Búcsú

Látogatók száma: 56

Remélem, Te sem felejtesz el. Mindig ott voltál nekem, kemény alapként támasztottál meg a legnehezebb, a legfájóbb pillanatokban is. Persze kacagtunk is. Te jó Isten mennyit kacagtunk. Velem sírtál, velem nevettél.

Emlékszel, mikor részegen feküdtem a peron mellett? Hát az fantasztikus volt. Persze mélyen legbelül szégyellem magam, de hát fiatal voltam. De te vigyáztál rám. Mikor együtt voltunk tudtam, sosem eshet bajom. És arra a bajor lányra emlékszel? Valld be azokért a szemekért te is öltél volna. Ennek ellenére mégis elengedted, pedig tudtad, hogy szeretem. Sebaj, nem haragszom érte.
Mondjuk – férfiasan bevallva -, mikor a másik lányt engedted el, s nekem nem is szóltál róla, na az fájt. Azért még mindig neheztelek rád egy kicsit. Tudod, csak olyan gyermeteg sértődöttséggel, ami a viszontlátás pillanatában elillan.

Sajnállak. Mi többnyire jók voltunk egymáshoz, de tudom, hogy sokat szenvedsz. Az emberek átnéznek rajtad, nap mint nap tanúja vagy az emberi mocsok megannyi példájának. A szomorú arcok rád ragasztják nyomorukat, a renitens alakok is mind téged használnak bűnös életükre, s a jard is csak kihasznál. Ólomcsizmákkal taposnak a szívedbe, ott ahol a legjobban fáj és utána egyszerűen továbbállnak.
Pedig te mást érdemelsz. Bár csak a reggelt élnéd át újra és újra. Mikor nincs, ki gyötör és csupán a reggeli kósza napsugarak simogatnak. Gyönyörű élet lenne, nem igaz? Bár ezt sosem éljük meg.

Hiányozni fogsz. Lassan hét éve, hogy veled kezdem a napot. Hét hosszú esztendeje élünk együtt, mondhatni. Egyszerűen feltörnek az emlékek. A fagyos téli hajnalok, mikor együtt ittuk a gőzölgő feketét s néztük, ahogy beindul az élet. Vigyázz magadra és kérlek, ne felejts el. Én sosem foglak tudni!

Most azonban el kell, hogy hagyjalak. Isten veled!

- Kézcsókom! Egy teljes árút kérek a Nyugatiból...

A cikket írta: Petrovich

támogatóink