Helyesírás
Látogatók száma: 68
Tisztes szakmám szerint paraszt vagyok. Amolyan betűvető, de abból is a rosszabbik fajta. Legalábbis elmém pallérozói, művelt művelői, kik borotvaélesre fenték eszem így lássák.
Szemtelenül, csak úgy tessék-lássék ítélkeznek, mint sas szúrják ki a vesszőhibát, s akkor aztán halál fia az író. Ezzel szemben, mivel ők is rántottát reggeliznek, a költőkkel finomabban bánnak. Sajnálatos módon, midőn írónak születtem, s apám maga is haláli volt, nem volt mit tenni.
Kioktatóimnak már alsós diákként szemet szúrt a fogyatékosságom, miszerint az ékezetekkel egész elnézően bánok. Nem úgy, mint a kedves tanár, aki súlyos testi sértésért pörölni kezdett. Szüleimet riasztva, buzgón ecsetelte helyesírási linkségemet, ők meg persze vakon hittek az immáron szemtelen tanárnak.
A tanári hozzáértés a szülői gondviseléssel egyesülve sem tudott letéríteni a sikertelen pályáról. Évekkel később híresen rossz íróvá váltam. Ez talán annak volt köszönhető, hogy bár az ékezeteket még mindig makacsul lehagytam, de megtanultam élni nélkülük. Mondatok halmaza csoportosult lapjaimon. Igen, ilyesmi stílusban, ékezetek nélkül fejeztem ki önmagam. Lehet nem túl esztétikus, nem túl megnyerő, de csinálja valaki utánam és mondja, hogy nem művészet. Mondták is…
Egy jóakaróm azt tanácsolta próbálkozzak külföldön, angol nyelvterületen, ott nincs ékezet. Valóban igaza volt. Ez a logikai bravúr valahogy mindig elkerülte a figyelmem. Megfogadva a tanácsot sebtében vásároltam egy repülőjegyet és elhajóztam a Brit-szigetekre.
A partvidéken, a Spelling megyei Grammar falván vertem tábort. Miután félholtra csépeltem, meg is szálltam. Egy roppant egyszerű falucskáról volt szó. Egy templom, körülötte szép sorjában a kocsma, a talponálló, a lebuj és a pub, semmi több, semmi giccs, csak a legfontosabb. Azonnal szerelembe estem. Miután kimásztam, fájós bokával ugyan, de kivettem az egyik helyi lakos kiadó szobáját. Miután körbevezetett közölte, ő most elugrik a kricsmibe.
- No és melyikbe? – kérdeztem barátságosangolosan.
- Nem ilyen egyszerű az – felelte a férfi bajusz csavargatva. Angolosan betérek a pubba, megiszom pár pohárral. Később vitézül átugrom a lebujba megverekedni pár italért. Ha ezen is túl vagyok, irány a talponálló, ahol le nem ül az ember, hisz bármikor utána jöhetnek az ébredező lebujbeliek. Innen már egész egyhangú a nap. Miután a kocsmában az ember szépen kijózanodik, szépen átballag a templomba bűnbocsánatért, és ha szerencséje van, kap egy kis misebort is.
Invitált az öreg, biztatott, bemutatja nekem a falut is, ne csak a szobában ücsörögjek. A cseles szervát hárítottam, majd egyedül maradván kicsomagoltam. Hidegzuhanyként ért, hogy a reptéri zavarban valahol elkavarodhatott a poggyászom és ezt a hajón sem vettem észre. Végeredményképp kétségbeesve nyugtáztam, hogy bizony az ihletem elveszett.
Fel s alá járkálva kutattam, de a villámcsapás csak nem jött. Elindultam hát szerencsét próbálni. Az utca kihalt volt, s csupán egy öregúr botorkált az úton.
- Bocsásson meg jó uram! Nem tudja, hol lehet itt ihletet, ne adj Isten múzsát találni? – faggattam remény telve.
