Először mindenki idegen -1

Látogatók száma: 81

... találkoztál már az igazival?

- Végre megtaláltam! - ugrott be a liftbe a velem egy lépcsőházban lakó harmincas, kedves nő.
- Mit vesztettél el? - kérdeztem. Annyira örült, gondoltam valami fontos dolog lehet.
Messzenéző szemekkel tekintett a liftgombok fölé, fel a mennyezetre.
- Őt, érted? - megrázta vállamra akasztott táskámat.
- Kit? - értetlenkedtem. Közben a földszintre értünk.
- Van időd? - villant rám a szeme.
- Nyári szünet van, tudod. Ráérek. Csak vásárolni indultam pár apróságot.
- Az ráér, gyere itt megiszunk egy kávét, s mindent elmondok!
Úgy pörgött, láthatóan, hogy féltem kárt tesz benne a kávé, de nem. Ahogy leültünk, már csak ábrándos szép szemét fátyolozta valami belső sugárzás.
- Szóval? - sürgettem -, ki veszett el, mi veszett el?

- Ó, ne! Ez más... - majd végigmért, mint aki keres valami hibát.
- Találkoztál már az igazival, tudod, a nagy Ő? - várakozva nézett, mit nézett, nem is tudom.
A vesémbe akart látni, vagy a szívembe?
- Párszor már szembejött - bólogattam megértően - , aztán kiderült, hogy csak az alteregója.
- Látod? - nézett meggyőzően. Mert azt hiszed te is, hogy csak úgy belebotlasz.
Nem árultam el neki, hogy én már nem nagyon hiszek semmit ebben az ügyben.
- Mesélj! - kértem. Kíváncsivá tett. Régen ismerem, több éve elvált. A férje talált valami pénzes főnyereményt, akivel elment világot látni. Igaz idősebb volt, de nem érdekelte.
- Legalább valameddig jól élek! -mondta egyszer.

- Ismerhetem? - kérdeztem.
- Ó, dehogy még én is alig - mosolygott szemérmesen.
- Akkor honnan tudod, hogy Ő?
- Tudom és kész! Tudod te milyen az a megérzés? - kérdezett.
- Amit Te érzel azt látom, a józan eszem meg mást mond - válaszoltam.
- Anyám is ezzel a józan ész dumával jött. Most figyelj! HIszel Te a véletlenben? - fürkészve nézett.
- Hogyne! Tudod tegnap véletlen úgy eláztam a viharban - kezdtem, mert nem akartam komolyan venni, meg az idő is múlt.
- A neten ismertem meg! - súgta. Mintha az üres presszóban hallaná valaki.
- Fél évig leveleztünk. Egy társkereső rovatban találtunk egymásra. Tudod milyen szép leveleket tud írni?
- Irni sok mindent lehet, vigyázz... - kezdtem volna az intelmeket, de meg se hallotta.
- Már mindent tudunk egymásról, kitalálj a gondolataimat...
- Állj, állj! - kértem. - Azt nem nehéz. Te is egyedül vagy, Ő is, mit akarhatnátok, ha nem egymást.
- Ne ragadj le! Nem erre gondolok - intett le.

Ábrándos hajsimítás után megtudom, hogy vannak közös olvasmányaik. Erről beszélgetnek is. No ez már valami. Kezdek figyelni. Hátha tud valamit, amit én nem.
- Találkoztatok? - érdeklődtem.
- Még nem, de a jövő héten azt ígérte eljön.
- Fényképet csak cseréltetek - reménykedtem.
- Hát - kicsit zavarba jön -, az olyan, tudod... Már ki is nagyítottam, de akkor meg felismerhetetlen. De a lelke, a gondolatai... Ha tudnád - erősködik.
- Tudom, mindig így indul minden nagy románc. Hol élsz Te? - kérdezem.
- Ne rontsd el a kedvem! - kérte szépen.
- Nem, dehogy! Kívánom, hogy sikerüljön! Végül is miért ne? - gondolkodtam. Először mindenki idegen.
- Tudod mit? A jövő héten, ha találkoztok, hívj fel, kíváncsi leszek - javasoltam.

Elmúlt egy hét. Pokoli meleg délután megcsörren a telefon. Fakó hangon megszólal valaki.
- Tudod megígértem, hogy hívlak, ha... Gyere le a presszóba, várlak!

Hát ez nem valami fényes kezdet. Cola mellett üldögél, de nem szomorú, olyan komoly arccal vár.
- Mi történt? - kérdezem.
- Ő az igazi! - mondja csendesen.
- Akkor mi ez a gyászor hangulat? - érdeklődöm.
- Mondtam a múltkor, hogy beleszerettem?
- Nem kellett azt mondani, láttam. - válaszoltam. - Csalódtál? - kérdezem.
- Tudod azt írta magas, barna hajú, sportos. Én meg elképzeltem, hogy ruganyos léptekkel jön felém a magas, sportos - egy fenét! Akkora, mint én, a haja sötétszőke, kicsit pocakos, no csak épphogy... - elhallgat.
Táskájában keresgél. Zsebkendőt vesz elő, megtörli a szemét.
- Ne sírj! - mondom vígasztalóan.
- Már hogyne sírnék!
- Rosszul esett? - kérdezem réászvéttel.
- Kicsit! - szepegi.
- Akkor most mi lesz? - érdeklődöm.
- Mi lenne? - néz rám ártatlan őzike szemekkel - mondtam már, hogy szeretem, nem?
- De... kezdeném.
- Az semmi, hogy nem olyan ahogy mondta. Hát nem érted? Ő az akit kerestem, olyan kedves, figyelmes. A lelke, meg az enyém, együtt...
- Értelek! - mondtam sóhajtva.

Pedig nem értettem, miért sír. Csalódott, vagy boldog?

- Folytatása következik -