Első látásra
Látogatók száma: 44
Történet a jövőből. Példa arra, hogy mindenre van több megoldás is.
A bolygó első látásra tökéletesnek tűnt. Sőt! Másodikra és harmadikra is. Volt belélegezhető légköre, felszíni vizek, ha nem is óceánok, de egy kisebb tenger és több tucatnyi, egymással többé-kevésbé összefüggő tó formájában. Vagyis megfelelő egy hajtóanyaga nagy részét elvesztett űrhajó legénysége számára.
Persze voltak szépséghibák. A megszokottnál kicsit nagyobb felszíni nyomás, és az ebből következő magasabb átlag hőmérséklet, ami miatt igazán csak a sarkvidéki régiók jöhettek szóba, ahol a klíma a Föld mérsékelt égövéhez hasonlított. De ez igazán nem jelentett problémát. Még jól is jött. A helyi állat és növényvilág által ritkábban lakott terület révén a földiek kevesebb kompromisszumra kényszerültek.
Egy dolog zavarta csak a berendezkedő űrhajósokat. A kapitány.
Landsdorm parancsnok úgy látszik, túl sok sci-fit olvasott, mert folyton azt hajtogatta:
- Első látásra tökéletes, igen, de ki tudja mi lesz később…! Majd meglátjátok! – és a világ minden kincséért sem volt hajlandó leköltözni a hajóról.
Hiába találtak és kezdtek bányászni mindenféle használható érceket, amiket aztán feldolgoztak és lassan egy település kezdett formálódni, hiába szökkent szárba az elvetett gabona - hiszen amúgy is telepes hajó voltak, bár a katasztrófa miatt nem abban a csillagrendszerben szálltak le, ahol kellett volna - és hiába adtak egészséges utódoknak életet a haszonállatok; nem adta fel az álláspontját.
És végül neki lett igaza…
Körülbelül hat hónap után jelentkeztek az első megbetegedések. A sokat kint dolgozó emberek levertségről, izomfájdalmakról kezdtek panaszkodni. Mintha megfáztak volna, de hát egy ilyen meleg bolygón…! A hajóorvos mindenesetre beszedette velük a szokásos gyógyszereket, és egy darabig úgy tűnt, minden rendben.
Aztán a legelőször férjhez ment gépésznő egyre többet fulladt, pedig még csak a harmadik hónapban járt, nem is volt igazán nagy a pocakja. A doktor pihenést javasolt neki, ellenőrzött körülmények között, ami a hajó orvosiját jelentette, mert azt még nem költöztették át, túl bonyolult lett volna. A kismama hamar vissza is nyerte erejét, egy hét múlva már újra az energiaellátó központ építkezését felügyelte.
De nem sokáig… és innentől kezdve már csőstől jöttek a bajok…
Marton doktor értetlenül állt a szaporodó esetek előtt. Legelőször az elsőként kezeltek jöttek vissza, sokkal súlyosabb tünetekkel, mint a múltkor.
- Mintha nyomás nehezedne rám… - panaszkodott egy pilóta, a szemeit nyomkodva.
A doktor végre észbe kapott. Lefutatott egy szimulációt, és gyanúja beigazolódott: valóban a többletnyomás okozta a bajokat. Konzultált a mérnökökkel és közösen megterveztek, majd elkészítettek egy védőruhát, a túlnyomásos pilótaruhák alapján. Ideiglenes jelleggel persze, mert, mint Marton felvázolta a kapitánynak, a végső cél a genetikailag való alkalmazkodás.
Hamarosan minden kinti munkán levő ember megkaphatta a védőöltözéket, az elkészült házakhoz pedig zsilipek épültek. Ez persze azzal járt, hogy több épületet nem húzhattak fel, amíg nincs elegendő energia a rendszerek működtetéséhez.
Megint minden OK-nak látszott.
Néhány napig.
A földművelő robotokat felügyelő egyik fiatalember volt az első. Védőruhát viselt, de a kezén és az arcán furcsa, pörkszerű valamik képződtek.
Olyan lett a bőre, mintha pikkelyes lenne.
