Bársonyrózsa és fagyöngy

Látogatók száma: 47

Egy összeveszés története. Egyé? Vagy kettőé? Majd kiderül...

Egy kis semmiségen vesztek össze. Legalábbis a fiú számára az volt. Hiszen csak fogadásból, a haverok unszolására kérte fel a Fruzsit egy táncra. Hogy úgy se meri felkérni a gimnázium legszebb lányát, ha a Kriszti is itt van. Hát merte! És milyen tánc volt! Nem is összesimulós, csak ráztak egy kicsit, igazán semmi komoly.
Kriszti persze észrevette és hatalmas patáliát csapott. „Becsaptál, megszégyenítettél, elhagytál, elárultál” – és hasonlók, Sanyi még soha ennyi negatív töltésű igét nem hallott egyszerre. Tisztára mint egy nyelvtanórán, mintha a lány már eljövendő foglalkozására gyakorolna, hiszen tanárnak készül, és ettől a gondolattól apró mosoly jelent meg szája sarkában.
A lány természetesen ezt is félre értette.
– Még ki is nevetsz...! – fakadt ki keserűen, és vad mozdulattal letépte a ruhájára tűzött vörös bársony rózsát. Azt a rózsát, amit a bál elején olyan kedves, félig zavart, félig kihívó mosollyal fogadott, amíg a fiú hasonlóképp zavarban, felügyetlenkedte... És most letépte... Mit tépte! Meg is taposta...
Ez már Sanyinak is sok volt. Felvette szegény meggyalázott ruhadíszt, megforgatta és látta, hogy az egyik szirma elszakadt. Ettől aztán kiakadt rendesen.
– Hát így állunk... – mormogta, de a beállt csendben tisztán lehetett érteni minden szót. Ránézett a lányra.
– Ezt – mutatta fel a rózsát, – megtaposhatod, de engem nem fogsz.
És ezzel elvonult, mintha csak ő lenne a sértett fél.
Nem laktak messze a művelődésháztól, ahol a szalagavatóbált tartották, ezért lassan ment, hogy legyen ideje gondolkodni. Egyrészt azon, hogy mit rontott el, másrészt, hogy mit fog mondani az anyjának, miért is jött ilyen korán haza. A kapuhoz érve nagyot sóhajtott: még azt is meg kell magyaráznia, mitől szakadt el a rózsa...!
Elindult a kis járdán a terasz felé. Már majdnem a lépcsőhöz ért, amikor női nevetést hallott. Aztán egy férfiét. Sanyi döbbenten megállt. Anyánál van valaki...? Csak most látta meg... a konyhaablakból a teraszra kivetülő fényben árnyak mozogtak, egy nő és egy férfi... De hát ez lehetetlen! Hiszen Apa már a repülőn ül, megy az arabokhoz újabb hajórakomány gyapotért... De akkor ki...? Valami munkatárs...?
Közben újabb hang ütötte meg a fülét, poharak csendültek össze. Ennek fele se tréfa! Anyánál van valaki! És a rózsát a markába gyűrve, nagy lendülettel szinte feltépte a bejárati ajtót.
Dühösen – és magában cseppet örülve, hogy minden haragját az ismeretlenre zúdíthatja – befordult a konyhába... és aztán csak állt és állt földbe gyökerezett lábbal és egyetlen hang nélkül.
– Helló, fiú! – köszönt rá a férfi. – Gondoltam meglepem anyádat...
– Apa... – nyögte ki végül Sanyi.
Ujjai szétnyíltak, a kis textilvirág szárnyaszegetten a földre hullt. Észre sem vette. Nem érdekelte, hogyan és miért került haza hirtelen az apja, csak azt látta, hogy szülei boldogok, ő pedig nem. És ettől nagyon szomorú lett, valami furcsán elszorította a torkát.
Pislogott párat, aztán minden további nélkül kibotorkált a folyosóra, majd a lépcsőn fel a szobájába.
– Hát ezt mi lelte...? – nézett feleségére csodálkozva a férfi.
