CSODA - pályamű -
Látogatók száma: 89
CSODA
Madonna Hung up-jának ütemére táncol el a lezárt húsos pultig, aztán a türelmesen szottyadó zöldségek felé veszi az irányt. A hajcsavarós nő még mindig törprengő pózban az olasz és a magyar paradicsom közt. A műszaki részlegben a piszkosszőke hajú, szemüveges fazon tévéket nézeget, mint a héten minden nap, meg a múlt hónapban, egyszóval jó ideje. És most, most jön az a rész, mikor megérzi, hogy figyelik, zavartan igazít a szemüvegén, és valami orbitális baromságot kérdez valami színfelbontásról, de ő úgy tesz, mintha nem hallaná, a zenére koncentrál, a mellét kihívóan előre nyomja, bele a pasas homályos képébe, és fensőbbségesen tova suhan.
Egy éles kanyar az akvárium felé, aztán vissza a keksz, tea, müzli részlegen. Az órájára néz, hajnali fél kettő, már itt kéne, hogy legyenek.
A nő bő negyvenes, a gyerek tíz, talán tizenkét éves, de már magasabb, mint az anyja, szótlan, álmatag fiúcska. Csak a halak, meg a mézes keksz érdekli. Plusz áhítattal nézi, ahogy ő görkorizik. Furcsa, de ők hiányoznak, ha kihagynak egy-két napot. Persze másképp, mint az a fiú, aki a cukorkás pultokat rendezgette. Hatalmas, simogató kezek. Magas, borostás, szigorú, szomorú. Nem történt közöttük semmi, de annak a vágyott valaminek a lehetősége minden hajnalban felettük lebegett. Fáj, hogy nem látja többé, akár egy kirakós játék darabkáinak az elvesztése, semmi sem lesz már olyan, mint addig volt.
Telefon csörren. Ricsi. Sürgős intézkedést követel, a pénztárból kifogyott az apró. Ricsi rutinosan gyilkolássza a gurigákat. A répavörös hajú a lépcsőházból meg erőltetett nyugalommal várakozik, és szinte könyörög a tekintetével, hogy nézzen a kosarába. Igen, ő vásárolni jött, létfontosságú cuccok hiányoztak a kongó hűtőből. És egyáltalán nem menekül, dehogyis, a barátja ma éjjel sem akarta agyonverni! Határozottan nem!
Répavörös balra el. Ricsi a száját nyalogatva Évára sandít.
- Meddig akarod ezt csinálni?
- Mire gondolsz?
- Szerinted? Fecsérelni az időd ezekre a szerencsétlenekre, erre a vacak melóra, ezen az ócska helyen. Üres lakásba hazamenni, éjjel meg más életéhez asszisztálni. Már csak pár órád van bébi, én ugyanis felmondok. Jár az óra, tik-tak...
- Ricsikém, te minden nap fel akarsz mondani! Ooh, érzed ezt? Hárs. Mennyire finom, örökké ebben az illatban szeretnék élni!
- Na mindegy, csak szóltam. Az én lelkiismeretem tiszta lesz, neked meg azzal a tudattal kell itt hagynod az árnyékvilágot, hogy kihagytad a kihagyhatatlan Ricsi bácsit!
- És ha lelépsz, mihez kezdesz majd éjjelenként, holdkóroskám?!
A hálószobában kuporog, szorosan a füléhez szorítja a telefont, mintha ezzel megállj-t tudna parancsolni a másik oldalról jövő egyre indulatosabb hangoknak.
- Itt most nem a pénzről van szó, te is jól tudod! Legalább havonta megnézhetnéd, akár elvihetnéd pár napra is! Apára is szüksége van, hiányzol neki! Engem már un, én vagyok az egyetlen társasága éjjel, nappal. Hogy ezt ő mondta-e? Hát persze, tudod, hogy végigbeszélgetjük az éjszakákat!
Letette. Szemét alak!
A másik szobából motoszkálás hallatszik. Miért pont ezt az éjszakát hagyná ki. Szertartásos kopogás, három darab, és Gergő megjelenik az ajtóban, a kezében egy darab papír, nagy komolyan feléje nyújtja: HALAK
- És ha már alszanak drágám?
Fejrázás.
- Rendben, beismerem, ez csak egy szánalmas próbálkozás volt. Menj, öltözz, anya is igyekszik!
