Hála -karácsonyi pályázat-
Látogatók száma: 79
Hideg volt, a hőmérőn a szegény kis csík alul összekucorodva didergett.
Kifejezetten gyűlölöm már magát a hideget is, de ez mintha nem lett volna elég a fent játszó Öregúrnak, aki emberes szélrohamokkal toldotta meg az egyébként is a csontomig hatoló, dermesztő zimankót. Vacogva, tarka foltokkal díszített kabátomat jól összehúzva magamon vágtam át a széles utcán és a metsző hidegen. Legalább száraz volt az idő, és a pocsolyák, a téli szürke ég kicsiny tükrei nem nyomorították meg az életemet. Ez legalább okot adott egy kis mosolyra, amit felelőtlenül engedtem meg magamnak, hiszen a következő lépésem a pékség előtti tükörjégen közeli kapcsolatba hozta fejemet a kemény, ráadásul barátságtalan betonnal. Esetlenül feltápászkodtam, nagyjából egy totyogós csecsemőhöz fogható ügyességgel, és folytattam utamat. Minden téllel és hideggel kapcsolatos ellenérzésem hiába való volt, a kisváros elképesztő látványt nyújtott az év ezen részében, s ezt nem tagadhattam. A kedvesen kanyargó utca, a nagykabátos komoly urak, a csinos lányok, akik dacoltak a dermesztő mínuszokkal, és ilyenkor is kint voltak, a boltokba be-benéztek, egymással tréfálkoztak, a szépen díszített takaros házak, pedánsan rendbe szedve karácsonyra, az ünnepi kivilágítás, és a sok szeretet, amit ezek az emberek ilyenkor is adtak egymásnak: az egész egyetlen boldog gombóccá formálódott, és önkéntelenül is talált még magának helyet, egy kedves meleg zugot az ember szívében. Végre megláttam. Hosszú zarándokutam célja két telket foglalt a nagy tér másik oldalán. A Szent Jakab egy szeretetotthon volt, amit a helyi jótékony polgárok tartottak életben. Általában a család nélküli öregek lakhelye volt, de szentestén ingyen ételt adtak a rászorulóknak. És milyen ételt! Az év lakomáját. Forró, sűrű húsos levest, puha fehér kenyérrel, utána pedig sült húst, az egészet oly csodásan megkomponált fűszeres ízzel, hogy bármelyik bécsi klasszikus mester a komód alá bújt volna mellette szégyenében. Már a gondolatra is éhes lesz tőle az ember. Ez persze egyébként sem szokatlan, hiszen jó, ha hetente háromszor tellett kenyérre. De semmi sem számított, csak a Jakab királyi vacsorája járt a fejemben. Ebben a pillanatban imádtam a telet. Hisz badarság a dermesztő hideg, a csöpögő víz ellen aggódni, ha az egésszel együtt jár a boldogság eme remek manifesztációja Szinte ujjongva kerültem egyre közelebb a vígan pöfékelő nagy kéményhez a hozzá tartozó, gyerekmesékbe illő faházzal. Az arcomon egyre szélesedett a vigyor, és én voltam a világ legszerencsésebb embere. A kerítéstől az ajtóig vezető tizenöt métert futva tettem meg, minél hamarabb akartam belépni a mennybe vezető Aranykapun.
Az ismerős illatár hirtelen csapott az arcomba, szinte ledöntött a lábamról. A fapadoknál rongyos emberek, többnyire férfiak ültek, falva a számukra sem mindennapi áldást. Felmarkoltam egy tányért, csorba, lepattogzott barna porcelán volt, majd a pult felé vettem az irányt. A tenyeres-talpas szakácsnő az érkezésemre megfordult. Sötét haját már jócskán belepte a dér, arcát ráncok hálózták be. A szemembe nézett, majd röviden, de határozottan megrázta a fejét. Micsoda? Értetlenül bámultam rá. Lehetséges volna, hogy elfogyott az a manna, amely az életem tortáján, vagy inkább csak zsemléjén a habot jelentette? Képtelen voltam felfogni, hogy megtörténhetett, hogy ennyivel keresztülhúzhatták az életemet. Igen, ez a kegyvacsora volt az életem. Nem könnyű az utcán élni, napról napra küzdeni bármi valós cél nélkül. Sokat kell tanulnod, hogy találj valamit, amiért élhetsz, valamit, amit sokat jelent, ami miatt ragaszkodsz az életedhez, ami a küzdeni akarást biztosítja, legyen az akár az ital, egy szivar, vagy mint az én esetemben, egy adag fenséges étel. Ettől pedig nem szakíthatnak el csak úgy. Talán semmiségnek tűnik egyetlen vacsora, de ha ez életed egyetlen boldog részlete, olyanná válik, mint az anyád, aki gyermekként táplál, hogy élj még, hisz megéri. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akin mindenki végigtaposott. Ordítva rohantam ki a Jakab otthonból, nem láttam merre, de csak futottam. Úgy éreztem, ki akarok futni a világból, úgy éreztem, vége.