– Szerintem – lépett az asszony kicsit előrébb és leguggolva felvette a bársonyrózsát, – lány van a dologban.
Férje féltrédre ereszkedett mellette, és meglátva mi van a nő kezében, elmosolyodott.
– Még meg van? – kérdezte és hangján érződött, hogy meg van hatva.
– Hát persze... – felelte a nő. – Minden évfordulónkon előveszem... Idén nem tudtam hova tűnt. Most már tudom. Ha szólt volna, szívesen odaadom... – tette hozzá szinte csak magának.
A férfi meg se hallotta. Megfogta asszonya kezét, gyengéden megcsókolta és úgy mondta:
– Jó tudni, hogy egy egyszeri szabólegény keze munkáját ilyen sokra tartják...
Felesége felnevetett.
– Ha az egyszeri szabólegényt sokra tartják, miért becsülnék kevesebbre a munkáját...?
Szeme kacéran villant, és a kedvességet férje újabb csókkal jutalmazta... csak ezúttal az ajkára.
Amikor szétváltak a nő tekintete elrévedt és elgondolkodó pillantást vetett a plafon felé. A férfi tudta mi jár a fejében.
- Utána mész...? - kérdezte, reménykedve egy „nem”-ben és nem kellett csalódnia.
– Nem – döntötte el magában a kérdést az édesanya, – majd reggel beszélek vele – és sokat ígérő mosollyal újra társa felé fordult.

Sanyi arra ébredt, hogy iszonyúan zsibbad a karja és a lába. Alig bírt megmozdulni, ezer és ezer hangya rohangászott végtagjaiban. A szobában halvány fény derengett, bizonyítékaként az újabb téli reggelnek.
Csak amikor hason fekvésből ülő helyzetbe tornászta magát jött rá, hogy még mindig a tegnapi ünneplőjében van. Illetve, a zakót levette, de a nadrág és az ing...! Hát...! Azok bizony úgy néznek ki, mintha a kutya szájából ráncigálta volna ki.
– Ha Anya ezt meglátja... Szegény, lesz vele dolga... – sóhajtott fel, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a lesajnált ruhadarabokat leráncigálva magáról ne dobja le a földre az összeset a szék mellé, amin a zakó díszlett.
Trikóban és alsóban ment ki a folyosóra, hogy lezuhanyozzon. A lépcsőnél megcsapta orrát a frissen főzött kakaó illata. Nagyot szippantott belőle. Gyerekkora óta nem főztek a házban kakaót, mióta ő leszokott róla, de most...! Most olyan jól esett...! Megtépázott lelke örült, hogy egy kicsit újra gyerek lehet.
Gyorsan megtisztálkodott, felkapott magára egy pólót és egy farmert, aztán már robogott is le a konyhába.
A tűzhelynél azonban nem anyja, hanem apja állt. Egy pillanatra sem hagyva abba a kavarást szólt oda neki:
– Jó reggelt, fiú! Anyád elment a boltba kalácsért, mindjárt jön, addig ülj csak le.
– Apa! Helló! – köszönt vissza Sanyi, miközben a konyhaszekrényből bögréket vett elő és tett az asztalra. – Már este akartam kérdezni, hogy kerülsz ide? Neked most nem Kairóba kéne repülnöd?
– Kéne – értett egyet az apja, – de az Adria felett rém ronda vihar tombol, nekem meg nem volt kedvem körbe kerülni Szicília felé. A cég nem fizeti – Beszéd közben lekapcsolta a gázt, és a nyeles alumínium lábost levéve a tűzhelyről, az asztalhoz vitte. – Inkább itthon várom ki a jó időt. Az Aigner azt mondta, estére kitisztul, már átírattam a jegyem.
Elvette a fia által nyújtott merőkanalat és szépen kiporciózta a kakaót a három bögrébe. A piros pöttyöset nem bántotta, de a kék-fehér csíkosat Sanyi elé tolta, a fekete-fehéret meg magához húzta. Aztán leült és belekortyolt az italba.
– Hmmm... egész jó lett. Na... ha már ott tartunk, ki mikor jött haza... Nem kapkodtad el te is egy kicsit...?
Sanyi érezte, hogy elvörösödik. Fel se mert nézni a bögréről.
– Hát, izé... volt egy kis, izé...
– Csinos? – vágott szavába az apja.
A fiú most már felkapta a fejét.
– Ki?
– A lány, ki más. Aki miatt volt az a kis izé.
Sanyi először tagadni akart.
– Apa... – kezdte tétován, de amikor belenézett a férfi biztatóan mosolygó szemébe, rájött, hogy felesleges minden mellébeszélés. – Az. Csinos. Nagyon is.
– Hála az égnek! Reméltem, hogy így lesz! Tudod, mi Kocsisok híresek vagyunk a jó ízlésünkről.
Látta, hogy fia úgy néz rá, mintha hirtelen ki tört volna rajta az elmebaj, de nem törődött vele. A szokatlan reakcióval csak ki akarta zökkenteni a srácot a bújából, ezért rátett még egy lapáttal:
– Anyósom is híresen szép lány volt, édesanyádról nem is beszélve, örülök, hogy nem kell benned csalódnom – és a konyhaasztal felett átnyúlva megveregette a fiú vállát.
– De Apa – söpörte le magáról a kezét Sanyi, teljesen döbbenten, – én nem akarom őt feleségül venni...!
– Nem? Csak szédítetted? – csodálkozott a férfi. – Akkor fiam, megérdemled, hogy haragudjon rád – és mint, aki kimondta az ítéletet, nagyot húzott a kakaóból.
– Apa...! Én nem... vagyis – dadogott a srác rémülten. Ha az apja is elítéli őt, akkor tényleg semmi esélye Krisztinél.
Aztán rájött, hogy a másiknak igaza van. Valóban megvezette a lányt, de:
– ...igen, de nem úgy – mondta halkan. – Én csak.... nem hiszem, hogy értenéd...
Apja együttérzőn pillantott rá. Tudta, mi játszódik most le abban a kemény kobakban.
– Szereted? – kérdezte csendesen, és ugyanolyan hangon jött a válasz:
– Nem... nem tudom... nem hiszem....
– Dehogynem. Hidd el fiam, aki ilyen leverten ül és úgy néz maga elé, mint aki elvesztette minden reményét, de az életkedvét biztosan, mert összekapott egy kislánnyal, nos, az biztos, hogy szerelmes.
A fiú először csupán laposan felpislantott, majd mikor látta a férfi arcán, hogy minden szavát komolyan gondolja, felemelte a fejét és belenézett a szemébe. A végén még el is mosolyodott egy kicsit.
– Mintha tapasztalatból mondanád...
– Mintha...? – játszotta a megrökönyödöttet az apa. Aztán az ő szája is mosolyra húzódott. – Tudod mit, fiam? Elmesélek neked egy történetet az egyszeri szabólegényről – és kacsintott hozzá.
Kiitta a maradék kakaót, letette a bögrét és belefogott.
– Huszonegy évvel ezelőtt történt, igen – fűzte hozzá, látva, hogy fia felfogta a szám jelentőségét, – három évvel a születésed előtt. Május elseje volt, hétfőre esett, a szokásos felvonulásra készült mindenki az üzemben. Rám is számítottak, de előtte héten péntek este anyám beteg lett, nem volt aki ápolja, azt a szombatot alig bírtam végig dolgozni, rohantam haza, mert tudod az apám akkor még... na szóval tudod hol volt... – és megkönnyebbült, mikor a gyerek bólintott, hogy igen, tudja. Még ennyi év után is nehezére esett beszélni arról, hogy az édesapja egy évvel később, ’64-ben szabadult.
- Szóval – folytatta, - otthon kellett maradnom. Pedig Klárival már meg is beszéltük, hogy az Orczy térről együtt megyünk a gyülekezőhelyre, de ahogy ti mondjátok: nem jött össze. Szépen megreggeliztünk, bevettettem Anyuval a gyógyszereit, utána ő kötögetett, én olvastam. Már nem tudom hány óra volt, amikor becsengetett Rakowski néni...
– A keresztmama? – kérdezett közbe Sanyi.
- Igen – felelt a férfi, - ő. Akkor még ők is ott laktak a Diószegi utcában. Szóval elkezdtek beszélgetni és valahogy szóba került, hogy szívesebben lennék a felvonuláson. Mari néni még le is szólt miatta, tudod ők sosem mentek ilyen mozgalmi dolgokra, de Anyu megvédett. Kibökte, hogy kislány van a dologban. „Hát miért nem ezzel kezdte, kincsem!” mondta a néni. „Hát menjen akkor gyorsan, majd én itt maradok az én Szilvikémmel.” Először persze szabódtam, de a lényeg a lényeg: úgy lett, ahogy mondta. Ő ott maradt, én meg tűztem el. A találka helyre már nem volt értelme menni, egyenesen a gyár gyülekezőhelyére mentem. De nem volt szerencsém. A Május 1. ruhagyár dolgozói már elvonultak. Arra számítottam, majd a Városligetben találkozom Klárival. Hozzácsapódtam a Mol-osokhoz. Megörültek nekem, szép szál gyerek voltam már akkor is, befogtak transzparenst cipelni. Úgy álltunk fel, hogy egy fiú-egy lány, én mentem az egyik szélén, közvetlen mellettem egy csinos szőkeség. Már ihatott előtte valamit, mert többet imbolygott, mint azt a magassarkúja engedte volna. És ekkor jött a második pech. A szomszédnőm feltűnt a tévéseknek. Tudod, „Felvonulók kérték”, az a kívánság műsor. Odajöttek, hogy mit szeretnénk látni az esti műsorban. Már mondtam volna a kedvenc dalunkat a Klárival, de a szőkeség megelőzött. „A mi kedvencünket – kezdte, de megint megbotlott, persze meg kellett fognom, és belém kapaszkodva fejezte be, – a „Domboldalon áll egy öreg kunyhó” attól a tündéri Aradszky Lacitól...” mire a tévések bólintottak és már mentek is tovább.
A torka kiszáradt, innia kellett egy kortyot. A kis lábasban még volt egy kis kakaó, hát beleöntötte a bögréjébe. Közben Sanyi eltöprengett, próbálta kitalálni, mi történhetett.
– Anyu este nézte a tévét... – bökte ki végül. – És meglátott téged...
– A szőkével, igen... – vette vissza a szót a férfi. – De ezt csak másnap tudtam meg. Megbeszéltem a sráccal, aki a kiszabott darabokat vitte a varrónőkhöz, hogy amikor elmegy cigizni, én fogom bevinni a cuccot. Betolom a kocsit a műhelybe, hangosan köszönök, és szinte az első gépig se jutok, már elém is penderül a Klári, és az arcomba vágja, hogy még van képem idejönni, hogy menjek szépen a szőke csinibabához a kis kunyhónkba, de őt ezentúl hagyjam békén. És zokogva elrohan. Utána akartam menni, de a többi asszony nem engedte. Úgy néztek rám, mintha, tudom is én... mit követtem volna el.
Elmerült az emlékeiben, újra átélte az akkori fájdalmat és csalódást, és kétségbeesést. Hiszen őszintén szerette Klárit, és ha akkor a keze ügyébe kerül a kis szőke, hát... talán megfojtja, de hogy jól beolvas neki, az biztos.
– És aztán? – zökkentette ki a múltból a fia izgatott hangja. – Aztán mi lett? Mert hát ugye, én mégis csak...
– Hát... – sóhajtott nagyot a férfi, – hát az lett, hogy műszak után segítettem szétszedni a felvonulós kocsit. És akkor ihletet kaptam. Tudod, az a kocsi, az emelvénye valami gyönyörű vörös bársonnyal volt behúzva, olyan volt a tapintása, mint... nem is tudom, de puha volt és meleg, mintha élne és én... én pedig, szóval, levágtam belőle egy darabot. Észre sem lehetett venni...