Végülis elég jól hozzáedződött már ezekhez az éjszakai túrákhoz. Mindent meg lehet szokni. Azt is, hogy nem alszik az ember, meg azt is, hogy a gyereke nem szól hozzá egy szót sem, és nem engedi, hogy megérintsék. Autizmus. Mikor először szembesült a diagnózissal, azt hitte, csak valami félreértés történhetett, esetleg rosszul hall, vagy egy futurisztikus scifi kellős közepébe pottyant. Aztán következtek a tagadás, az elkeseredés, majd a belenyugvás fázisai, pontosan abban a sorrendben, ahogy a szakirodalom taglalja. Az "érintett" szülők lelki világa ugyanis ennyire egyszerűen tipikus és letérképezhető. Mennyire gyűlöli már ezt a kifejezést is: "érintett szülő". És elkezdődött - már ahogy Gergő engedte - az éjszakai internet búvárkodás időszaka. Újabb és újabb terápiák, csodaszerek után kutakodva, orvosok, sarlatánok, no meg érintett szülők tengerén hányódott, de megfogadta: nem adja fel.
A lépcsőházban úgy közlekednek, mint két titkosügynök. Szó nélkül, egyenletes ritmusban, tántoríthatatlanul. Az utcán azért már megszólalnak, pontosabban csak Anna beszél. Mindenről. Ami előtt elmennek, és ami arról az eszébe jut, csak beszél, csak beszél, a nap huszonnégy órájában, és szentül hiszi, hogy egy váratlan pillanatban Gergő hangját hallja majd. Ha ez megtörténik, és természetes, hogy megtörténik, majd úgy tesz, mintha semmi meglepő nem történt volna. Olyasmit válaszol majd neki, hogy: persze, sejtettem, hogy neked is ez a véleményed, vagy: azért gondolkozz, mielőtt megszólalsz Gerikém!
- Drágám, telihold van, és érzed ezt az illatot? Varázslatos. Mit szólnál, ha inkább a parkban sétálnánk?
- Jó esét, vagy reggelt, ahogy tetszik! Hello Gergő! Hogy vagy? A halak már vártak! Ide tapasztottam a fülem az üveghez, és hallottam a suttogásukat: Gergő hol van, Gergő hol van?
Gergő örömében sikkant egyet, törökülésbe helyezkedik az akvárium előtt a földön, és áhítattal mered a fölhízlalt tükörpontyokra.
- Hogy bírja?
- És te?
- Én gyárilag nem bírok aludni, ezért csinálom pont ezt a melót. Azért nehéz lehet, így egyedül. Bocs semmi közöm hozzá, csak...
- Tudod, hogy a fiú, a pénztárból, folyton téged bámul?
- Oh, igen, ma van itt utoljára. Meglephetem a Gergőt valamivel? Ne menjenek sehova, míg visssza nem jövök. Remélem örülni fog!
Éva pár perc múlva egy görkorcsolyával a karjában gördül vissza. Gergőhöz térdel. A fiú egy darabig elviseli, hogy egész közel hajolnak hozzá, aztán hirtelen felpattan.
- Hagyd elrohanni, azt hiszem, a mai napra rendelt kalandoknak a végére értünk! Igazán kedves ötlet volt, köszönöm! Most valószínűleg a túlélő csomag beszerzésére indult. A halakat is látta már, úgyhogy talán haza is érünk valamikor!
Gergő tömött zsebekkel tér vissza. Három fajta keksz, és
három fajta csokoládé dagasztja a nadrágját. Ricsi már fejből tudja a végösszeget.
A pénztártól aztán Gergő az üvegfalhoz lép, és megbűvölve bámul kifelé.
- Nocsak, a fiatalúr észrevette az óriáskereket! - vigyorog Éva.
- Dehát már fél éve itt van ez a szánalmas kóceráj!
- Az lehet Ricsikém, de egy hárs illatú, teliholdas éjszakán olyasmit is észrevesz az ember, ami máskor észrevétlen marad.
Anna próbálja elvontatni a gyereket, de az rendíthetetlenül áll az üvegfalnál, akár a cövek.
Ricsi kiszáll a pénztárból, és tempós léptekkel a kijárat felé tart, elszántságát föltornyozott bevásárló kosarak tucatjai bánják. A jelenetre a hajcsavarós nő is keményebb iramot kezd diktálni, és fenyegetően megindul az üresen tátongó pénztár felé, aztán hirtelen irányt vált, balra kanyarodik, egyenesen a macska alom rakás irányába.