- Hüllőtestvér… - ugratták őt a barátai, de nem nagyon örült neki. Nem volt szép látvány.
- A pikkelysömör egy helyi variációja – jelentette ki megnyugtatóan Marton doktor, de ami-kor a mintát behelyezte a mikroszkóp alá már korántsem volt ennyire magabiztos. Mert a mintában nyoma sem volt baktériumnak, sem vírusnak. Amitől teljesen elbizonytalanodott a kezelést illetően.
Néhány nap múlva a csillagászok szolgáltak válasszal.
Végre sikerült megjavítani a balesetnél megrongálódott távcsövet, és ők lelkesen irányozták a Napnál sokkal forróbb, kék színű központi csillag felé. Az első eredményektől meghökkentek, a színképelemzéstől pedig már megijedtek.
Egyikük elment Marton doktorhoz és megkérdezte tőle, hogy mit okozhat egy bizonyos faj-ta sugárzás. Mire amaz készségesen válaszolt:
- Pikkelyszerű bőrelváltozást enyhe formában… - és itt döbbenten elhallgatott. Betege, aki pontosan ilyen betegségben szenvedett, ott feküdt a szomszéd helyiségben.
Hármasban, együtt mentek a kapitányhoz.
Landsdorm egyetlen szó nélkül hallgatta végig mondandójukat, majd mindannyiukat elküldte és kérette a főgépészt és bányászati felügyelőt. Vagy két órán át tanácskozott velük. Más-nap délelőttre pedig ülést hívott össze, amelyen az összes főtisztnek és felügyelőnek kötelező volt megjelenni.
Itt Marton doktor, Orlov, a csillagász és minden érdekelt, újra elmondta a tapasztaltakat. A többiek döbbenten hallgattak. A legénység egyéb tagjait Anders „hüllőtestvér” képviselte, mint demonstrációs anyag. Ő mondta el később a kantinban, hogy nem volt egyszerű móka.
A két tudós beszámolója után Landsdorm kapitány megállapította, hogy két választásuk van: vagy találnak valamilyen gyógymódot a bajokra, vagy szépen belenyugszanak abba, hogy a kolónia életképtelen. A beállt csendben Ursula asszony megjegyezte, hogy van egy harmadik is:
- Az, hogy elmegyünk – és a megrökönyödött arcokat látva folytatta. – Tegnap új teléreket találtunk, amiből hajtóanyagot nyerhetünk. Bár… ehhez szükség lesz a kolónia teljes emberi, ipari és energetikai kapacitására.
- És mennyi időbe telik mindez? – kérdezte a kapitány.
- Ha mindent megkapok, akkor úgy kb. két-három hónap.
- Olyan jó minőségű? – lepődött meg a főgépész, gyarapodó pocakját simogatva, és az igenlő választól boldog mosoly ömlött el az arcán.
Marton doktornak azonban elborult az arca.
- Nem gondolhatják komolyan! Itt, a bolygón biztonságban vagyunk…
- Kitéve sugárzásnak és magas nyomásnak? – torkolta le az első számú pilóta, úgyis mint leendő apa. – Én a távozásra szavazok, ha lehet.
- Én is – zárta le a vitát a kapitány Ursula felé fordulva. – Kap négy hónapot. És te is Eric – nézett az orvosra. – Ha ez alatt az idő alatt megoldást találtok, megnyugtató megoldást, akkor maradunk. A kibányászott ércnek a kolónia is jó hasznát veszi majd. Ha nem, akkor elmegyünk, keresünk egy másik bolygót, a kutatási eredményeidet ott is használhatjuk.
Ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette a dolgokat és berekesztette az ülést.
Marton doktor azonban nem hagyta annyiban. Utánament a kabinjába. Anders, aki kezelés reményében követte, azt mesélte, hogy igen emelt hangon vitatkoztak. A doki nagyon kiakadt, hogy ilyen rövid idő alatt növénynemesítőkkel és állattenyésztőkkel nem fog tudni boldogulni.
A kapitány azonban hajthatatlan volt.
- De hisz itt is pont erről van szó, nem lehet túl nehéz…
- Első látásra lehet, hogy nem az – vágott vissza az orvos, – de rengetet változót kell számításba venni!
- Akkor éppen neked való feladat. Mindig is ilyenről álmodoztál…
- Igen, de nem egy neve nincs bolygón.
Ebben maradtak.
Elkezdődött a verseny. A legénység szinte két részre szakadt. Akinek volt bármilyen affinitása a biológiához, kémiához, genetikához az Martonnak és stábjának segített, a többiek pedig, ha nem voltak szolgálatban, Ursula csapatának.
És végül ők nyertek.
Csupán csak egy héttel, de a nagydarab svéd asszonyság vezette brigádok hamarabb lettek meg a szükséges mennyiségű hajtóanyaggal, mint az orvosi részleg a saját megoldásával.
A doktor és a kapitány újfent összeszólalkoztak. Ezúttal ráadásul nyilvánosan. De hiába állította addigra Marton még a gyermekét időközben elvesztett pilótát és főgépészt is maga mellé, Landsdorm kiadta a parancsot a felszállási előkészületekre.
Dr. Eric Martont pedig a fogdába kísértette, parancsmegtagadás vétsége miatt. A végre a józan eszére hallgató pilóta maga jelentkezett a feladatra.
A félhomályos helyiségben csak egy hibernátor kezelőfelülete világított. Kicsit tompán, mert az évtizedek során tetemes mennyiségű por rakódott rá. Még a szerkezet belsejébe sem lehetett belátni, de erre nem is volt szükség. A hibernátor fejrészénél egy tábla feküdt, rézsútosan a kezelőlapra erősítve, így a por ellenére is kibetűzhető maradt a felirat:
Kapitányunk, Samuel Landsdorm – 2236.
Na, nem mintha személy szerint az övé lett volna, nem, ez egy szabvány orvosi hibernátor volt, ahol a súlyos esetek nyerhettek némi időt, amíg megoldás születik a kezelésükre. Persze a kapitány nem volt soha beteg, leszámítva rögeszméjét, hogy a bolygó nem tökéletes.
A kezelőpult eleddig zöld fényei most hirtelen sárgára váltottak. A kijelzőn új feliratok jelentek meg gyors egymásutánban:
Energiaszint lecsökkent
Tartalék energiaellátás bekapcsol
A tartalékszint a hibernáció fenntartásához elégtelen
Újraélesztési folyamat indul
A hibernátor körüli csövek és műszerek életre keltek. A hűtőfolyadék eltávozott, meleg le-vegőnek adva át a helyét. Egy hőmérő figyelte az értékeket, és amikor elért egy szintet bekap-csolódott egy utólag beépített jeladó. Amitől rögvest új értesítés íródott a kijelzőre:
Elégtelen energiaszint
A jelzés hatótávja korlátozott
- és a műszerek fényei sárgáról pirosra váltottak.
Tartalék energia kritikus szinten
- de ez már nem számított. Még megjelentek az utolsó üzenetek:
Újraélesztés kész
Fedél nyílik
- aztán az egész rendszer egy pislantással leállt. A hibernátor fedele halk szisszenéssel ki-nyílt.
Odabenn, két, akkumulátoros LED lámpának köszönhetően, világos volt. A fény egy negyven év körüli, loboncos, barna hajú és szakállú férfi arcát világította meg. Még ki sem nyitotta a szemét, de már megvakarta az állát. Ujjai döbbenten álltak meg a szakáll tapintásától. Első pillantásával szemügyre is vette. Egészen megdöbbent a hosszától. Aztán fektében körbe nézett. Nem sokat látott a körülötte levő helyiségből, de ameddig a lámpák fénye elért határozottan a hajó orvosi szobájának tűnt. Egy pár dolog azonban nyugtalanította. Nem emlékezett, hogyan került ide. És ha már itt van, akkor hol vannak a többiek? Miért nem látja maga mel-lett Ericet?
- És miért van ilyen sötét? – tört ki hangosan.
Felült, megfogva a fedél szélét. Keze valami finom, száraz dologba ért. A fénybe húzta. Az ujjaira szürkésbarna por tapadt. Letette lábát a padlóra. Hidegnek érezte, és ugyanolyan tapintású anyagba süppedt meztelen talpa, mint a tartály tetején levő por.
Ráadásul fázott, egy vékony kezeslábas volt minden viselete, de ezzel most még nem akart foglalkozni.
Hallgatózott, fülelt, de nem hallotta a megszokott zajokat, sőt! Csak valami halk neszeket, mintha szél fújna, és eső esne, de az képtelenség! Nem érezte a hajtómű alig érzékelhető vibrációját sem. És a por! Semmit sem értett. De ki fogja deríteni.
Nagy nehezen felállt, izmai merevségéből megsaccolta, hogy kb. hány évet tölthetett lefagyasztva. De miért?
Mostanra szeme hozzászokott a sötéthez, ki tudott venni egy halovány fénycsíkot az egyik oldalon. Reménykedve, hogy az lesz az ajtó, feléje indult. Ebben nem kellett csalódnia. Való-ban ajtó volt, kicsit szétnyílva: úgy ahogy akkor szokott, amikor leáll az energiaellátás – ug-rott elő egy emlék agyának valamelyik zugából.
Elég sokáig tartott, amíg szét tudta tolni annyira, hogy kiférjen rajta. A testének azonban jót tett, kicsit kimelegedett az erőfeszítéstől. Kíváncsian lépett ki a folyosóra…
Amely sötét volt és poros… Az ő hajójának a folyosója…! Csak az egyik kanyar mögül ve-tült némi fény eléje. Arra botorkált hát, választ akart kapni a kérdéseire.
Megkapta.
A fény két sápadt hold és csillagok fénye volt, egy a külső burkolaton keletkezett repedésből. Repedés? Inkább nyílás. Fél méter széles és majd másfél magas. Kikukucskált rajta és vetett egy bamba pillantást a törzs előtt magasodó fákra és bokrokra. Levélzet ugyan nem nagyon volt rajtuk, mégis ismerősnek tűntek. Kellett néhány másodperc, mire rájött honnan. Noha sa-ját szemével sosem látta őket, mert egyszer sem hagyta el a hajót, de a felvételeken, és a szá-mítógépes szimulációkon, hogy milyenek lesznek majd télen, látta épp elégszer.
A bolygón volt! Azon az istenverte bolygón!
- Visszajöttek! A fenébe is! Átkozottak…! – ám aztán eltöprengett.
„Visszajöttek? Vagy… el se mentek…?”
Emlékképek merültek fel benne.
Eric, ahogy a pilóta elvezeti, aztán… Aztán újra nyílt a lift ajtaja, ő oda se nézett, csak ami-kor az orvos hangját hallotta. Igen! Most már tisztán emlékezett.
Ott állt barátja egy lézerpisztollyal a kezében. Nem volt ideje, hogy bármit is mondjon, mert Eric megnyomta a sugárkioldót… és utána semmi…
Egész mostanáig…
A két hátas vidáman ügetett a még kissé fagyos földön. Remekül érezték magukat, közelgett a tavasz, a párzási időszak. Utasaik alig bírták őket féken tartani, ráadásul ők maguk is fiata-lok voltak, nekik is pezsgett a vérük. És viszketett a bőrük. Különösen a lány vakaródzott na-gyon, ő járt előrébb a vedléssel.
- A következő bőrödet is lekaparod! – szólt rá társa ki tudja hányadszor.
A lány vágott felé egy grimaszt.
- De mikor annyira viszket – panaszkodott, újabb pikkelyes bőrréteget hántva le a karjáról.
- Úgy csinálsz, Szmell, mintha ez lenne az első…
- Bizonyos szempontból az is – hunyorított hamiskásan alsó szemhéjával Szmell. – Először vedlünk egyszerre, Lammy. Ami azt jelenti…
- Tudom, mit jelent – állította meg hátasát a fiú, hogy társa sárga szemébe nézhessen.
