felugrott rá, mancsával félretolta a reteszt és kiengedte a kutyát.
A gazdasszony békésen kapált a kertben, észre sem vette, hogy eltűnt a kutya. Azt hitte behúzódott a házba, ahogy máskor is. Csak akkor nézett fel a munkájából, mikor hallotta, hogy nyílik a kertkapu. Már kérdezni akarta az urát, hogy mit felejtett itthon, ám félig kiegyenesedve maradt a szeme elé táruló látványtól.
A kerítés tetején a cirmos egyensúlyozott, tartva a kiskaput a szájában zsákot cipelő komondornak, a kerítés lécei közt pedig két fekete-fehér és három cirmos kiscica sorjázott be.
A kutya megállt a nő előtt, lába elé ejtette a széttépett zsákot. Mikor amaz le akart hajolni érte halkan morgott. Aztán hátranézett, megvárta, míg az összes macska bejön, és az anyjuk lehuppan melléjük, csak ezek után sétált odébb.
A nőstény szemrehányón pillantott a másik anyára. Tüntetőleg végig nyalta a kölykeit, majd elkormányozta őket az istálló felé.
Nem nézett össze a kutyával, a komondor mégis úgy feküdt le, keresztben az udvaron, hogy pont az istálló és a veteményes között legyen. Vagyis a macskacsalád mostantól az ő védelme alatt áll, jobb, ha ezt mindenki tudomásul veszi.
Igazán ez a legkevesebb, ami egy baráttól telhet.
A cikket írta: Arkady
Hozzászólások
időrendi sorrend
Minden együttérzésem a Tiéd! Szegény cicák és szegény Te! Vannak gonosz emberek. Az én macsekom ugyan nem mérgezték meg, de csúnyán fejbe vágták, amitől az egyik szemére most már nem lát. Úgy hogy mindenben igazad van.
Szeretettel: Arkady
Ha te tudnád? De úgyis tudod. Imádtam a cicáimat. Csodálatos teremtmények! A legszebbek voltak a világon. Az anya, egy büszke nő. Mint a történetedben nem adta alább. Követték a kölykei, egyik jobbra, a másik balra dőlt. :-)
Embertelen, amit velük tettek! És amit velem. Állat ilyet nem tesz! Megmérgezték őket, vagy mást, nem tudom, mert ennek felelőse nincs. És én eltemettem egyenként valamennyit. Ne tudd meg mit jelentett ez és soha nem lehet elfelejteni!
Most is előttem vannak, ahogy várnak, libasorban szaladnak elém... hmm. Ne fájdítsd a szívem!
Ha az emberek azok lennének, akik viszont nem azok, akkor tudnák, nekik éppen annyi joguk van az élethez, ami egyszer megadatott a számukra, mint nekünk, embereknek... de ezt én hiába érzem?!
Az én cicámnak az első és az utolsó alma volt...
Pussz,
Éva
gratula!
Szívet melengető írás.
Gratulálok!
Pussz,
Éva