újabb események régebbi események további események
01:03
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
12:30
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:22
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
19:27
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
00:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
13:01
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
00:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
07:51
Tündér módosította a naplóbejegyzését
07:51
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
00:00
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:59
RobertNup regisztrált a weboldalra
07:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:52
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Gyógyulás Máriapócson

2010. július 31. - Látogatók száma: 14

X

Gyógyulás Máriapócson

Bangó András nagy-kállói parasztember 70 évet tett már hátra, és a test nem akarta követni a lélek szárnyalását. Minden baja volt már András bátyámnak: hol a dereka fájt, hol a gyomra; de mégis a legnehezebben ment a járás. A köszvény előbb csak botot, aztán mankót követelt magának. Szegény ember életében nincs helye a betegségnek. Öregnek, nyavalyásnak nem vetnek puha, fehér ágyat, szolgák hada nem ugrálja körül, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek tollas párnák, szolgahadak. Az asszonynép a konyhában alszik, a férfi az istállóban, alig jobb vackon, mint az állat. Mindenkinek megvan a maga dolga, végzik is hajnaltól napestig, amíg az Úr el nem szólítja Őket az égi világba, ahol örökké nagy gazdagság van konyhában-kamrában, az istállóban meg akkora tornyos ágy áll, hogy a grófnak sincs különb.

De a mennyei csodákat ki kell érdemelni; odáig nagyon sok földet kell felszántani, gabonát aratni, kukoricát törni, fát vágni, almát szedni, tehenet etetni-itatni, azonkívül András bátyámnak még ott volt a rengeteg kaptár, merthogy méheket nevelt.

Ördögtől való az utolsó szálig, bucsálódott Bangóné Karikás Erzsébet, mert a sok kis átokverte kegyetlenül elbánt az unokákkal, összecsipkedte a kezüket és az arcukat; akkor aztán volt sírás-rívás, földagadt ujj és pofa, ecetes víz meg fohászkodás.

Az unokák is megérték a pénzüket, mert folyton ott tébláboltak a méhes körül, hanem az asszony még azért is az öreget szidta: Dógozni má’ nem akar, de a bogarakkal piszmogni, ahhoz bezzeg van ereje. De kifüstölöm Én egyszer ezt a csürhét, heréstül meg királynéstul. – Meg ne tudjam, Erzse, felelte ilyenkor Bangó András, mer’ a’ lesz neked a legutolsó órád. – Kapjon el, ha tud, vágott vissza a vénasszony, és kimutatta a fogatlan ínyét.

Igaz ami igaz, az asszony még mindig úgy futott, mint a nyúl, az unokák apraja sem érte utol. András alig csoszogott a mankójával, és örült, ha este eljutott a méhestől a kocsmáig. – Nem iszok Én sokat, mindig csak egy pohárral, de annyi köll, mer” anélkül nem élet az élet.

Egyszer igencsak nagyra sikeredett a pohár, a vándorlegény is mondta a magáét, és Bangó András ott felejtkezett a kocsmában. Csuda dolgokat beszélt ez a vándorlegény: Van a pócsi templomban egy fakép, abból a fajtából, aminél a megesett jányokat szokás otthagyni. Van azon a faképen egy Mária piros ruhában, ölében tartja a gyermek Istent, az meg egy szál liliummal hadonászik. Ez a képmás arról híres, hogy könnyezett az eredetije, el is vitték azonmód Bécsbe, hogy majd ott jobb helyen lesz. De azért ez se hamisítvány, mert ez is elsírta magát, igaz, csak három napra. Oszt’ mindenki meggyógyul, aki odamegy a fakép elé, és imádkozik.

A kocsma közönsége áhítatosan figyelt, már amennyi áhítat megmaradt a bor után. Hitték is, meg nem is, mert a pócsiak nem a rendes vallást tartják, hanem „görög testvérek,” ikonosztáz van a templomukban, a kalugyerek meg a vladikák házasságban élnek, praszkorát és bozsenyicát esznek, rakiát isznak, elszedik a hívek pénzét, mert hogy a két tornyot még nem tudták befejezni. – Jó az nekik toronytalan, vélte Bangó András. A butellák egy másik barátja a Pócs falu nevét csavargatta, próbálgatta egyéb magánhangzóval, mire nagy röhögés támadt, és Bangó András röhögött a leghangosabban. Ezért-e vagy másért, éjszaka egy szemhunyást sem aludt a nagy fájdalomtól. Mit lehessen tenni? Egyszer már elhítták a javasasszonyt, mer’ a dokter drága. Poloskát rendelt, de nem ért a’ semmit, csak a pályinka, amivel le köllött öblíteni. Erzsének nem tetszett az újmódi kúra, még nagyobb baj volt, hogy a fájdalom se múlt el: a derék, becsületes háziszer ugyanolyan csalás, mint amit a patikába’ adnak.

Nem is gyógyítja meg ezt a nyavalyát senki, hacsak nem a Jóisten, aki kétségkívül megteheti, de ugyan mér’ tenné? Papot, szerzetes barátot éppen úgy hagy szenvedni, mint a csurdé parasztkölyköt. Látja-e abból a fényes magasságból, hogy mi folyik itt lent a földön? Nem valószínű.

Úgy köll venni, igen nagy messzeségben van, nem látja a nyomorúságot, nem hallja meg a rimánkodást.