Ricsi vissszatér.
- Gyertek, kérem jöjjenek ki!
Kipirult arccal próbálja Annát és a gyereket kifelé terelgetni, aztán egy határozott mozdulattal a karjába kapja a fiút.
- Éva , gyere te is! Ez az én búcsúajándékom!
Keresztülvágnak az üres parkolón. Az óriáskerék előtt Ricsi hősiesen szuszogva rakja le a sivalkodó gyereket.
A monstrum mellett felállított bodegából izzadság szagú atléta trikós alak magyaráz.
- Ahogy megbeszéltük öregem, öt perc, semmivel se több!
Éles kattanás hallatszik, Gergő a füléhez kap, csodálatának tárgya pedig fényárban úszik. Megindul az egyik gondola felé.
Ricsi jókora pontnak tűnik még a kerék legtetejéről is.
- Még onnan lentről is csak téged néz.
Persze, mondtam, ez az utolsó napja.
Anna a szentjánosbogárként fénylő kisvárost kémleli. A magasból jól kivehető az utca, a tíz emeletes ház, a lakás is, az, ahol éjszakánként csak ritkán alszanak a lakók, és mindig ég a hálószobai lámpa, még most is. Hát igen, a rohanás.
Éva Ricsit bámulja, olyan rácsodálkozón, mintha először látná életében, igaz, ilyen szemszögből még nem volt alkalma szemügyre venni.
Nyugalom van, megáll az idő és belesimul egy ismeretlen gyermeki hang;
- Jó. Jó így.
Anna egy könnycseppet morzsol el az arcán... és képtelen megszólalni.
A cikket írta: Pohner Anikó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Jó érzéssel tölt el, hogy megérintett benneteket az írásom, egyszóval azt akarom kinyökögni, hogy nagyon jók az ilyesfajta visszaigazolások, hogy talán megéri "erőltetni" ezt az írás dolgot.
Mégegyszer köszi a rám szánt időt és figyelmet!
Anikó
Nagyon remek írás. A többszálas cselekményfuttatása szépen összeáll a figyelmes olvasóban. Anna, Éva, Ricsi és természetesen a kis Gergő csodájával, megható történetet varázsolt elénk. A helyzetképek, a párbeszédek, az érzések leírása, Nékem minden a helyén volt; kivéve ezt itt nem teljesen értettem: "A hálószobában kuporog, szorosan a füléhez szorítja a telefont", és utána olyan, mintha Anna kiabálna, de mégsem...
Gratulálok!
Bokor
Elidegenedő világunkban egy pillanatra megállt az idő, és ebben az álló időben mindenkivel történt valami jó.
Kiderült, hogy a felszínesnek gondolt pénztáros fiúban lélek lakozik! Adakozó, szép és értő lélek, aki egy jól felismert helyzetben tette, amit lehetett, és ettől megszépült egy autista kisfiú estéje, mi több megváltozott az élete is, hiszen megszólalt!
Úgy érzem a több szálon futó történet kulcsfigurája ez az ember. Mégpedig azért Ő, mert az álmodozó, vagy a helyzetükkel kiegyező, abban szenvedő, de kilépni képtelen sokaság közül egyetlenként Ricsinek volt mersze a változtatáshoz.
Személyisége rokonszenves, kiemelkedése pedig törvényszerű. A csattanó nagyszerű lezárása a színes, és nagyon olvasmányos stílusban írt mesének, gratulálok szeretettel!
Érdekesen mutatod be e pár emberen keresztül az éjszaka zajló eseményeit. A pultos hölgy bemutatásán át, egy-két figurát jellemezve a vásárlók közül, egy beteljesületlen vonzalmát a kollégájával, a történet lényegéig elvezetve az olvasót, ahogy az egyedülálló "érintett" szülő, anya mit meg nem tesz gyermekéért, akinek az élete sajátos, egyedi, minden szempontból meglehetősen nehéz lehet egy autista gyermekkel az anya élete... és a telefonbeszélgetés az apával, aki közömbös maradt iránta... és a befejezése, különösen tetszett.
Pussz,
Éva
Ez nagyon nagyon megható. Életszagú, és ott a végén a szívbemarkoló csattanó! :D
Köszi, egy élmény volt!
Pusz:A