Sanyi most már mindent tudott.
– És megcsináltad a rózsát... – jelentette ki.
– Bizony, bizony. Az egyszeri szabólegény... – folytatta egy újabb sóhaj után az apa a bögrét forgatva. – És egy levél kíséretében elküldtem Klárinak. Még a MOM-os KISZ titkár telefon számát is kiderítettem és beleírtam, biztatva őt, hogy hívja fel, meg fogja erősíteni, hogy nem ismerem a szőkét.
̶ És? ̶ hajolt előre Sanyi. ̶ Felhívta?
̶ Nem tudom. Sosem kérdeztem. Egész más kérdésre vártam választ – állt fel a férfi szabad kezével fia bögréje felé nyúlva.
Sanyi hagyta, hogy felvegye, hiszen már üres volt. Elnézte amint apja a mosogatóhoz sétál és neki áll kiöblíteni a bögréket. Nézte, de nem látta, az agya egész máshol járt. Próbálta értelmezni a kapott információkat. Ezek szerint az apja ilyen hamar megkérte Anya kezét? De akkor miért csak majd két évvel később házasodtak össze? Hogy bírtak ki ilyen hosszú ideig csak együtt járni?
„És különben is... ̶ jutott az eszébe:
̶ Hogy jön ez most az én ügyemhez? ̶ kérdezte.
̶ Gondoltam ̶̶ pillantott rá a férfi, ̶ ez a példa rádöbbent arra, hogy nincs reménytelen eset. Hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Már persze ̶ fordult most már teljesen a fiú felé, ̶ ha tényleg akarod.
̶ Hát hogyne akarnám...! ̶ fakadt ki Sanyi, hogy aztán rögvtön el is szontyolodjon. ̶ De én nem tudok varrni...!
̶ Varrni...! ̶ kacagott fel az apja, eszébe jutva gyereke szánalmas, összeráncolódott próbálkozásai a tűvel, amiket aztán ő igazított ki, hogy a gyakorlati órán értékelhetők legyenek. ̶ Na, azt tényleg nem... De – jutott eszébe valami más, csemetéje borongós arcát látva, – modellezel, nem? Biztos van valami, aminek örülne, egy kis levél kíséretében...

Öt év múlva

A nászinduló hangjára feltárult a házasságkötő terem ajtaja, és a teremben ülők szinte egyszerre fordultak hátra, hogy lássák a belépő ifjú párt. A fiatalember nagyon jól mutatott a galambszürke öltönyben, gomblyukában egy szegfűvel, míg a menyasszony...! Álomszép volt a hófehér csipke ruhában, kezében vörös rózsacsokor, amely remekül harmonizált a csukóján viselt bársonyrózsával, csigásan leomló barna haján derékig érő fátyol, a ruha alól ki-kivillant rószaszín cipőcskéje, derekán ugyanolyan színű selyemöv és a nyakán...! Aki csak látta, nem állhatta meg szó nélkül...
A karcsú nyakra egy kápráztatóan gyönyörű, rószaszín gyöngysor simult...!
̶ A legdrágább gyöngy...
̶ Honnan volt rá pénzük...?
̶ Milyen szép, és még aki viseli...
̶ Hogy van mersze egy munkáslánynak...? ̶ ilyen és ehhez hasonló suttogásokat hallott a pár, amíg az anyakönyvvezető elé ért.
Ott egymásra mosolyogtak vidáman, és ugyanarra gondoltak. Hogy mindenki téved. Mert a gyöngysor ugyan valóban a szerelmük záloga, de nem valódi. Csupán az ifjú vőlegény keze munkáját dicséri. Ahogy a bársonyrózsa a valamikor egyszeri szabólegényét, úgy a gyöngyök a jelenkori egyszeri, modellező kedvű faesztergályosét...