- No és minek az neked fiam?
- Író vagyok, s e nélkül nem megy az írás.
- Hát mé nem használ ceruzát? Az nem jó magának? – felelte. No de várjon. Van itt egy író, valamilyen Grey. Az hátha segíthet.
- És hol találom? – kérdeztem izgatottan.
- Hát hun? A temetőben fiam. Valahun a Black és a White család között. Isten önnel! – s azzal már el is szelelt.
Jobb híján a temető felé vettem az irányt, hisz ha segítséget nem is találok, de tiszteletemet teszem egykori kollégámnak. Hosszú séta vezetett lefelé a temetőhöz. Olvastam, hogy a helyiek olyannyira realisták voltak, hogy inkább lent temetkeztek, így spórolván időt a temetés utánra.
Furcsa szokásaikon tűnődtem, mikor végre megpillantottam a temetőt. A falucska méretéhez képest egész labirintusnyi sírhelyük volt. No lássuk, hol lehet Mr. Grey. Mr Brown, Mr és Mrs Green, utánuk jöttek Mr-ek a szivárvány megannyi színéből, kombinációjából, de Mr Grey-t nem találtam. Már-már feladván rátaláltam Mr Black és Mr White nyughelyére, de köztük nem volt semmi, csupán egy hatalmas lyuk. Belekukkantva realizálom, amint egy helyes ír ás. Leköszöntem neki, mire az:
- Guten tag! – üvöltötte finom francia kiejtéssel.
- Tiszteletem! Ön Mr Grey? – kérdeztem gyanakodva.
- Ja, ja. Mit óhajt?
- Hallottam, hogy Ön író. Magam is az lennék, és arra lettem volna kíváncsi, nincs-e kölcsönbe egy kis ihlete?
- Ó, szóval író? Az talán a maga műve? – mutatott a hónom alá gyűrt jegyzetekre.
- Milyen sas szeme van. Igen, az enyémek. Volna kedve belepillantani? Tudja, mint kolléga.
Az írem már nyúlt is a papírosokért. Az ékezetlen írást féktelenül, hangos, dél-szegedi akcentussal olvasta magában. Arca semmit sem tükrözött – legalábbis tarkó viszonylatból. Miután végzett a büszkeségemmel, komoly arccal vont kérdőre:
- Magának valóban ihlet kell?
- Hogyne! Tán tud segíteni?
- Természetesen! – válaszolta, majd művemet egy ferde hajítással egyenesen a sírgödörbe hajította. Kérem, kövesse! – szólított fel. Mit tehettem volna, ő a szakember, hát én is lemásztam.
- Most feküdjön kérem nyugodtan, míg jön az ihlet – parancsolta.
Ahogy ott feküdtem, a drága írem finom lapátlendítésekkel kotorta rám a földet, a következőt énekelve:
- Egy kis ihlet ide, egy kis múzsa oda, az Istenre kérlek, ki ne másszál soha!
A szakinak igaza volt. Ahogy ott feküdtem, egyszerűen beugrott. Mi lenne, ha írnék valamit a helyesírásról?
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Tamás
Ügyesen elrejtetted, beleötvözted a szövegbe a szójátékokat. Első olvasatra is élmény az angolos humor. Visszacseng belőle a Csengetett mylord? hangulata.
Tetszett. :)
Zsötem
Köszi a hozzászólást! Örülök, hogy mosolyt csaltam egy-két pofira:D
Üdv, Anonymus
ui.: személyes panasztevést a vajda hunyad várában lehet tenni:D
Gyuri
Ritkán olvasok ilyen jó cikket.Miért rejtett a neved?
Gyuri
Furcsa véletlen, de én meg ritkán írok ilyen jót? :D Amúgy nem, van még mit javítani rajta. A nevemet pedig azért nem tüntettem fel, mert nem akartam, hogy megzavarja az olvasót:)
Üdv. cikkíró