Elnémul a hírharang

Látogatók száma: 52

Ötszavas játék: lazac,rikácsol,villogó,öntudat,fénykép.

Bojtorné megint rikácsol a körfolyosón, csak úgy zeng tőle az egész társasház. Az a szokása, hogy becsenget a szomszédjához, Kovács úrhoz, aki egyébként nagyot hall, és az ajtóban megbeszélik a hetvenéves nyugdíjasokat foglalkoztató kérdéseket, mint például ki hagyta nyitva éjjel a bejárati ajtót, kitéve ezzel szegény magányos öregeket a betörés veszélyének, akik nem tudják magukat megvédeni, nincs erejük hozzá, a csirke-farhát nem olyan tápláló, mint a lazac, amit egyesek megengedhetnek maguknak. Azért is szeret hangosan rikácsolni Bojtorné, mert a régi építésű négyemeletes volt bérház belső udvarában úgy terjed a hang, mint egy kürtőben és meghallja azt a félholt is, mert háborgásának ez az igazi célja.

Villogó savó kék szemével időnként körbenéz, kinél nyílik az ablak, hogy jobban hallja mondandóját, mert akihez nem jut el a számára oly fontos információ, mert dolgozik vagy tanul, esetleg más ok miatt éppen házon kívül van, azzal majd négyszemközt tudatja, elvégre neki is van öntudata, amely szükségeltetik a hírharang létéhez.

A házban élők apraja, nagyja tudja róla, hogy amit közölni akarnak a többiekkel, elég neki elmondani, s garantáltan huszonnégy órán belül arról bizony kivétel nélkül mindenki értesül. Valamikor a múlt században Bojtorné apósa volt a házmester, tőle örökölte ezt a tempót, bár az ebből adódó valós és vélt privilégiumát alaposan megnyirbálta az épület társasházzá alakítása, meg a lakók többsége is kicserélődött, ám a hírharang voltáról egyszerűen képtelen lemondani. Szinte ez az egyetlen szórakozása, amióta megözvegyült, a gyerekei pedig szétszóródtak a nagyvilágban. Alacsony, szikár öregasszony, egy kisebb szél elfújná, mint a pelyhet, csak a hangja nagy, meg a kíváncsisága. Kora tavasztól késő őszig nyitva az ablaka, és itt, a harmadik emeleten is meghallja, ha egy kóbor macska betéved az udvarra és egérfogás reményében a pincelejárat felé lopakodik.

A harminckét lakásból hat kivételével mindnek a körfolyosóra nyílnak a nyílászárói, így az enyém is. Egy hónapja lakom itt, és nem is egyszer észrevettem, hogy este kilenckor képes Bojtorné elsétálni a lakásom előtt, amikor itt van a barátom, hogy jobban hallja, mit csinálunk vagy miről beszélünk, nem csak hallgatózik, de leselkedik is, különben honnan tudná, hogy két napja lazacot vacsoráztunk. A nem létező csámcsogásunkból nem derül ki, milyen ételt fogyasztunk. Nem értem a többi lakót, miért nem meri senki helyre tenni az öreglányt. Mindenkit a saját fegyverével lehet legyőzni, mondogatta a nagyapám és ezt hiszem, igaza van.

Este elhúzom a sötétítő függönyt, éppen annyira, hogy a folyosóról látni lehessen a dohányzóasztalt, melyhez tartozó ülőgarnitúrán üldögélve nézzük a televíziót. Előkerestem dédnagyanyám korából származó régi fekete-fehér fényképet, melyen távoli rokon pár szerepel. Valójában nem tudom, hogy kik ők és hogyan került hozzám a fotójuk. Vacsora után borozgatunk, halkan megy a televízió, mintegy aláfestésként, mi pedig a napi dolgainkról beszélgetünk. Amint meglebben a függöny, tudom, hogy Bojtorné ott áll az ablakom előtt, s előveszem zsebemből a fényképet.
- Képzeld, Dani, a beköltözéskor kaptam ezt az 1936-ban készült fényképet az előttem lakóktól, hátha szerencsém lesz. Állítólag ebben a házban lakott a házaspár és egy doboz ékszert elrejtettek valahol a házban, egy fali széfben, amit a mai napig nem talált meg senki. Azt persze ők sem tudják pontosan, melyik lakásban laktak, csak az biztos, hogy az épület főfalában lehet a széf.

Miután kedvesem előtt sem ismert a tervem, meglepődik és ugrat, hogy kincskereső leszek, és amennyiben szükségem lenne rá, születésnapomra vesz nekem egy fémkereső detektort, épp valamelyik nap látott egyet a bazárboltban. Jót nevetünk a dolgon, és addig cifrázom a témát, míg reményeim szerint Bojtorné is érti a lényeget.
- Á, igazad van, hagyjuk a csudába! Kidobom a fényképet. Jaj, tele a szemetes, leviszem, ne bűzölögjön itt egész héten, ha nem leszek itthon.

Dani csodálkozva néz utánam, mert szedem a lábam a liftig, csak azért nem megyek gyalog, hogy élvezzem Bojtorné leskelődését. Amint kilépek a fölszinten a liftből, máris felhívja valaki, és micsoda véletlen, hírharang lakótársnőnk is éppen most hozza le a szemetes zacskót, aminek alján néhány összegyűrt reklámújság lötyög.
- Jó estét, aranyoskám, látja, milyen bolond öregasszony vagyok! Most jutott eszembe lehozni a szemetet, pedig nekem lenne rá időm napközben is.

Belépek a liftbe, s mielőtt bezáródna az ajtaja, máris hallom, mint matat az öregasszony a szemét között, hogy megtalálja a fényképet.

Egy hét múlva feldobva, jókedven érek haza a berlini konferenciáról. Leteszem a csomagokat, meglocsolom a virágaimat, tusolok és kicsípem magam, mert Danival étteremben vacsorázunk, ám előtte szeretnék egy nagyot sétálni, hogy beleszippanthassak szép fővárosunk szmogos levegőjébe.
A földszinten valósággal belebotlok Kovács úrba.
- Kézcsókom, aranyom! Hallotta, mi történt? – bömböli az öreg, mintha kettőnk közül én lennék a süket.
- Üdvözlöm, Kovács bácsi! Nem tudom, mert most jöttem haza a konferenciáról.
- Képzelje, kislányom, kórházba vitték Bojtornét! Elmezavara van! Napokig járta a házat egy detektorral, valamilyen széfet keresett! Azt mondta, biztos helyről tudja, hogy valahol a ház falában rejtőzik egy széf, amiben elrejtettek egy ékszerrel teli dobozt! Ismeri Steiner doktort a negyedikről? Már felvette a kapcsolatot Bojtorné fiával, hogy nem lehet egyedül hagyni az anyjukat. Vagy magukhoz veszik, vagy gyámság alá kell helyezni. Látja, aranyom, milyen könnyen megvan a baj!
Megijedek. Nem akartam ekkora kalamajkát okozni.
- Okos gyerek Bojtor Miska! Megoldotta a dolgot. Összeköltözteti az anyját az anyósával a vidéki házukba, legalább gondozzák a kertet és nem lesznek egyedül. No, minden jót, aranyom!

Fellélegzek. A végén jót tettem az öreglánnyal.

Kilépek az utcára és élvezem a körúti forgalmat. Rám mosolyog a nap, mintha megdicsérne, ezt jól elintézted!