Engem itt becsaptak

Látogatók száma: 50

Arisztid meghívta a barátját a hétvégére, és meggondolatlanul hozzátette, hogy nem fog unatkozni. Tasziló magához vette a túlélő csomagját, és nagy reményekkel indult Vérfalvára. Jó buli lesz! Kár, hogy nem lehet berendelni a falusi ártatlanságokat, mint a régi szép időkben. Ezek a mai lányok maguktól jönnek, és nem is ártatlanok. Fel se tudják sorolni, hányan ártottak nekik.

Arisztidet akkor látták utoljára élve, amikor ajtót nyitott. A következő hír az volt, hogy a vérfalvai uraság vérbe fagyva fekszik a kandalló előtt,a medvebőrön.

Zárjuk rövidre: Tasziló a gyilkos. A zsaru ezt már akkor tudta, amikor még semmi sem történt; ennyi haszna van a nagy szakmai gyakorlatnak. De miért? Mivel ez senkit sem érdekel, érdemes részletesen elmondani.

Tasziló persze azzal kezdte, hogy nem tud semmiről. Meg kellett törni. Jobb ötlet híján egy zsák dióba keverték, és úgy törték meg az előzetesben. Ezzel az utolsó akadály is elhárult a vallomás elől.

Barátok voltunk, vallotta a megtört Tasziló. Igazi, mély, sokat próbált férfibarátság volt a miénk. Nemcsak a golfpályán, de a lóversenyen is sokszor találkoztunk, tehát nyugodt szívvel állíthatom, hogy ismertük egymás lelke minden rezdülésé. Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy még viszkiben is egyezett az ízlésünk. Tudja maga, mennyi kapcsolat múlik ezen?

A zsaru közölte, hogy a további statisztikai adatoktól szívesen eltekintene.

Kérem, mondta sértődötten Tasziló, ha magát csak a kevésbé fontos részletek érdeklik, akkor folytatom. Természetesen tudtam, hogy a barátomnak van egy ősi kastélya Vérfalván, egy várárokkal körülvett palota, egy erődszerű vár, egy várszerű erőd, amit a nálunk ideiglenesen állomásozó egységek évtizedekig használtak. Miután összedőlt, lóhalálában elhagyták az országot – igen, ez így volt, én jobban tudom. A vérfalvai összeomlás volt a jel. Amikor kiderült, hogy mennyibe kerülne a felújítás, megkeresték Arisztidet, és visszaadták neki. Arisztid szépen rendbe hozatta – ha még nem mondtam volna, biztonsági őrként dolgozott egy érdi fatelepen, volt miből. Regéket mesélt arról, hogy milyen szép lett – képzelheti, mennyire örültem, hogy én is láthatom.

Az első benyomásom határozottan kedvező volt. A hatalmas előcsarnokból számos lépcső vezetett felfelé, majd ugyanazok le is. Minden csupa márvány, elefántcsont vagy arany csakis a kevésbé látható helyeken. A padlótól a plafonig korinthusi oszlopok, a lépcső alatt gótikus ülőfülkék, a kanapén bizánci bíborhuzat, az ikonfestészet legújabb remekeivel. Mindig mondom, hogy a jó ízlés az emberrel együtt születik, azt nem lehet megtanítani az iskolában. Mindjárt feltűnt, hogy milyen sötét van azokban a sarkokban, ahová nem jutott el a velencei csillárok fénye, de Arisztid kitérően válaszolt, elintézte annyival, hogy rajta van a problémán, meg fogja oldani.

Egy XVI. Balambér-kori bútorokkal berendezett szalonban észleltem a következő gyanús jelet: amikor beléptünk, mintha egy szokatlan nagyságú szalamandra futott volna ki a pohárszék alól, hogy aztán eltűnjön a kandallóban. Arisztid azt mondta, talán egy macska volt, és továbbra is közömbösen viselkedett.