Egy padon ültem, és sírtam. Nem túl férfias dolog, életemben talán ha egy fél tucatszor esett meg velem, de ebben a pillanatban ez sem érdekelt. A szemeimből kicsorgó cseppek azon nyomban az arcomra fagytak. A gyomrom diónyira zsugorodott, hisz három napja nem ettem. Elhanyagoltnak, magányosnak éreztem magam, légypiszoknak a világnak szép, színes papírján. A padon kuporgó férfi, a lyukas cilinderben, foltos kabáttal, a megfagyás szélén ül, s körülötte a díszvilág ég az utcán, az emberek, bohókásan és tréfálkozva sétálnak el mellette, vidáman, észre sem véve őt…
Arra eszméltem, hogy egy kisfiú rázza a vállam. Bambán néztem rá, nem tudtam, hogy mit akar. Egy nagy karéj kenyér volt nála, a kezembe nyomta, és vigyorgott, olyan csibészesen, mint ahogy az igazán vidám gyerekek tudnak csak. Elrohant, egy fickóhoz a tér szélén, gondolom az apja lehetett, majd tovaindultak. Értetlenül meredtem a még meleg, hatalmas szelet kenyérre a kezemben, majd nagyot haraptam bele. Azon a napon akkor csordult ki a könnyem másodjára, de ideje sem volt elállni, mert hirtelen egy ősz hajú férfi állt mellettem kezében egy tállal, benne meleg étellel. Jószívűen mosolyogva adta át, boldog karácsonyt kívánt, majd kesztyűjét felhúzva sétált tovább. Azon az estén megtalált még egy asszony is, ő buktát adott. Úsztam a finom falatokban, miközben könnyes szemeim az égre meredtek, az Öregurat keresve, s ajkaim hálát rebegtek. Borzasztóan szeretem a telet, de legfőképp az embereket.
http://www.youtube.com/watch?v=50mjDEorC_E
A cikket írta: zubi
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez viszont nekem itt az első, szóval nem hiszem, hogy ő sokat olvasott volna tőlem. :D
Úgy látszik, hogy egyszerűen csak hasonlóan látunk dolgokat, habár ez a mű sokban elüt a többi művemtől, azok általában komplexebbek, absztraktabak, nehezebben olvashatók.
A pozitív visszajelzést egyébként nagyon köszönöm.
Érdekes volt olvasnom. Egy másik írónk ugrott be, Maggoth. Most vagy te olvasod sokat őt, vagy ő téged, félelmetes.
Amúgy remek írás, gratulálok.
Üdv, Pinokkió
nagyszerű gondolatok novellába ágyazva, s elénk tárva
gratulálok írásodhoz
:)
Franci, igazad van, nem segítenek elegen, pedig néha a segítség semmibe sem kerülne.
Bizony sokan vannak a világon
akiknek egy falat friss kenyér néha
a megváltást jelentené!
Pedig segíteni másokon a legjobb
érzés, melyet sokan meg is tesznek,
mégsem elegen!
Ezt még megkeserülöd! Most miért ríkattál meg? Ez olyan szomorú és gyönyörű, hogy karácsonyig is kitart. És ha valaki még egyszer panaszkodni mer, hogy éhes, hát az orra alá dugom ezt az írást, hogy tudja, értse!
Éva