De a pócsi Mária itt van a közelben, Semjén után a következő falu.

Petri felé nem jó menni, mer’ ott nagy vizek, lápok vannak. Egy napi járás, mármint akkor, ha az ember egészséges. Köszvényesnek, bénának, lábatlannak két nap. Vagy három.

Mer’ a szekér is drága, nemcsak a dokter.

Másnap már nem volt Kállóban a vándorlegény; továbbállt az éjszaka, magával vitte a sonkát is, amit a kocsmárosné a kéménybe akasztott. Száradjon le a keze a fajtájának.

Lopós embernek szava sem igaz, mondják a Nyírségben. De a pócsi Máriáról mások is tudtak egy-két történetet. Szinte kár volt megkérdezni az öregasszonyokat, annyira megeredt a nyelvük.

Ezek vótak a szépjányok, amikor én még legény vótam. Hogy riszálták a szoknyájukat! Gondolkodtam, hogy az Erzsét vegyem el, vagy egy másikat, akkor még azt hittem, hogy nem mindegy. Most már, anyám borogass, Uram irgalmazz! Az összes szépjányt odaadnám, ha még egyszer úgy ropnám a táncot, mint legénykoromban.

Lám, beszélnek itt egy szakolyi gazdáról, aki verekedésbe keveredett, rosszkor fogta a balta nyelét, oszt’ mégis megsegítette őt a pócsi Mária. A kegyelem annál nagyobb, minél fertelmesebb a bűn.

Ilyen és más gondolatokkal erősítgette magát Bangó András, míg végül került egy szekér is; egy derzsi ember éppen hazaindult, vállalta, hogy magával viszi a szerencsétlent, pénzt sem kér a fuvarért, mert hiszen megtért bűnös és „zarándok.” András bátyám felkapaszkodott a szekérre, Semjénig imádkozott, Pócsig aludt, így érkezett meg késő délután a sárga templom elé.

Szent igaz, hogy a torony teteje nagyon hiányzik, még jobban a toronyóra.

Bangó András bebotorkált a templomba, és elébb csak nézelődött, hol van itt a könnyező ikon?

Kérdezni nem kellett, mert mindenki arrafelé nézett, vagy ott térdelt. Bangó András különösen érezte magát. Mit szoktak csinálni egy görög katolikus templomban? Tartanak itt szentelt vizet? Mi van, ha közben a parochus elkezdi a szluzsbát? Aztán meg ez a két, amit a Papp István festett hat forintokért – vagyis annak a másolata – amit a Telekessy István egri püspök –

Bangó András idáig jutott a gondolataiban, amikor a kép helyén csak egy nagy fényességet látott, a mankó kiesett a kezéből, és nagyot koppant a kövezeten. Megszólalni nem tudott még, csak a szája mozgott, az egyik Ave-t mondta a másik után. A Szűzanya úgyis tudja, ki mit akar mondani, meg aztán különben se szokott tudós emberekhez.

Eltartott egy ideig, mire az imádkozók megértették, hogy mi történt. A férfiak megölelték és megveregették az András hátát, az asszonyok sírtak, a mankót odaakasztották a többi közé, a pap minden jót kívánt, mintha a kállói parasztember megütötte volna a főnyereményt. Mindenki egyetértett abban, hogy csoda történt. Mária meggyógyította a fájós lábat; köszvény, reuma, szklerózis, mi az neki, csak egyet int a fehér kezével, vagy a Kisjézus a fehér liliummal, és már nyoma sincs a betegségnek.

András bátyámat körüludvarolták, borral és kaláccsal kínálták, ott fogták éjszakára. Csak éppen glóriát nem raktak a feje köré.

Másnap hazagyalogolt, mint aki sosem látott mankót közelről. Pénzem ugyan nincsen, gondolta, de vannak igen szép kaptáraim. Elviszek egyet ezeknek a kedves kalugyereknek, ha már jól tartottak borral és kaláccsal. Elviszem nekik a legszebb méhrajt, hadd legyen mindig frissen pergelt mézük.

Erzse nagy szemeket meresztett, az unokák visongva faggatták: Nagytata, hol hagyta a mankót?

Három napig tartott az eufória (mint minden csoda), akkor Bangó András felébredt az éjszaka közepén a nagy fájdalomra; ugyanaz történt, mint már annyiszor. Bedagadt, begyulladt, hasogatott – mert a köszvény makacs betegség, és ahová egyszer befészkelte magát, onnan nem lehet kiverni. Bangó András megfelejtkezett a kegyelmi állapotról, és csúnyán káromkodott: De aki adta, aki vette, aki Istene van – és ment ez még tovább is, a szokásos nyírségi litánia.

A méh persze esztelen állat, annak hiába beszél az ember. Egy raj fölkerekedett, és meg sem állt Pócsig. Ott akartak élni a templom körül. 1834-ben megrendült a föld, és a templom fala két helyen is megrepedt. A méhek beköltöztek az egyik repedésbe, és ott élnek ma is. Legalább biztonságban van a mézük. Nincs az a vakmerő ember, aki megpróbálja elszedni tőlük.

A cikket írta: Müszélia

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. augusztus 24. 20:47
Fantasztikusan írtad le, gratulálok, nagyon tetszett. Szeretem az írásaidat.
2010. augusztus 4. 06:51
bangó andrás nem kitalált személy
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: