Hajszabarna

Látogatók száma: 46

A Hajszabarna egy lapos domboldal a Dunántúlon, és Minának azonnal megtetszett – nem a domb, hiszen abból még nem látott semmit, hanem a név. Barna, hát igen, barnának lehet mondani ilyenkor, kora tavasszal, amikor a fák még erősen gondolkodnak azon, hogy kizöldüljenek-e, az a pár szál virág meg eltűnik az avar között. De miért hajsza? Há' mer oda hajtották fel a teheneket, bölcsködött az egyik szomszéd, miközben szorgalmasan támasztotta a kertkaput, mintha attól félt volna, hogy nélküle kidől. Az lehetett csak régen, gondolta Mina, aki szívesebben hallott volna a vad hajszáról – tudják, amikor a vadászok egy sötét éjszakán – lovak dobognak és nyerítenek, ebek csaholnak – áttörnek a kerítésen és a bokrokon. Nem jó dolog meglátni őket, mert könnyen lehet, hogy magukkal viszik a leskelődőt – onnan pedig nincs visszatérés. Régen volt az, hogy a halottak utoljára erre hajszolódtak, még a tehénhajtásnál is régebben, és nem maradt belőlük több, mint emlék, meg a Hajszabarna, a domb neve.

Mina Amerikából érkezett ide, a hegyek közé, ahonnan a szülei megszöktek a forradalom után, az első napon, amikor megtudták, hogy nem őrzik a határokat. Vakmerő lépés volt, de Bretterék annyi időt sem hagytak maguknak, hogy gondolkodjanak. Mindenki tudta, hogy ebben az országban nem lehet megélni – másutt csak jobb lehet – összeszedték azt a kevés holmit, ami az útra kellett, felkapaszkodtak a rozoga teherautóra, és már el is felejtették, milyen volt a zsákfalu, amelyben éltek. Mina egészen kicsi volt akkor, két vagy három éves.

A sors megtette a Bretter családdal a szokásos kanyarokat. Mina néprajzos lett, és most azért jött haza, az „ősi földre,” hogy megvizsgálja, maradtak-e még legendák vagy szokások, és ha igen, mi a helyük ebben a megváltozott világban.

A kollégái mind Ázsiában keresték a szenzációt – a rádzsasztháni sivatagban vagy Borneo dzsungelében – egyedül Mina gondolta úgy, hogy Ázsia nem elég egzotikus, és a Dunántúlt választotta kutatási területül. Az apja morgott egy keveset, és megjegyezte, ő ugyan többé már soha – az anyja elmorzsolt egy könnycseppet, aztán felsorolta, hogy ki mindenki nem él már otthon – az egyik család Hollandiában találta meg a szerencséjét, a másik Norvégiában, a harmadik sehol – szétszéledtek, azóta is keresik a helyüket, de nem jó nekik sehol.

Mina egyedül indult a rendkívül egzotikus Dunántúlra – a jegyzetfüzetein és a magnetofonján kívül nem vitt magával mást, csak hatalmas lelkesedést. A falusiak kíváncsian méregették – már nem nagyon emlékeztek a Bretterékre. Hát igen, azok olyan idők voltak. Mindenki megindult, ment, amerre a szeme látott – egy ideig azért nem írtak, nehogy bajba keverjék az otthoniakat, aztán meg azért nem – miért is? Kifogytak a mondanivalóból. Az öregek meghalak, a gyerekeket szétveti az irigység – le is tagadják a disszidált rokonokat. Nem is rokonok azok, csak szegről-végről! Dehogy tartjuk velük a kapcsolatot. Nem szeressük mink az amerikás magyarokat.

Mina hamar megértette, hogy ő már idegen a Dunántúlon. Lehet, hogy mégis Nepálba kellett volna mennie? Csakhogy minden második amerikai Nepálban lófrál, és mindannyian ugyanazt a Szvájambhuva templomot fényképezik – Buddha mindent látó két szemével – az erkélyt, ahonnan az élő istennőt néha megmutatják a népnek – az elhanyagolt szállodákat, ahol az ifjú kutatók kikötnek, és mindenütt a marihuana összetéveszthetetlen illata terjeng.

A Hajszabarnán csend volt, csak néha röppent fel egy madár, hogy hangos csicsergéssel vagy cserregéssel máris tovább álljon. Egy darabig tölgyesben vitt az út, és ez jó volt, mert a tölgyfát mindenki ismeri – ha másról nem, a széthullajtott makkjairól. Vörös mókus szaladt fel az egyik fa törzsén, és Mina megtorpant. Mennyire más ez az erdő, mint „otthon,” Amerikában! Még a mókus is milyen kicsi, kopottas és vörös – vörös ország, gondolta Mina, és gúnyosan elhúzta a száját, bár egyelőre semmit sem látott a nagy vörösségből, mint a csillagokat, a tanácsháza és a mozi tetején.

A csillagokat meg lehet szokni, sarló és kalapács nem volt sehol. Ez se rosszabb, mint „otthon” az a rengeteg kereszt – két fadarab, többnyire minden díszítés nélkül – sokszor még a kocsmában is, ahol pedig nem szokás fölfelé nézni – még annyira sem, amennyire a fal engedi.

Mina tűnődve nézett a mókus után. Egy ember álldogált a fák között, az ösvénytől jó messzire, rongyos csavargónak látszott. Ez nem lesz jó, riadt meg Mina, aki ösztönösen rettegett mindentől, ami rongyos vagy szabálytalan – de mire igazán megrémülhetett volna, a csavargó eltűnt, szétfoszlott a ritkás ködben. Rosszak az idegeim, állapította meg Mina, vagy csak a Dunántúl hozza ki belőlem? Hirtelen emelkedni kezdett az út. Hegyek nem igazán vannak errefelé, de egy-egy kaptató alaposan megdolgoztatja a tüdőt. Kilátás nem volt a fák közül, nem is lett volna érdemes, hiszen mi van odalent a völgyben? Ugar vagy legelők. Kopasz barna foltok a zölden burjánzó szőnyegen. Egy kis, kotás patak.

A sziklákból sem látszott sok a könnyű ködben, pedig azok ott voltak. Igaz, csak málladozó mészkő, amelyen már megtelepedett a páfrány és moha. Fantasztikus állatokra hasonlítottak, és Mina egyre inkább azt érezte, hogy nincs egyedül. Kitartóan követi valaki – talán a rongyos csavargó? Le fog ütni, vagy csak pénzt akar? Mina megfordult többször is, de a horhos üres volt – se csavargó, se más veszélyforrás, csak a rossz érzés. Nem tetszik nekem ez az erdő, állapította meg Mina, de a dombtető már nem lehet messze – mindenképpen szétnézek onnan, miért is? Mert az úgy szokás, azért mászunk fel a dombra vagy a hegyre, hogy széjjelnézzünk – még jobb, ha van egy épített kilátó, vagy egy leshely, mert akkor még magasabbról vehetjük szemügyre azt a semmit, ami odalent elterül.

Ágak recsegtek és ropogtak, valaki jár a fák között. Mina gyanakodva nézett körül. Néhol kidőlt fák hevertek keresztben, a törzsükön óriási gombák. Vajon ez az, amit a kínaiak fafülnek neveznek? Fafül, fafül, milyen érdekesen hangzik – de itt a fának is füle van, vagy csak valaki hallgatózik? Amott a kis tisztáson láng lobog – kékszínű láng – felvillant egy pillanatra, és már elenyészett. Mina, aki elméletben annyira kedvelte a régi, lidérces legendákat – Mina, aki azért jött, hogy felkutassa a múlt emlékeit, amikor a lidércek még éppen annyira hozzátartoztak a mindennapi valósághoz, mint a kidőlt fák, vagy a vadgalamb – Mina, aki egzotikumot keresett a Dunántúlon – a falu környékén, ahol megszületett, de a falu már meg sem akarta ismerni az elvesztett lányát – a vörös csillagos falu, amely egyszerre irigyelte, és mélyen megvetette Amerikát -

Mit érdekel engem a dombtető, fakadt ki Mina, ott sincs más, mint amit eddig láttam. Megfordult, és megiramodott a lejtőn. El innen mielőbb, a rémségek dombjáról, ahol egy pillanatra sem maradhatok egyedül.

Még akkor is hevesen vert a szíve, amikor a tölgyesbe ért, és az országút szürke szalagja felsejlett a fák között. Idős ember baktatott az országúton, tolta a talicskáját, és csodálkozva tekintett Minára. Rosszul van, jányom? Történt valami odafönt?

Szóval még sápadt is vagyok, gondolta Mina, és messziről, nagyon messziről hallotta a saját hangját: Semmi, csak meg akartam nézni a Hajszabarnát. Kísérteties hely, ebben a ködös időben.

Ugyan már, mondta a bácsi derűsen, nincs ott semmi rendkívüli Én már háromszáz éve élek itt, de még sohasem láttam kísértetet.

Mina szó nélkül vágódott végig a földön.

A bácsi megdöbbent. No nézd csak! Ezek a mai fiatalok, már a tréfát sem értik.