A vacsorát a reneszánsz hálószobában fogyasztottuk el, a mennyezetes ágy tetején, amit kifejezetten jó ötletnek tartottam. Mindig értékelem, ha van a dolgokra rálátásom. Számos páncélos vitéz tartozott a berendezéshez, és megfigyeltem, hogy az egyik jelentőségteljesen mozgatja a kelevézét, mintha mondani akarna valamit. Arisztid azt állította, hogy az nem is kelevéz, hanem alabárd, és nem mozog. Ezen kissé összeszólalkoztunk, de biztos, hogy kelevéz volt, mert a páncélos vitéz az egész idő alatt engem nézett. Merően.

Hülye vagy, mondta Arisztid, ez csak egy halom ócskavas, és nincs szeme.

Betudtam annak, hogy már nagyon sokat ivott a viszkiből.

Már korábban kiválasztottam, hol szeretnék aludni, az óratoronyban, ahová egy szúette csgalépcső vezetett fel, és nagyon ígéretesnek látszott. Arisztid le akart beszélni, olyan átlátszó kifogásokkal, hogy az óratoronyban nincs villanyvilágítás, és az ablakok se zárnak rendesen. Azt szerette vlna, ha egy ikeás fenyőfadeszkán töltöm az éjszakát, amit külön az én kedvemért gyártottak Romániában. Én persze tudtam, hogy mire egy ki a játék, és csak azért is ragaszkodtam a toronyhoz.

Mondom, nagyon ígéretes volt. Világosan lehetett hallani minden óraütést, és az ablakok tényleg rosszul zártak. Az egyik egészen kinyílt, és már kezdtem reménykedni, de csak a szél süvített. Aztán mintha több árnyék haladt volna végig a szobán, és úgy véltem, hogy egy latin himnuszt énekelnek. Meggyújtottam a gyertyát, de semmi. Kisvártatva a csigalépcső felől hallottam recsegést – talán most? De nem, egy lélek sem járt a csigalépcsőn. Közben többször is lenéztem a kertbe, hogy hátha odalent, a holdtól csak gyengén megvilágított ösvényeken – ki fogja találni, uram, olyan üres volt a kert, mint a modern regények.

Hajnal felé végre elaludtam, és láttam is egy nagyon gyanús személyt – piros pulóvert viselt, és panaszkodott, mert az egész hónapban csak hét illóolajat sikerült eladni. Mekkora csalódás volt, amikor rájöttem, csak egy álom tévesztett meg.

Reggel már nem bírtam tovább, és úgy éreztem, eljött a számonkérés ideje. Ez nem volt szép Arisztidtól. Hónapokig hallgattam a hencegését, hogy neki van egy várárka, amit körbeépítettek palotával, egy középkori, erődszerű izé, és kiderült, hogy nincs benne egy nyomorult kísértet – se egy rablólovag, aki a hóna alatt hordozza a fejét, se egy szürke vagy fehér hölgy, se egy leláncolt Prometheus, de még egy sereg éneklő apáca sem. Egyetlen rejtélyes jelenséget se tud felmutatni, mint a jobb helyeken a hideg foltok, parázsló szemű fekete kutyák, vagy legalább egy, az ideiglenesen itt állomásozó egségektől itt felejtett dinoszaurusz. Minden nyikorgásról kiderült, hogy nagyon is természetes oka van. Mi több, páncélos vitézek sem tartózkodnak a kastélyban, és még a kelevézekért is a viszki a felelős. Itt áll ez az óriási objektum, de még annyi misztérium sincs benne, mint egy kutyaólban.

És még ez az alak mondja magát a barátomnak. Jó buli lesz! Hát nem lett jó buli. Idecsődített az Isten háta mögé, aztán se vérfarkas, se vámpír, de még egy lepedőbe csavart szellem se.

Arisztid csak a vállát vonogatta, hogy ő aztán nem tehet róla, neki azt mondták, hogy egy lakatlan romot örökölt, és tényleg lakatlan is.

De te átvertél engem, Arisztid.

Erre még neki állt feljebb, hogy ő nem ígért nekem kísérteteket, sőt nagyon örül neki, hogy nem kell nap mint nap az egész szellemvilággal megküzdenie. Ezt még csak elviseltem vlna, de mit szól hozzá, az egész idő alatt gúnyosan mosolygott.

Ezért ütötte le? - kérdezte hitetlenkedve a zsaru.

Ennél kevesebbért is robbantak már ki háborúk, jegyezte meg Tasziló flegmatikusan.