A másik állat is megtorpant, várva, hogy gazdáik mire jutnak. Karnyújtásnyira voltak csak egymástól és Lammy kihasználta az alkalmat. Egyik rövidre vágott karmával felemelte a lány állát és gyengéden szájon csókolta.
- Együtt leszünk a keltetőben… - mondta kicsit később – és utána is…
- Szavadon foglak, Lamtan Sierry – ígérte Szmell. Épp vissza akarta csókolni a fiút, amikor a nyeregre erősített vészjelző megszólalt.
Mire előkotorta a készüléket el is hallgatott, de a szignál a Hajóé volt, muszáj volt megnézni.
- Mi újság az Öreggel? – hajolt közelebb érdeklődve Lammy. A lány szó nélkül mutatta ne-ki, mire a fiú felszisszent.
A jelzés azt mutatta, hogy a Hajó energiaellátása leállt.
- A hibernátor…
- Bizony – bólintott társnője. – Jó lesz, ha sietünk. Talán meg tudjuk előzni a bajt…
A fiú rábólintott és mindketten vágtára fogták állataikat.
Már hajnalodott és Landsdorm még mindig a kolónia kihalt utcáin bolyongott, mint egy el-veszett lélek. Bizonyos szempontból az is volt. Elhalt mellőle mindenki. Fájó szívvel állt a temetőben, nézte a sírokat, olvasta a neveket. Ericét, Ursuláét, és a többiekét mind. Olvasta és emlékezett. Könnyen ment, hisz neki az egész csak tegnap történt. Egy valamin csodálkozott csupán. A legtöbb név mellett a leszálláshoz képest húsz-harminc évvel későbbi időpont sze-repelt halálozási dátumként. Amitől nagyon elszomorodott.
- Nektek volt igazatok Eric, bocsáss meg…
Gondolataiba és a múltba elmerülve észre sem vette, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt, hogy fájnak a szemei, és kiütések jelennek meg a bőrén. Mire pedig feleszmélt már késő volt. Először vissza akart menni a hajóra, de utána rálegyintett. Minek? Ott sem jobb a helyzet. Hisz nincs, aki megygógyítsa. Akkor már inkább itt marad a barátai között.
És megnyugodott lélekkel ült le a sírok közé.
Szmell már az egykori település temetője közelében járt.
Itt, közelebb a sarkkörhöz, napközben is csikorgó volt még a fagy, mint délebbre, ahonnan jöttek, ami aggodalommal töltötte el a lányt.
„Hiába melegebb ez a bolygó, mint a Föld, azért mégis tél vége van…”
- Szamell! Szamell! – szólongatta a kapitányt, de nem kapott választ.
Furdalta a lelkiismeret, ami elfogta, amint meglátták az üres hibernátort. Pedig Lammynak igaza volt, nem ő tehetett róla, hanem azok, akik féléve a legutolsó karbantartáskor nem vet-ték észre a sérült vezetéket és így az energia lassan elszivárgott.
Megigazította vállán a táskát. Most már sohasem fog kiderülni, hogy a kezelés, amit kifej-lesztett, segített volna-e a Kapitányon. Tanára és mentora szerint semmiképp, mert az Öreg mentális úton szabotálta a gyógyítására tett kísérleteket. Egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy életben maradhat ezen a bolygón.
„És neki lesz igaza – sóhajtott fel gondolatban a lány, – hiszen, ha meg is találjuk már való-színűleg végzetesen legyengült a hidegtől.”
Belépett a temetőbe és végig nézett a sírokon. „Itt sincs senki.” – állapította meg elsőre. Az-tán jobban kimeresztette a szemét. Az egyik domb mellett valami mozdult. Az előbb azt hitte csak egy poros, hóval borított kupac, de most… igen…! Határozottan mocant!
Élesen felfüttyentett - és Lammy ugyanúgy felelt rá a kolónia túlsó feléből - aztán a fiút be sem várva a kupachoz szaladt.
