Borzalmak éjszakája 2.
Látogatók száma: 59
Nem mindennapi történet. Naplójegyzeteim alapján leírtam: 2006
Másnap a szomszéd községben állomásozó parancsnokságon azt tanácsolták Anyukámnak, hogy a férfiak alakítsanak polgárőrséget a faluban. Így is történt, este nálunk már ott ültek a kijelölt emberek, de az oroszok is jöttek, kettesével váltották egymást a ház körül. Azt kérdezték, mit keresnek itt a civil magyarok? Azt válaszoltuk, hogy ünnepek alkalmával összejövünk és énekelünk. Közben remegtünk a félelemtől. Végre megunták, elmentek. Őreink azt hitték, hogy már nem jönnek vissza, ők is elmentek, ígérve, hogy küldik a váltótársaikat. Kértem, várják be, amíg ideérnek, de megnyugtattak, hogy mindjárt itt lesznek a többiek, ne féljünk.
Azonban alig értek ki a kapun, a ház mögül azonnal megjelentek az oroszok, és előreszegezett fegyverrel berontottak a lakásba. Rettenetes kinézetű, tatárképű, bortól, kosztól bűzös banda volt, akiknek a harckocsijuk a falu határában befagyott a sárban, és nem tudtak továbbmenni. Ezek a „tankosok” tartották rettegésben a falut és az egész környéket.
A fiúkat megint elvitték, Anyukámat a szobába zárták. Odakint lövöldözés kezdődött, mi meg hárman rettegtünk. A jegyzőék elmenekültek, Ilonka náluk szolgált, s nem tudott hazamenni az Alföldre. Anyukám azt mondta, maradjon velünk, amíg lecsendesedik a helyzet. Rajta kívül az egyik szomszédból egy fiatalasszony, Mari volt még velünk a lakásban.
A polgárőrök már az udvaron voltak, de nem tudtak segíteni, mert az oroszok is őrségben álltak. Én megint elbújtam a kamrában. Egyikük észrevett, megfogta a kezem és leültetett, s azt mondta: „nyebojsza!” Ne félj tőlem! Nem tudok oroszul, de ennyit megértettem, mégis, nagyon megijedtem tőle. Arra gondoltam, talán kiszemelt magának? Próbált nyugtatni, szépen beszélt hozzám, hogy ne féljek. Alig mertem hinni neki, de szerencsére nem volt részeg. Úgy éreztem, hogy a többitől akar megvédeni, akik ott kiabáltak, hogy menjen mellőlem, de nem mozdult. Ha elmegy, a többi vadállat rámaszabadul és akkor végem van! Többször zörgettek az ablakon, ami nagyon zavarta őket. Nekem olyan hosszúnak tűnt az idő – pedig csak néhány perc lehetett – hogy amikor végre kitárult az ajtó és hazajöttek a fiúk, el se mertem hinni, hogy megszabadultam.
A parancsokságon megfegyelmezhették őket, mert másnap józanul, illedelmesen somfordáltak be, bocsánatot kérni. Ígérték, hogy soha többé nem törnek be, és nem fognak bántani, de ne menjünk a többé a parancsnokságra.
Visszalapoztam naplómban az elmúlt év karácsonyi bejegyzéshez. Már akkor éreztük, hogy nehéz idők következnek.
És valóban:
„A falu kifosztva, romokban, alig van ép ház.
Mindenütt szemét, és félelem.
Életem kettétört.
Családunk helyzete is romokban, mint odakint a táj, – ha kinézek az ablakon!
Szép remények, gyermekkori álmok, hogy művészi pályára lépjek, hová tűntek?
Azt se tudhatom, befejezhetem-e az iskoláimat?”
**
Képek: Falu hegyek közt – Feszület - Erdő
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Köszi a látogatást. Megyek a naplódba.
Szeretettel: Katalina