Úgy volt, amint gondolta: a Kapitány feküdt előtte, összegömbölyödve és szánalmasan va-cogva, úgy ahogy kiszállt a fagyasztóból. Szmell levette saját kabátját, ráterítette és könnye-dén felemelve a férfit, köré is tekerte…
A férfi erőlködve nyitotta ki a szemét. Váratlanul érte a meleg, tudni akarta kinek-minek kö-szönheti. Furcsa idegen nézett rá. Az arca hasonlított egy emberére, de haja, szemöldöke vagy szempillája nem volt, zöld és türkiz árnyalatú, pikkelyes bőr fedte egész fejét. Kicsiny orra alig emelkedett ki, szemeit szemhéján kívül egy második, pislogó hártya is védte és az írisz! Sárga volt, borostyán sárga… tulajdonképpen gyönyörű… És olyan gyengédséggel pillantott rá, hogy Landsdorm biztos volt abban, hogy megmentője nőnemű.
- Örülök, hogy megtaláltam, Szamell – mondta neki és a kapitány a szokatlan, lágy „t”-k és „r”-ek ellenére is megismerte a szavakat.
- Szamell… - ismételte – Samuel…
- Igen, Szam…ö…el… - próbálta az idegen utánamondani, ami mosolyt csalt az ajkára.
Szmell viszonozta a gesztust, de közben valami szívszorítót érzett. Látta, hogy az Öregnek már nincs sok hátra. A betegség jelei csalhatatlanok voltak: a szaurida-szindróma. Nagyon is jól tudta mit lát, hiszen ebből diplomázott az orvosi egyetemen. Ráadásul a kór az újraélesztés óta eltelt néhány órában igencsak előre haladott. Ami persze nem csoda. A hibernáció alatt le-gyengült szervezetnek egyszerre kellett megbirkóznia a hideggel, a sugárzással és a többlet-nyomással. Már nem lehet segíteni rajta.
Karmos kéz nehezedett a vállára. Jól esett Lammy együttérzése.
Landsdorm már alig kapott levegőt, de megérezte, hogy még valaki van itt. Látni akarta, tudni az igazságot.
Egy másik idegen térdelt a nő mellett, egy férfi. Csak az lehet… Mások, erőteljesebbek a vonásai, sötétebbek a pikkelyei, és ahogy védelmezőn, lágyan átöleli…
„Van, ami sosem változik…”
A gondolat megnyugtatta a kapitányt. Már csak egy kérdésre szeretett volna választ kapni:
- Ti vagytok azok, ugye…?
- Azok? Kik? – kérdezett vissza a hímnemű.
- A gyerekei…
- A gyerekei… de kinek…? – értetlenkedett Lammy.
Szmell finoman oldalba bökte és a mellettük levő sírfeliratra nézett, odairányozva a fiú te-kintetét is.
Dr. Eric Marton, szeretett orvosunk
2201 – 2274
és alatta más betűkkel:
Örök megbecsülés mindannyiunk tiszteletbeli apjának
és Lammy megértőn bólintott.
- Hát persze – válaszolt helyette gyengéden a lány, – azok vagyunk…
- Tudtam… rátok ismertem rögtön… első látásra… - suttogta az Öreg alig hallhatón, és amikor boldog arccal végleg lehunyta a szemét Szmell most először sajnálta, hogy a genetikai módosítások miatt nem tud sírni.
A cikket írta: Arkady
Hozzászólások
időrendi sorrend
Érdekes sci-fi. Tetszett, de néhol Nékem több körülírás jobb lett volna, máshol meg a kevesebb a több. A végére egy javaslat (a genetikai módosításos rész nélkül):
- Tudtam… rátok ismertem rögtön… első látásra… - suttogta az Öreg elhaló hangon.
Szmell ránézett, a kapitány feje megbicsaklott, mosolygó szemei hirtelen megmeredtek... testéből elszállt a lélek.
Lammy szomorúan csukta le a fáradt szemeket.
A lány életében most először sajnálta, hogy már nincsenek könnyeik...
Bokor
Sok hasonló történetet olvastam kamaszkoromban. Tetszett!
Pussz,
Tündér